Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)

1973-05-01 / 102. szám, kedd

A szocializmus és a kapitalizmus között folyó világméretű küzdelemben, mely a világ első szocialista állama megalakulásával, a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal kezdődött, elévül­hetetlen tanulságokat, tapasztalatokat szerzett a nem­zetközi munkásmozgalom. A világ forradalmi meg­újhodása új élet kezdetét jelentette, a forradalmi fejlődés ígéretes távlatát adta a népeknek. A ,,sza­bad és szabadító" Oroszország — ahogy a nagy hu­manista, Romain Rolland üdvözölte a forradalmat — nemcsak forradalmi tett és hősiesség volt, hanem világra szóló példa is! Az orosz forradalom történel­mi feladatta tette a forradalom igazságáért folyta­tott világméretű harcot, s azzá lett általa az embe­riség békéje is. Ezzel magyarázható, hogy ma is a Szovjetunió áll annak a világméretű harcnak az élén, mely a hala­dásért, az emberiség boldogabb holnapjáért és a vi­lágbékéért folyik. A proletár internacionalizmus je­gyében fogant politika e sikerek alapja, s nem vé­letlen, hogy az egyik amerikai professzor a közel­múltban így írt a Szovjetunióról: ,,A bolsevik forradalom első napjától kezdve mi minden Szovjet­unióban végbemenő nagy eseményt illetően téved­tünk. Nem vártuk a forradalmat, amikor az végbe­ment, azt véltük, hogy a szocializmus a feledés homályába merül, ám nem így történt. Gondoltuk, nem kell majd elismernünk az új szovjet államot, azután mégis elismertük, amikor rátörtek a németek, feltételeztük, hogy az oroszok csupán hat hétig tud­ják tartani magukat. Amikor pedig győzelmesen be­fejezték a háborút, gondoltuk, nem egyhamar épülnek fel. Amikor rövidesen felépültek, azzal számoltunk, hogy nincsenek a rakétaépítéshez szükséges ismere­tek birtokában..." És az önvallomás azzal a jövő számára is sokat sejttető három szóval zárul: „és így tovább“. S ezt a TOVÁBB-ot — éppen az elmúlt évek szov­jet békepolitikája vonatkoztatva — hadd érzékeltes­sük Sulzberger amerikai publicista szavaival, aki a New York Times hasábjain a „szívós és ügyes“ szov­jet diplomáciáról nyilatkozva ezt írta: „ ... ha vissza­pillantunk a nemzetközi fejlődés utóbbi évtizedére, nem kerülhetjük meq a következtetést, hogy a Szov­jetunió imponáló pontokat szerzett“. Tegyük hozzá, olyan mezőnyben, és olyan feltételek között, ahol ezeket az „imponáló pontokat“ nem adják köny- nyen ... A szovjet külpolitika alapelveit a két évvel ezelőtt megtartott XXIV. kongresszus így jellemezte: ,.A szovjet külpolitika célkitűzései... abban foglalhatók össze, hogy a többi szocialista országgal együtt biz­tosítsuk a kedvező nemzetközi feltételeket a szocia­lizmus és a kommunizmus felépítéséhez; erősítsük a szocialista országok egységét és összeforrottságát, barátságát és testvériségét; támogassuk a nemzeti felszabadító mozgalmakat és sokoldalúan együttmű­ködjünk a fiatal fejlődő államokkal; következetesen védelmezzük a különböző társadalmi rendszerű álla­mokkal való békés együttélés elvét, határozottan visszaverjük az imperializmus agresszív erőit, meg­mentsük az emberiséget egy új világháborútól“. És bár két év nem nagy idő, az események azt bizonyítják, az SZKP XXIV. kongresszusán meghir­detett szovjet békeprogram a nemzetközi kapcsola­tok meghatározójává vált. Ehhez nagymértékben hoz- žájárult a szocialista közösség országainak egysége és a szocialista internacionalizmus elveinek követke­zetes betartása. Ez az elv a szocialista országok kö­zös osztályérdekeinek létezéséből és a szocializmus sorsáért viselt közös felelősségből indul ki. A kom­munista pártok és a szocialista országok internacio­nalista politikájának lényege: — az összes szocialista ország maximális törek­vést fejt ki annak érdekében, hogy teljesítse elsőd­leges internacionalista kötelességét a szocializmus és a kommunizmus építésében; — bel- és külpolitikájával hozzájárul a szocialista világrendszer erősítéséhez, s ezzel a forradalmi fej­lődés fő tényezőjének megszilárdításához; — szolidáris a kapitalista országok munkásosztá­lyával és marxista—leninista élcsapatával, s támo­gatja azok harcát; — szolidáris a nemzeti szabadságukért és függet­lenségükért küzdő nemzetekkel; — védi és megszilárdítja a nemzetközi kommunista mozgalom egységét, harcol a jobboldal és „baloldali“ szélsőségek, a revizionista és opportunista politika ellen, az imperialisták támogatta nacionalizmus és az eszmei fellazítás más formái ellen; — védi a marxizmus—leninizmust, a nemzetközi kommunista mozgalom tevékenységének eszmei alap­ját, melyen a mozgalom stratégiája és taktikája nyugszik. A békés egymás mellett élés lenini politikája, me­lyet az SZKP XXIV. kongresszusa megerősített, a szocialista országok és a kommunista mozgalom elvi szempontjából indul ki, s az alapvető ellentétek ka­tonai megoldása helyett forradalmi alternatívát kí­nál. Ez nem azt jelenti, mintha az imperializmus megszelídült volna, vsgy gazságai kevesbedné- nek ... A kapitalizmus és a szocializmus között elvi, politikai síkon továbbra is élet-halál harc folyik. A nemzetközi erőviszonyok azonban azt követelik, hogy a vitás kérdések megoldásából száműzzék az erőszak, vagy erőszakkal való fenyegetés elvét, s tartsák tiszteletben az egyes országok szuverenitását, egyenjogúságát és területi sérthetetlenségét. A más államok belügyeibe való be nem avatkozás, s az az elv, hogy minden nemzetnek joga van megválasztani társadalmi rendszerét, ugyancsak a békés egymás mellett élés elveihez tartozik. Ez a politika a mai erőviszonyok mellett, amikor mérhetetlen nagy ka­tonai eszközök hal mozdultait fel a világ elpusztítá­sára, gyakorlatilag a fejlődés, a haladás, a szocia­lista eszmék útját egyengeti. Társadalompolitikai és osztályszempontból ugyanis biztosítja a szocia­lista országok békés fejlődésének feltételeit; útját állja az agresszió és az idegen területek elhódítása imperialista politikájának, s a más államok belügvei- be való be nem avatkozás elve alapján megakadá­lyozza az „ellenforradalom exportját“, illetve az erőszak alkalmazásáról való lemondás révén elejét veszi más imperialista cselszövéseknek. Ez a politika tehát osztálypolitika, s ahogy a kom­munista és munkáspártok 1969. évi nemzetközi ta­nácskozása kiemelte: „megfelel az elnyomás és a kizsákmányolás valamennyi formája ellen vívott for­radalmi harc közös érdekeinek, segíti valamennyi nép barátságának erősödését, a gyümölcsöző gazda­sági, műszaki-tudományos és egyéb együttműködés kifejlődését a különböző társadalmi rendszerű orszá­gok között, a társadalmi haladás érdekében“. A szovjet békeprogram meghirdetésétől eltelt alig két esztendő eseményeit vizsgálva azt látjuk, részle­teiben is, és távlatát tekintve is fontos változások­nak lehettünk tanúi. A legígéretesebb, s hosszú tá­von a legfontosabbnak kétségtelenül a moszkvai szovjet—amerikai csúcstalálkozón elért megállapodást kell tekintenünk. Az áttörés lényege: az Egyesült Államok, a kapitalista világ vezető nagyhatalma for­málisan, nemzetközi érvényű okmányban ismerte el a békés egymás mellett élést a Szovjetunióval, az ebből származó kötelezettségekkel együtt. A szovjet politikának nincsenek illúziói az impe­rializmussal szemben. Az a tény azonban, hogy a másik oldalon kénytelenek felismerni a tárgyalások szükségességét, s elismerni azt, hogy ezzel a szocia­lista nagyhatalommal képtelenség az ultimátumok, vagy a hidegháborús zsarolás nyelvén beszélni, s kénytelenek tudomásul venni, hogy a Szovjetunió nélkül a nemzetközi helyzet egyetlen problémája sem oldható meg, — ez a felismerés — tegyük hozzá: ez a kényszerű felismerés — azon a társa- dalmi-gazdasági-katonai erőviszonyokon alap­szik, melyet a Szovjetunió és a szocialista világrend- szer képvisel. A szovjet diplomácia sikereinek forrása nemcsak a következetesség, elvi megalapozottság, kitartás és rugalmasság, hanem a realitások tiszteletben tartása is. A szovjet diplomácia kezdeményezőkészsége ru­galmassággal párosul, s ez ésszerű kompromisszumok elfogadásával a sokszor szinte holtpontra jutott kér­déseknél is megtalálja a kivezető utat. Ezek közé tartozott többek között a rakétaelhárító rendszerek korlátozásáról és a hadászati fegyverek befagyasz­tásáról hozott megállapodás is. Nyilvánvaló, hogy a szovjet-amerikai kapcsolatok nemcsak a két ország magánügye, hanem kihat más nemzetközi kérdésekre is. Az előrehaladás attól függ, hogy a két nagyhatalom tovább haladjon a moszkvai tárgyalásokon kijelölt közös úton. Abban az esetben — ahogy Leonyid Brezsnyev mondta — ,,új, jelentős lépéseket tehetünk a szovjet-amerikai viszony fej­lesztésében, mindkét ország népei és az egyetemes béke javára“. A másik lényeges áttörés — és ezzel az európai enyhülés erősítője — az NSZK keleti szerződéseinek ratifikálása, és a két német állam közötti viszony államszerződésben történt rendezése volt. Ez gyakor­latilag az európai status quo tudomásul vételét je­lenti nemcsak az NSZK, hanem nyugati szövetségesei részéről is. Nagy mértékben e kapcsolatok rendezé­sének köszönhető, hogy elhárult az akadály az euró­pai béke és biztonsági értekezlet összehívása elöl, s a Helsinki Dipoli palotában a nagykövetek az el­múlt hetekben már a konkrét program kimunkálásá­val foglalkoztak. S bár az elmúlt hónapokban látványos események Európában nem történtek, a kelet-nyugati kapcsola­tok javulását jelenti, hogy remény van csehszlovák- nyugatnémet kapcsolatok rendezésére is, Leonyid Brezsnyev tervezett bonni látogatása pedig nyilván tovább erősíti majd a szovjet-nyugatnémet együtt­működés elemeit. Mellékesen jegyezzük meg, hogy a Szovjetunió példás együttműködést folytat Francia- országgal, s az elmúlt hetekben a japán kormány is kifejezte tárgyalási készségét. A Szovjetunió és a szocialista országok külpoli­tikai törekvéseinek nagy győzelme volt, hogy a hős vietnami nép áldozatos harca, óriási, emberfeletti küzdelme végül is tárgyalóasztalhoz kényszerítette Washingtont. A párizsi dokumentumok aláírásában nagy szerepe volt azonban a világ haladó erői ösz- szefogásának is. S akárhogy magyarázzák is Was­hingtonban ezt a megállapodást, a lényeg, hogy az Egyesült Államok kénytelen volt kivonulni onnan, ahová betolakodott, s ezzel feladni az indokínai hely­zetbe való „beavatkozás“ jogát is. Vietnam után — több-kevesebb sikerrel — Laoszban is megállapodtak a szemben álló felek, míg Kambodzsában tovább tart a harc. S bár a szilárd béke még messze van Viet­namban, az azonban, hogy a fegyverek helyett ismét az építőmunkáé a szó, mindennél többet jelent. A vietnami megbékélés útja sem lesz könnyű, azzal azonban, hogy már „sínre helyeződött“, reménytel­jessé teszi a kilátásokat, s ezzel a nemzetközi hely­zet további javulását is. Kevésbé mondható ez el a Közel-Keletről, ahol a hatnapos háború következményeként Izrael továbbra is megszállva tartja az arab területeket. Csak fokozza a feszültséget, ho gy Tel Aviv agresszív cselekmé­nyeivel sorozatosan megsérti a nemzetközi jog nor­máit, s elutasítja a közel-keleti kérdés rendezését az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1967. novemberi határozata alapján. A bejrúti vérengzés kapcsán a Biztonsági Tanácsban a szovjet küldött felvette a nagyhatal­mak konzultációjának felújítását a közel-keleti hely­zetről. Lényeges javulás, persze, csak akkor követ­kezik be, ha az E-gyesült Államok nem Phantomok- kal bátorítja az agresszort, hanem a békés rende­zésre, s ezzel a megszállt arab területek feladására és a palesztin nép jogainak rendezésére ösztönzi Izraelt. Az arabok az elmúlt években egyébként saját tapasztalatuk alapján — meggyőződtek arról, hogy az imperializmus elleni harcban a szocializmus, a Szovjetunió a hű szövetséges és az önzetlen segítő­társ. A világ eseményeit szemlélve mindenképpen örven­detes, hogy — viszonylag rövid idő alatt — mekko­rát lépett előre a világ azon az úton, melyet a szov­jet békeprogram jelölt meg. Azt bizonyítja ez, hogy a kommunisták eszméi nagyszerűen bontakoznak ki nemcsak a megvalósult szocializmus gyakorlatában, hanem a nemzetközi küzdőtéren is. Eredményeink a lenini igazságot erősítik: „...a forradalom iránti önfeláldozó hűség, és a néphez intézett forradalmi szó nem vész kárba akkor sem, ha egész évtizedek választják el a vetést az aratástól...“ FONOD ZOLTÁN 1973. V. 1. 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom