Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-01 / 102. szám, kedd
£ HH Z E "f Wi ZI KIKÖTŐ F áj minden porcikám a kényelmesnek látsző, de órák után már nagyon kényelmetlen párnázott ülésektől. És ez a kerékcsattogás! Éber állapotomból álomba ringat, és újra felver álmomból, így hát nem is alszom és ébren sem vagyok. Nagyon valószínűtlen állapot. Az ember elveszti tőle időérzékét, és környezetét sem észleli. Mozdulatlanul ülök, mégis rohanok, mintha országgá robbantam volna. Kibámulok olykor az ablakon. A vasúti töltés és a mezők között vonuló fák sora elmaradt. Csak telefonpóznákat látok s egyre több vasúti jelzőszerkezet ágaskodik a pálya mentén. Aztán egy őrház, homlokfalán keskeny fehér tábla. Megfakult be- tí!i a közeli pályaudvart jelzik. Čierna nad Tisou!- Járt már Tiszacsernyőn? - kérdezi valaki, s uztán hozzáteszi: - Ez a mi szárazföldi kikötőnk. Egyszerű vasutasember mond:Q ezt. Hangjában csöppet sem titkolt önérzet. Még mindig robog a vonat, s még mindig hallom a vasutasember hangját, de léiig éber, félig öntudatlan állapotom már végképp elmúlóban van. Hogy egészen magamhoz térjek, erősen kibámulok a kocsi ablakárl. Kissé kiábrándulva megállapítom, hogy nincs itt sehol semmiféle kikötő. Csak egy átrakóállo- másí látok. Csak?! Száz és száz, ezer és ezer teherkocsi a merev sínpárokon. Végre megérkeztünk. A városi pártbizottság iroda- helyiségében üldögélünk. Egy messziről jött idegen ember és még egy, ebben az új városban meggyökeresedett, idevaló ember. És az a másik, az idevaló: Németh László, a városi pártbizottság elnöke. A vasutasok sötét, egyszerű 'egyenruhája feszül rajta. Elnézem azt a hétköznapi viseletet s egészen derűs hangulat áraszt el:- Látom, a vasutasok városába érkeztem. Annyira az, hogy még a pártbizottság elnöke is vasutas. Elmosolyodik: - Ebben igaza van. A vasutasok városa. Annyiról, hogy az orvosokon, a tanítókon, a boltosqkon kívül nemigen akad más, de még azok is a vasutasok kedvéért vannak itt. - Vizsgálódva, komolyan rám tekintett. Érzem, hogy a sose látott idegen embert méregeti bennem: - Nem járt még nálunk?- De igen. Megfordultam itt. Először neqvvenkilencben, csakhogy . Negyvenkilencben? Akkor csak néhány vágány volt még, s talán két fabarakk. Azóta . ..- Láttam Valóságos kis város épült a mocsár helyén, s ahogy mondják, háromezernél több lakosa van, bár abból ezer körül csak átmeneti otthonra ta lá’t itt- Épp az a bajunk. Az átmeneti emberek. Ez fluktuációt jelent. Erősen megérzik a mozdonyjavító- és a kocsijavító-műhelyek. Az átrakóállomás is. A város tulajdonképpen ötvenegy és hatvanhárom között épült. Azóta valahogy - elrekedtünk.- Talán mégse.- Igaz, épült egy két bérház, kaptunk száznegyven új családot is, de hát - annál nagyobb a gondunk. Nem is a lakáshiányra s az átmeneti emberekre gondolt, hanem a közszolgáltatási üzemek hiányára, a kevés és ki nem elégítő bolthelyiségre, meg az olyan egyszerű dologra is, mint a - szemételtakarítás. Homlokán néhány újabb gondról tanúskodó ránc jelent meg:- Valahogy megfeledkeztek ügyeinkről. Mindeddig saját kataszterünk se volt. A járási nemzeti bizottság márciusi ülésén végre határozatot hozott: kilenc- ^áznyolcvan hektárnyi területet szabott ki nekünk. Igaz, fiatal város vagyunk. Hivatalosan csak hatvankilenc áprilisában léptettek elő bennünket igazi város? ><1 Egy évre rá megalapítottuk saját pártszervezetünket. Még mélyebb ráncok futnak össze a homlokán: - És jó, hogy így történt. Hatvannyolc nálunk se vonult el nyomtalanul. Meg kellett erősíteni a városi nemzeti bizottság összetételét is. A gondterhelt arc, az egyszerű sötét egyenruha gyermekkoromat juttatja eszembe, egy-egy kis barátom édesapját. Pályaőrök, kalauzok, kocsivizsgálók, vagy vasúti hordárok voltak. Az ő arcukat is mindig gond árnyékolta. Állami alkalmazott létükre biztos havi keresethez jutottak, csakhogy nagyon kis havi keresethez. Tartoztak a hentesnek, a boltosnak, fiuk, kislányuk, feleségük ruhahiánya gyötörte őket. Németh László pedig folyton a város és a városi pártszervezet gondjairól beszél, s mindez csak töredéke annak, ami a vállát nyomja, egyéb tisztségei mellett nyolc város és negyvennégy falu képviselője a Népi Kamarában.- Tulajdonképpen hogyan lett vasutas?- Nem vasutas akartam lenni - mondja - , esztergályosnak tanultam. A Novákyi Szénbányához kerültem. Édesanyám ötvenötben belehalt súlyos szívbetegségébe. A húgom, Etelka, középiskolába járt, öcsém egészen gyerekember volt még. Gondoskodni kellett róluk. Idősebb nővéremmel megbeszéltük, hogy falunk közelében helyezkedem el. Egyébként cejkovi vagyok. Hát idejöttem. Csakhogy mint esztergályosra nem volt szükség rám. Azt mondták, kitanulhatom a mozdonyvezetést. Két év alatt kitanultam. Én még gőzmozdony- nyal kezdtem. Aztán jött a modern Diesel-motor attrakció, végül a villamos meghajtású mozdonyok. Mindez újabb tanulást és újabb vizsgákat követelt. Mü- helymester lettem, s hatvanegytől oktató: fiatal mozdonyvezetőket nevelek. Már száz fiatal mozdonyvezető került ki a kezem alól.- Tehát édesanyja már nem él?- Meghalt. Édesapám is. Öt hadbíróság ítélte halálra. 1# ülönös és lesújtó történet. Negyvennégy őszén apja megszökött a frontról. Rettenetesnek és értelmetlennek találta a háborút. A szovjetek győzelmét várta. Egy nap a toronyoi hegyekbe bujdosott. Elfogták és halálra ítélték. A fia emlékszik még arra a rettenetes napra. Négy tábori csendőr szuronyok alatt és megvasalva hazakísérte őt, hogy búcsút vehessen a családjától. Feleségének bejelentették, hogy másnap reggel nyolc órakor kivégzik a férjét. A család, ha akarja, jelen lehet az ítélet végrehajtásánál. Ezredese, a ki a haditörvényszék ülésén elnökölt, a plébánosnál volt elszállásolva a faluban. Édesanyja addig könyörgött a papnak, míg az rábeszélte az ezredest, hogy változtassa meg az ítéletet. Megtette. Az apát pihenő és leváltás nélkül az első vonalba vezényelte. Negyvenöt januárjában esett el Hnilička község közelében. A nyolc város és a negyvennégy falu mai képviselője tízegynéhány éves kis iskolásgyerek volt akkor. Bodor Imre. Ö az állomásfőnök. . Ott ül hivatali asztalánál egy sor telefonkészülék felett. Hol az egyik, hol a másik csengője kö- vetelődzik, hogy vegye fel a kagylót, s ő három nyelven kiáltja bele közlendőit. Oroszul, magyarul, szlovákul, és ismét oroszul és szlovákul. Ki gondolta, hogy ilyen háromnyelvű világba csöppenek bele. Az állomásfőnök fegyelmezett és szigorú fegyelmet parancsoló arca olykor mosolyog, máskor elkomorodik, még a homloka is ráncba fut, és ismét mosolyog. Végre leteszi a kagylót. Az utolsó párbeszéd oroszul hangzott, s engem esz egy kicsit a kíváncsiság:- Ugye, Csoppal beszélt.- Igen: Csoppal, hiszen a szomszéd állomás.- Csak dróton érintkezik velük, vagy ót is jár néha?- Eljárok-e? Utóvégre is ott kezdtem. Valóban ott kezdte. A szovjet hadsereg kivonulása előtt minden forgrimista és vasúti tiszt elmenekült, ö maradt. Ottmaradt és átvette az állomás irányítását. Rendbe hcpftta a vágányokat, a jelzőberendezéseket, fogadta és útra bocsátotta a súlyosan rakott hadiszerelvényeket. Főleg keletről érkeztek, és nyugat felé robogtak: Berlin felé. Otthon szovjet kitüntetést őrizget: Kárpát-Ukrajna legjobb állomásfőnöke. A Berlin felé irányított hadiszállítások sikeres lebonyolításával érdemelte ki: 1945. június 9-én tisztelték meg vele.- Akkor hát mehetünk mondja. Nem is sejtheti, mire gondolok. A gyermekkoromban ismert szigorú állomásfőnökökre és vasúti tisztekre, akik mindig a pályaőröket uszították rám, ha a vágányok és a vasúti kocsik közé merészkedtem. És most egy állomásfőnök segítségével teszem meg, amit gyermekkoromban a szigorú tilalmak miatt elmulasztottam. Hiába, úgy jár, aki olyan életpályát választ, ami örökös mulasztásainak pótlására szorítja. Még vénülő fejjel is. Kimegyünk a peronra, majd mintha Csop felé indulnánk, de hirtelen felkapaszkodunk egy meredek vasvázra szerelt falépcsőn a vágányok felett lebegő hídra. Közepén nekitámaszkodunk a vaskorlátnak, és nyugat felé bámulunk.- Az átrakóállomás jó tizennyolc kilométerre nyúlik ebben az irányban - mondja Bodor elvtárs, majd keresztbe mutat: - így meg jó hét kilométer. ágány vágány mellett. Kocsi- ^ sor kocsisor mellett. Fordított irányba tekintek, Csop felé: ugyanaz a látvány. Óvatosan a korlátba kapaszkodva lefelé ballagunk a híd falépcsőjén. Velünk szemben hosszú, oldalfalak nélküli fészer. Dehogyis fészer.- Az volt az első átrakóram- pa - világosít fel a komoly vasúti tiszt. - Az új állomásépülettől idáig a szabványos európai nyomtáv szerint rakták le a síneket, és ezen túl ott a széles nyomtáv. - Megkerüljük az át- rakórampát. A síneken sose látott hatalmas teherkocsik. Szovjet teherkocsik hangzik a magyarázat. - Háromannyi teher megy rájuk, mint a miénkre. Jó hatvan, hatvanhárom tonna. - Tovább megyünk, s látom, a vágányok szokatlanul meredek lejtőre futnak.- Ez itt - a gurító. A lejtő segít a tolatómozdonynak. Ott fönt ülök egyet a kocsin, s az már magától gördül a megkívánt távolságra. Rengeteg kocsit látok. Súlyos vasérccel rakott kocsikat. Egy ideig hallgatagon ballagunk egymás mellett valami hihetetlenül hosszú épületek felé.- Negyvenhat elején kerültem vissza Csopról erre az oldalra. Negyvenhétben: Kysak és Margecany után osztottak be forgalmistának ide az átrakőállomásra. Két évre rá az állomásfőnök helyettese lettem, s alig múlt el egy év, már állomásfőnök. Krivoj Rogból csakhamar megindult a vasércszállítás. Persze, nagyon tapasztalatlan ember voltam még - mondja szerényen. - A vasérc mindig nedves. A legkisebb fagynál is kőkeménnyé áll össze. Nem lehetett kirakni, én meg nem tudtam mit csinálni. Felhívtam Prágát. Azt mondták, hívjam fel a BARABA céget. Fogalmam se volt róla, miféle cég. Végül is megtudtam: fúró- és robbantómestereket küldött. Persze: k irobbantották a teherkocsik fenekét is.- Nézze! - a hatalmas, vágányok fölé emelt épülettömbökre mutat. - Azok ott a szerelvénymelegítő alagutak. A befagyott ércszállítmányt mindenéstül betolatjuk, s melegítjük, míg fel nem enged. Igaz, most is robbantunk néha, de ügyesebben. Már nem roncsoljuk szét a teherkocsikat. Sok, rengeteg sok az a vasérc, de kétszer annyi tonnát tesz ki a nyersolaj, a különféle gép és jármű, a gyapot, a cement, az étolaj, a burgonya, a káposzta és persze: az épületfa, a deszka és másféle faáru.- Látja ott azt a sárga konténert? Látom. Hatalmas fehér betűk kiáltanak róla: CANADA!- Tranzitárut is szállítunk: Romániába, Kanadába, Japánba, Nyugat-Németországba, Francia- országba. Ez természetes. De a konténerrel kapcsolatban azt akarom mondani, csakhamar hasonlókra teszünk szert, és a fügA vándorzászló átadása gődarukon kívül autódarukkal is felszereljük magunkat. Akkor csaknem végképp megszűnik a kézzel végzett nehéz rakodómunka. Nagy kerülővel visszaindulunk a híd felé, s akkor hirtelen elmosolyodik:- Mindennapi gondjaimon túl volt néhány felejthetetlen élményem is. Ötvenkilencben a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXI. kongresszusáról jövet Dolores Ibárruri a mi pályaudvarunkon utazott át. Vele reggeliztem a számára biztosított szalonkocsiban. Brezsnyev elvtárs visszatérőben a Szovjetunióba nemrég ugyancsak erre utazott. Melegen érdeklődött munkánk iránt. A hazánkba érkező Alekszandrov- együttest is itt fogadtam annak idején. Már csaknem elértünk a vágányok felett ágaskodó híd lépcsőjéhez, s akkor egy fedett ha- zánkbeli teherkocsi tréfás históriát juttatott eszébe:- Megesett az is, hogy Csop felől egy cirkusz érkezett. Az állatsereglet közt volt egy teve is. Sehogy se akart beférni púpjával a mi fedett kocsink ajtaján. Azt mondja akkor az egyik rakodó- munkás, gúzst neki, mint a tehénnek! Eleinte nem értettem, mire gondol, de emberünk elmagyarázta a dolgot. Valóban gúzst kötöttünk a teve első lábára és letérdeltettük. Úgy már könnyűszerrel befért a kocsiba. Már átgyalogoltunk a hídon, le a peronra, s újra fel az elsőemeleti irodába. Derűs kedve még ott sem hagyta el, csak elmélyült és komolyabb tónust nyert. Betért a szomszédos helyiség ajtaján s egy szépséges, bíborpiros zászlóval tért vissza:- A vándorzászlónk - mondta nem titkolt büszkeséggel. A területi vasútigazgatóság és a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom vándorzászlaja a szocialista munkaversenyre kelt három határmenti átrakóállomás számára.- Csop és Záhony a versenytársunk - mondja, s öt rövid pontban foglalja össze a verseny- feltételeket: 1. A kocsifordulók száma - 2. A mozdonyfordulók száma - 3. A vonatok fogadása - 4. A menetrend betartása. 5. Tervteljesítés az átrakodásban.- Az elmúlt időszak teljesítményei alapján mi nyertük el Csop és Záhony elől. Egy kis büszkeséget érzek a hangjában. S akkor önkéntelenül letekint a teherkocsikkal zsúfolt átrakodóra: - Hatezer ember dolgozik itt nálunk - mondja. - Hatezer ember. Óvatosan a szekrény oldalának támasztja az aranybetűkkel hímzett versenyzászlót. Asztalához ül és hirtelen felemeli a türelmetlenül csengő telefonkészülék kagylóját. Arcáról eltűnik a mosoly. A fáradtság jelei mutatkoznak rajta, s egyre több szigort és elszemélytelenítő gondot tükröz. Persze: az a hatezer ember, gondolom magamban. És a tisztségei. Tagja a Csehszlovák- Szovjet Baráti Szövetség városi és járási bizottságának, a városi és a járási pártelnökség tagja. Póttagja Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának, ugyanakkor tagja a gazdasági komissziónak is. ötvenhét éves. Elvégezte a Közlekedéstudományi Főiskolát, a hároméves Marxista Egyetemet. Házas ember és három gyermek apja, sorolom magamban a róla közismert tényeket. Negyvenöt óta csaknem minden esztendő hozott számára egy komoly kitüntetést, vagy elismerést, s ő mégis arra az első, a negyvenöt júniusában szerzett kitüntetésre gondol talán. És én is arra gondolok, meg arra, hogy ez a hatvan felé közeledő férfi igazi férfi. Az volt már egészen fiatal korában is. Abban a rettenetes háborús világban megvetette a lábát egy apró állomáson, s onnan - ezer kilométernél is nagyobb távolságról - tulajdonképpen Berlint ostromolta. Leteszi a telefonkagylót. Megfáradt arcán újra mosolyt látok:- Tudja mit, tavaly nyáron nagyszerű barátsági ünnepélyt rendeztünk a Tisza partján. Építettünk szép szabadtéri színpadot, tribünt is. A fiatalok színdarabot játszottak; énekeltek, verseket szavaltak. Rendeztünk női divatbemutatót, sőt: női futballmérkőzést is. - Erre a női futballmérkőzésre megint csak elmosolyodik, de érzem, valami komolyabb gondolat foglalkoztatja:- Képzelje el, tízezer ember jött össze ott a Tisza partján: magyarok, szlovákok, ukránok is.- Igazi barátsági ünnepély volt, - mondom búcsúzás közben - , és az a munkaverseny is: három ország kézfogása. S még annál is több, gondolom magamban, és a tranzitárut jelző idegen nyelvű feliratok villannak föl emlékezetemben. E z a mi szárazföldi kikötőnk " - mondta egy vasutas a pályaudvarra berobogó vonatban. Most, hogy visszatérőben vagyok, egy másik különös elnevezést hallok, ugyancsak egy vasutas szájából: - Ez a mi nemzetközi kikötőnk. Nem nekem mondja, hanem a körötte csoportosuló ismerőseinek. Ügy érzem mégis, mintha nekem címezné, s mintha egy jóleső ajándékot kaptam volna: egy egészen új fogalmot. Ezt viszem el magammal innen, s a tavasz emlékét. A város szélén tett sétáim alkalmával már virágzó, kizöldülő gyümölcsfákat láttam. BABI TIBOR ÚJ SZÓ 1973. V. 1. 8
