Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-01 / 102. szám, kedd
VADÁSZ FERENC: REGÉNY A BEFŐTTESÜVEGBEN Azt kérdi valaki, mit csináltam harminc éve, 1943. május elsején? Könnyű a válasz, mert a nevezetes napok emlékét megőrzi az ember. Akkor délelőtt egy tisztáson heverésztem, a Kassa melletti Bankó-hegyen, a Patakvőlgyben. Ragyogóan sütött a nap, s talán sose hallottam szabadban annyi összesereglett énekesmadár csivitelését, mint ott akkor. Egyedül voltam, húszegynéhány évesen, iszonyúan kiéhezve életre, lányra, szabad kóborlásra. Éppen négy évem telt el rabságban. Akkor nem tudtam: hátra volt még kettő. Előző nap kivonultam a büntetőszázad többi tagjával fákat dönteni, utat vágni — feltehetően valamilyen katonai felvonulás céljára készült az út —, de ezen a napon a közülünk való munkavezető megengedte, hogy kiálljak a sorból, elszökjek az erdőbe írni. Kaptam hazulról egy százlapos kockás füzetet, s már jó ideje terveztem, elkezdem feljegyezni előző évi emlékeimet a szegedi Csillagbörtönből. Aligha lehetett volna méltóbb nap erre, mint az a pompás május elseje. Megkíséreltem elképzelni, milyen látványt nyújthat abban az órában a moszkvai Vörös tér, mi lehet Párizsban, Londonban, New Yorkban, Budapesten, Berlinben és otthon a szülővárosomban, Komáromban. Eszembe jutott, hogy ha századparancsnokunk, Bartha Károly, a kisvárdai gimnázium tanára — ugyanúgy hívták, mint az elcsapott hadügyminisztert — meglátna, alaposan elhúzná a nótámat, nem is szólva arról, ha kitalálná, min töröm a fejemet, hol kalandoznak a gondolataim. De a gondolat felfedezhetetlen dugáru, a századparancsnok pedig mással volt elfoglalva. Hölgylátogatót várt vasárnapra, ezért Matild-for- rás feliratú színes fatáblát pingáltatott egy címfestő társunkkal, s most éppen elment a forráshoz felállíttatni az érkező tiszteletére faragott oszlopot, parkosíttatni a nevére keresztelt forrás környékét. Egyéb nagyszabású előkészületek is folytak Ma- tild asszony fogadására. Az alakulat már napok óta gyakorolta a díszmenetet, harsogta az ünnepi indulót: Munkásszázad, munkásszázad haj de sok van Különleges, különleges csakis ez van. N égy nyolcvanegy a numerája Bartha Károly százados úr dirigálja----A 481-es különleges büntetőszázad tagjai túlnyomórészt a sátoraljaújhelyi és más Zemplén megyei fogházak, valamint a garanyi internáló tábor foglyaiból rekrutálódtak. Többségük politikai őrizetesként kapott behívót, de akadt köztük mutatóba néhány zsebes is — rajzoló, ahogy a szakmában hívták —, betörő, szaknyelven srenker, sőt ennél nehezebb fiú is, külföldet járt kasszafúró: mackós. A század keze alatt néha égett a munka. Ha a kísértet tagjai harapósak voltak,' néhány métert nőtt a hadiút, de nem vált el a gyökerétől egyetlen fa sem, az út sem lett hosszabb semmivel, ha a keretlegénység és a század békességben éltek egymással. Ezen a negyvenhármas május elsején nyugodt nap köszöntött ránk, a tisztást övező erdősávon túlról nem hallatszott fejszecsapás, fűrészelés, kiabálás. írni kezdtem. Az előző év nyarán indult a történet: június első vasárnapján ragyogó napsütés árasztja el a győri pályaudvart. Délután egy óra jelé jár az idő. Ott állunk a barátaimmal két sínpár között s bámuljuk a hangos sürgést-forgást, mintha újból gyerekek volnánk. Pedig jaj, de nagyon nem vagyunk már gyerekek ... Leírtam, hogyan álldogáltunk összebilincselt csuklókkal ott a győri állomáson, útnak indítva előzetes letartóztatásunk színhelyéről új lakóhelyünkre, Szegedre. Gondolataim írás közben elelkalandoztak, s az első napi „termés“ nem lett túlságosan bő, de mire délután csatlakoztam a munkából bevonuló századhoz, a kockás füzet első három oldala megtelt apró betűs sorokkal. Két nagy barakkban laktunk néhány hétig abban a festői, Kassa melletti környezetben. Amikor 1942 decemberében bevonultattak bennünket, a sorsunk felett rendelkezőknek az volt a szándékuk, hogy minket is kijuttatnak soha vissza neun hozandó szállítmányként az ukrajnai aknamezőkre. De a véletlen segítségünkre jött: parancsnokunk, bármennyire lelkesedett is szélsőjobboldali szíve Hitler háborújáért, szívesebben drukkolt a győzelemért a hátországban. Közbejött egy váratlan apróság Is: a sztálingrádi összeomlás, a voronyezsi katasztrófa. Ezért, mielőtt Kis- várdáról és Sárospatakról vagonba terelték a büntetőszázadokat, a mi körletünk bejáratához, a volt szállodaépület kapujára — ma a földművesszövetkezet háza — a kisvárdai tisztiorvos ki- szögeltette a vöröskeresztes feliratot: Tífuszzárlat! Ki- és behajtani szigorúan tilos! A hadügyminisztériumi rendelkezés úgy szólt, hogy büntetőszázadot fél évnél tovább nem szabad az ország területén tartani. Ezért, amikor a kisvárdai tífusz zárlat után, a Patakvölgyben kitelt a fél esztendőnk, leszereltek bennünket, s ki-ki visszakerült régi lakhelyére, börtönébe, internáló táborába. A harminc éve, május elsején elkezdett börtön- naplót az internáló táborban írtam tovább. Napközben jobbára a szalmazsákban őriztem, este, ha írtam, a kommunista kollektíva valamelyik tagjának, barátaim egyikének mindig akadt elfoglaltsága odakint a folyosón vagy az udvaron, hogy figyelmeztessen, ha az őr közeledik. Már negyvenháromban elkészült az 1941—42. évről szóló visszaemlékezés, megtelt sűrű sorokkal a százlapos füzet. Ettől kezdve a kézirat tartósan a szalmazsák mélyén pihent, türelmesen várva gazdája szabadulására. Ehelyett az következett be, hogy a következő év márciusában a hitleri seregek elözönlötték Magyarországot. Már néhány nappal később kétszeres szögesdrótot vontak a tábor köré, s őreinket géppisztollyal szerelték fel. Az egész országban tombolt a rémuralom, tízezreket hurcoltak iszonyú pusztulásba, a nácik azt tehették, amit akartak. A rendőrség helyébe csendőröket vezényeltek Garanyba az ország másik végéből, a szombathelyi tanosztály egy századát, mely ott, a zempléni dombok között kedvére gyakorolhatta a szadista emberkínzás minden fogását. Mind gyakrabban jártak be a táborba, az SS-ek, s néhány civil is érkezett, akiről nem volt nehéz kitalálni, hogy a Gestapo embere. Napjában többször felsorakoztattak bennünket, s minden alkalommal gondosan számoltak, osztályoztak, felírták a létszámot. Sejtettük, azt méricskélték, hány vagonba tudnak bezsúfolni bennünket, s hogy ez még könnyebben menjen, elvették minden legapróbb ingóságunkat is, mondván, nekünk már úgysem lesz semmire sem szükségünk. Azokban a napokban — negyvennégy május elsején — a kockás füzetet kivettem a szalmazsákból, felmásztam vele internáló táborbeli lakosztályunk — az egykori gróf Almássy uradalom marhaistállója — padlására. Néhány téglát kiemeltem a falból és egy befőttes üvegbe zárva belesüllyesztettem az irkát a falba. Gondoltam, ha elvisznek bennünket valamelyik németországi koncentrációs táborba és onnan nem térünk visz- sza, talán egyszer majd a fal valamelyik lebon- tójának csákányütése nyomán a csörömpölő üveg felhívja a figyelmet az irományomra: hírt ad rólunk, utunk egyik szakaszáról, életünkről, álmainkról, szándékainkról, sorsunkról. Negyvenötben, jóval az ország felszabadulása után kerültem haza az alsó-sziléziai Dörnhauból — mai lengyel neve Kolce — és szülővárosom, Komárom helyett Kecskemét lett új otthonom. Olykor eszembe jutott a garanyi falba rejtett kézirat de a hajdani internáló tábor egyrészt túl volt a határon —, mai szlovák neve Hrafl, — másrészt nem is hittem, hogy a háború utolsó esztendeje, mely hidakat, katedrálísokat, városokat porlasztott szét, megkímélte a rozzant, düle- dező garanyi istállót. Egy alkalommal pesti ismerős, táborbeli társam, Le&znai Lajos, a Szikra Könyvkiadó lektora látogatott el Kecskemétre. — Mondd, hová lett az az irka, amibe te szüntelenül írogattál valamit Garanyban? — kérdezte Elmondtam neki, hogy hol maradt. Unszolására levelet írtam sátoraljaújhelyi barátaimnak, akik átmentek érte az egykori táborba, egy szlovák földművesszövetkezet akkoriban éppen lebontásra váró szénaraktárához. Rajz alapján megtalálták a falban rejtőző befőttes üveget, s benne a naplót, mely nyomtatásban 1948 karácsonyán látott napvilágot — Szeged, Csillagbörtön — címmel. Ez lett az első könyvem. Kosik CSONTOS VILMOS: Te legszebb hónap Takargass izzó sugárba engem, Tél-didergésem Hogy felengedjen. És terítsd a nyár szőttesét elém, Hogy azon a szép Őszbe érjek én. S csókold meg hű kedvesem szemét Mikor lecsukva Szív-tükrébe néz, Ne lásson ott mást - egyedül engem, Ki minden vágyát Pirosra festem. Ki véle megyek nagy időkön át, S mindig - örökké Csak tavaszba lát. Csak májusban hisz és nyarat remél,- A hajaszála Hiába fehér ... SÄNDOR KAROLY: Májusi kórus Dohos pince mélyén fonnyadt életünk, denevérszárnyú hitünk csapkodott, remény-mécsesünk olajszomjas lángja sokszor már úgy tűnt kiég, elfogyott..é- Ötéves gyermek fényre, napra vágyik, virágos rétre, de nem volt szabad: a felhőtlen égra vasmadarak szálltak s vadvirág siratta meg a holtakat. O Jó lenne mindent elfeledni, sosem idézni a borzalmakat, de ha mégis emlékezünk: nem azért tesszük hogy fájjanak. O Minket a szabadság érlelt nagykorúvá mint a napfény, ha tavasszal ragyog: szívünkben élnivágyás lángol és sohasem akarunk látni bánatot: Falvak és városok égrecsapó lángját, ártatlan milliók rémült sikoltását, virágéletek vétlen kimúlását, madárfészek-otthon összeomlását. O Minket a szobadság érlelt nagykorúvá, anyacsókú béke volt bölcsőnk felett s nemzedékünk egy újult világnak szerelme, gyermeke és oltalma lettl Május, te virágot bontő örökszép napunk, téged köszönt szívünk és szavunk. Évszakok jönnek f egymást váltva fel, de a madár legszebb dalát néked mondja el, a kisvirág kelyhét néked nyújtja át, feléd árasztja dús, édes illatát...- Május, köszöntjük azt a jöttödet, amikor a béke és szabadság jött veled s földünkön szilánk-tépte ágak verejtéke hullott, hogy begyógyulnának. O Huszonnyolc év: míg a mába ért el, kételyt is ért szívünk megtelt szép reménnyel. Mert amit elértünk, büszkék vagyunk rá ma; a megtett út harc volt- és nem volt hiába. Huszonnyolc év: a múlt, fakuló emlék- az ember a jövőbe kapaszkodott mindég. A remény morzsáit hordtuk össze fecskehittel, hogy béke lesz s fészkünket nem bántja durva kéz. Szemünk az álmok világába néz. Sétálni megyünk az új negyed felé:- Nézd, itt lesz a házunk, fészkünk, otthonunk ... Terveket szövünk s a jövőhöz láncolt szívünk hitét: hisszük, nem zúzza semmi, senki szét. József rajza ti] szó 1973. V. 1. 10
