Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)

1973-05-27 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó

1973. V. 27.

3

A szocialista művészet nem elégedhet meg 'a középszerűséggel *

Az elmúlt években rendkívül fontos tapasztalatokat szereztünk. Ezeket a Tanulságok a pártunkban és társadalmunkban végbement válságos fejlődésről a CSKP

XIII. kongresszusa után című történelmi jelentőségű dokumentumban foglaltuk össze. Jelentős eredményeink, melyeket napjainkban érünk el, bizonyítják, hogy a Tanulságok széles körű fogadtatásra talált, és a már említett tapasztalatainkat munkánkban, határozatainkban gyümölcsözően használjuk fel.

Erről tanúskodik többek között az is, hogy egyre inkább elmélyítjük pártunk marxista—leninista jellegét. Ez kulcsfontosságú kérdés. Attól függően, hogy pártunk, mint a munkásosztály és minden dolgozó élenjáró marxi—lenini alakulata, miként fejlődik, hogyan tökéletesíti tovább munkamódszereit, miképpen törődik a tagság politikai, ideológiai és erkölcsi fejlődésével, tehát azzal, hogy a munkahelyén mindenki becsületesen és megfelelő színvonalon dolgozzon, és nem utolsósorban mennyire fejleszti tovább kapcsolatát a széles tömegekkel és növeli tekintélyét, úgy erősödik szocialista társadalmi rendszerünk, fejlődik gazdaságunk korszerű, fejlett szocialista gazdasággá, amely a tudomány és a technika legújabb vívmányaira támaszkodik. Ezek alapján fejlődik majd szocialista demokráciánk rendszere, s nő tovább a szocialista eszme, valamint a tudományos kommunizmus hatékonysága és vonzereje.

Az a tény, hogy gyakorlati munkánkban érvényesítjük tapasztalatainkat, továbbá pártunk, mint társadalmunk vezető ereje, tudatosítja felelősségét, és nem vesztegel csupán a közelmúlt értékelésénél, hanem — miként azt a XIV. kongresszus és az azt követő időszak tanúsítja — igyekszik elvszerű alapállásból, a marxizmus—leninizmus elmélete alapján megoldani az új feladatokat, és világos feleletet ad társadalmunk további fejlődésének alapvető kérdéseire, bizonyítja, hogy aránylag nagy fejlődésnek lehetünk tanúi, s dolgozóink a munkahelyeken jó eredményeket érnek el.

Természetesen, sok még a megoldatlan kérdés, különösen közgazdaságunkban, a szocialista demokrácia gyakorlati érvényesítésében, s nem utolsósorban életmódunkban, melynek teljes egészében szocialistának kell lennie. Még több nehézség akad, amint arra a CSKP KB októberi ülése rámutatott, az ideológia területén, amely a válságos esztendőkben a leggyengébb láncszemnek bizonyult. Ezért e területen kell talán a legtöbbet tennünk, hogy végérvényesen leküzdjük és felszámoljuk a válságos évek minden káros jelenségét és következményét, s zavartalanul építhessük tovább fejlett szocialista társadalmunkat.

Pártunk központi bizottságának októberi ülése nemcsak értékelte az ideológia területén a CSKP XIV. kongresszusa után elvégzett munkát, hanem ideológiai frontunkat még nagyobb aktivitásra serkentette, hogy

a/ még nagyobb következetességgel harcoljon a kispolgári maradványok minden formája és az önzés, továbbá a szocialistaellenes jelenségek ellen, hogy következetesen és kérlelhetetlenül lerántsa a leplet a nacionalista megnyilvánulásokról, a demokrácia fogalmának maradi értelmezéséről, az antikommu- nizmus terjesztőiről, tehát mindazokról, akik és amelyek gátolják fejlődésünket;

b/ ezzel együtt segítsen a szocialista ember arculatának kialakításában, pozitív vonásainak fejlesztésében, hogy ez mind jobban megmutatkozzék a munkaaktivitásban, szocialista polgári elkötelezettségben, a kollektivizmus helyes értelmezésében, továbbá a szocialista hazafiság és nemzetköziség elveinek gyakorlati alkalmazásában.

A CSKP KB elnöksége és titkársága rendszeresen foglalkozik a káderpolitika kérdéseivel, figyelemmel kíséri a kádermunkáról 1970 novemberében hozott határozatok megvalósulását. A gyakorlatban fokozatosan érvényesítjük az állandó és komplex értékelést, biztosítjuk a rendszeres képzést és a megfelelő kádertartalékok szervezését. Pártunk központi bizottságának elnöksége nemrég világos irányelveket adott ki a politikailag és szakmailag egyaránt kiválóan felkészült vezetők képzését illetően.

Ha kultúránk és művelődésünk szakaszán értékelni akarjuk a jelenlegi helyzetet, akkor nem elégedhetünk meg mennyiségi mutatókkal, tehát felmérésünk nem merülhet ki csupán abban, hogy hány könyv, film, tévéfilm stb. látott napvilágot az utóbbi időben. Úgy vélem, még akkor is, ha tegyük fel, rövid idő alatt aránylag sok új alkotás születne, először azt kell vizsgálnunk, hogy szocialista kultúránk fejlődéséhez biztosítottuk-e a szükséges feltételeket, van-e megfelelő biztosíték a jövőben esetleg felbukkanó, kultúránktól és művészi célkitűzéseinktől idegen jelenségek felszámolására. Szerintük elsősorban ezeket kell kultúrpolitikánknak szem előtt tartania, s ezekről egy pillanatig sem szabad megfeledkezni.

Miről van szó tulajdonképpen?

Mit értünk a szocialista kultúra és művészetünk fejlődéséhez szükséges állandó feltételek alatt, s mit jelentenek a gyakorlatban az említett biztosítékok az esetleges káros megnyilatkozások ellen?

Nincs szó másról, mint a CSKP XIV. kongresszusa határozatainak a következetes megvalósításáról, amelyeket a CSKP KB októberi plénuma és Gustáv Husák elvtárs a februári plenáris ülésen elhangzott beszédében újfent hangsúlyozott.

Először is: kultúrpolitikánkat a pártunk politikájának elválaszthatatlan részeként kell értelmezni, továbbá szükséges fokozni részvételi arányát a szo* Részletek a kultúra és művészet szakaszán dolgozók munkaértekezletén elhangzott beszédéből.

cialista forradalom alapvető feladatainak a megvalósításában; a történelmet a tömegek alakítják, de a kommunizmus építője csak a kizsákmányolástól, s a kizsákmányoló rendszer minden formájától mentes, felszabadult dolgozó lehet. Ahogy a kultúra és művészet az ember történelmi jelentőségű átalakulásának fontos eszköze, úgy a párt kultúrpolitikájának is a pártpolitika szerves és megbonthatatlan részévé kell válnia. E téren is ugyanazok az elvek érvényesek, mint más szakaszokon. Tekintettel e terület sajátosságaira, hangsúlyoznunk kell, hogy éppen itt szükséges figyelemmel kísérni, s a gyakorlatban következetesen megvalósítani ezeket az elveket.

Másodszor: az alkotóművészek tevékenységét úgy kell irányítani, hogy a születendő kulturális és művészi értékeket a dolgozók felszabadulására használjuk fel, a szocializmus eszméi alapján, s ne a szocializmus ellen. Más szóval: arról van sző, hogy pártunk vezető erejét az alkotásokra, azok ideológiai beállítottságára és tartalmára is érvényesítse. Tehát kultúrpolitikánk koncepciójával összhangban meg kell valósítanunk az egész terület egységes állami irányítását, amely két egymással összefüggő feladatot hivatott teljesíteni:

aj optimális anyagi és erkölcsi feltételeket biztosítani a szocialista alkotások létrejöttéhez, mennyiségi és minőségi fejlődésükhöz;

b) gátat vetni a kultúra és a művészet területén felbukkanó szocialistaellenes jelenségek, irányzatok terjedésének, s megakadályozni, hogy ezeket társadalmi rendszerünk s népünk érdekei ellen használják fel.

A jobboldali erők, mint tudjuk, a kultúra és a művészet irányításának szakaszán csupán az első feladatot hangsúlyozták. Ugyanakkor még ezt az első feladatot is megmásították, hiszen csupán a szerzői jogok képviseletét s bizonyos „külső“ folyamatok, akkori kifejezéssel élve, a párt ideológiai „parancsolatai“ elleni védekezést helyezték előtérbe. E káros nézetek maradványait, bármilyen formában jelentkeznek is, mindenhol kérlelhetetlenül és következetesen fel kell számolnunk. Az említett káros nézetek gyökerei az úgynevezett természetes opportunizmushoz vezethetők vissza, ami a gyakorlatban abban nyilvánult még, hogy voltak olyanok, akik szívesen osztották szét a rendelkezésükre, álló anyagi eszközöket, és szívesen adományoztak különböző kitüntetéseket, de már nem törődtek a funkciójukból eredő más munkával, elsősorban az emberek tevékenységének irányításával, szocialista társadalmi rendszerünk érdekeinek megfelelően. Semmiképp sem engedhetjük meg különböző mesterséges elméletek konstruálását a szektás megnyilatkozások veszélyéről, ott, ahol jogosan követeljük meg a szigorúságot pártunk irányvonalának a betartásában, továbbá kultúránk és művészetünk szocialista jellegéért vívott harcban.

Ezzel együtt viszont látnunk kell azt is, hogy elsősorban maguk az alkotóművészek döntenek-’kul- túrpolitikánk hatékonyságáról, eredményeiről avagy eredménytelenségeiről, alkotásaik révén. Ezzel szorosan összefügg a következő, sorrendben harmadik követelmény, amelyet pártunk XIV. kongresszusán is hangsúlyoztak, s ez pedig az alkotóművészek széles körű aktivitásának a kibontakozása a marxista—leninista kritika alapján. Vezető elvünk — miként azt a kongresszus hangsúlyozta — a szocialista-realista alkotói módszer.

A marxista—leninista kritika feladata nem merülhet ki a művészeti alkotások, műfajok, stílusok formalista összevetésében, hiszen elsősorban az egyes alkotások társadalmi jelentőségének, értelmének az értékelésére irányul a figyelme, olyan alapállásra, amely napjaink legégetőbb kérdéseit elemzi sajátos módon, tehát elsősorban szocialista társadalmunk további fejlődését, helyünket a forradalmi és haladó erők táborában, harcunkat a békéért, a valódi demokráciáért, az imperializmus ellen, s az osztálynélküli társadalom felépítéséért az egész földkerekségen.

E harcban, amely napjainkat jellemzi, a kultúra sem állhat félre, nem lehet semleges. A kultúra és művészet dolgozójának egységesen és külön-külön is pártos állásfoglalást kell elfoglalnia: vagy a munkásosztály oldalára állnak, vagy a kizsákmányolókat támogatják. A szabadságért szállnak síkra, avagy a munkásság és a dolgozó milliók elnyomóinak a szekerét tolják. Az a művészi kritika, amely „magas“ színvonalon vizsgálja ugyan, hogy ez vagy az az alkotás milyen esztétikai funkciót tölt be, miképpen hat esztétikai szempontból, de nem veszi figyelembe, hogy a szerző alkotásával tulajdonképpen mit mond, mit közöl napjaink világméretű harcairól, fej-lődésünk problémáiról, és közömbös a művészi alkotás ideológiai kicsengése iránt, sőt közömbösségét szükséges tárgyilagosságnak tartja, nehezen teljesíti küldetését, és nem segíti elő a valódi művészet fejlődését.

Ilyen szempontból kell szerintem látni a strukturalizmus fogyatékosságát, sőt negatív szerepét, hiszen elméleti rendszerével a szocialista realizmus ellen irányul, s mint ilyen nálunk számos követőre talált, akik közül néhányan azt hitték, hogy marxista irodalomtudósok. A strukturalizmus, amint tudjuk, elveti a marxista—leninista esztétika alapvető elveit, tagadja a művészet kapcsolatát a világ és az ember átalakulásáért harcoló forradalmi erőkkel, s a művészetet az alkotó egyén „autonóm“ tevékenységévé degradálja, az egyén önkifejezésének, belső ügyének tartja, amelynek értelme esztétikai kategóriákban fejezhető ki csupán. A művészet ebben az értelmezésben nem a valóság tükröződése, hanem a valóság sajátosan hígított mása, amelyet csupán formalista elemzés alapján vizsgálhatunk.

Ezekre a kérdésekre elsősorban azért kell felhívni a figyelmet, mert végérvényesen szeretnénk megszüntetni azt az egészségtelen gyakorlatot, amely a művészeti kritikát formalista játszadozássá süllyesztette. A szocialista művészeti kritika felszámolása a válságos időkben, mint tudjuk, együtt járt a politikai újságírás esszészerű fejtegetéseinek elburjánzásával, melyeknek szerzői szocialistaellenes talajon álltak, s igyekeztek tudatosan elködösíteni a hatvanas évek különböző destruktív művészeti irányzatainak igazi ideológiai arculatát, szocialistaellenes beállítottságát. Ebben a ködösítésben, amikor a szocialistaellenes művészeti áramlatok valódi arculatát és célkitűzését igyekeztek elhomályosítani, és értéktelenséget, ál-értékeket tartottak értékesnek — a Literárni noviny és a Kultúrny život című folyóiratok hasábjain s máshol —, művészeti életünkben a revizionista deformációk még inkább megmutatkoztak. Dicsőítették a népiesség elleni támadásokat, nevetségessé tették klasz- szikusaink műveit, az üzleti és más káros érdekektől vezérelve sokan harcot hirdettek a provincializmus ellen, „világdimenziós“ térbe igyekeztek jutni, nyíltan beszéltek kozmopolitizmusról, s mindezzel a nyugati kultúra cionista, kommunistaellenes képviselőinek a malmára hajtották a vizet. Ezért vált a művészeti kritika legfőbb témájává az elidegenedés, és a kafkaizmus új formája, de sokat beszéltek a szocializmus állítólagos abszurd körülményeiről is. Havel Kerti ünnepély című színművét drámairodalmunK csúcsának tartották, s ezzel az alkotással bizonygatták, hogy művészetünkben mi is elérhetjük a világszínvonalat, ha felszámoljuk az ideológiai terhet, amely alatt a pártosság elvét és a szocialista realizmus módszerét értették. Arról, hogy tulajdonképpen mire ment ki ez a játék, könnyen meggyőződhettünk ellenségeink viselkedése alapján, akik érthetően elismeréssel szóltak ezekről az alkotásokról, s melegen tapsoltak az ilyen műveknek.

Pártunk XIV. kongresszusának határozatai nem maradtak meg papíron. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy az elmúlt esztendők politikai folyamatában a kultúra és művészet területén nemcsak hogy felszámoltuk a jobboldali erők központjait és képviselőiket megfosztottuk állásaiktól, hanem aránylag nagy munkát végeztünk más téren is. Sikerült elültetnünk és következetesen betartanunk azt az elvet, hogy a kultúra és a művészet társadalmi életünk szerves része, s kultúrpolitikánk az egész pártpolitikánk megbonthatatlan szakasza, a szocialista emberért vívott harc jelentős területe. Sikerült újjászervezni, illetve megalakítani a művészi alkotószövetségeket, melyek ma már szilárdan a marxizmus—leninizmus talaján állnak. Művészeti kritikánk érdeklődése újra a művészet társadalmi küldetése felé irányult, igyekszik az alkotókat és a széles nyilvánosságot ilyen értelemben nevelni. E téren jó eredményekről számolhatunk be, de tudunk problémáinkról is, és tudatosítottuk, hogy komoly gondjaink, nehézségeink a közeljövőben elsősorban a művészeti kritika szakaszán lesznek.

Az elmúlt esztendők legfontosabb pozitívumai közé sorolhatjuk, hogy felújítottuk pártunk vezető szerepét a kultúra és a művészet egész irányítási rendszerében, s ugyanígy visszaállítottuk az állam irányító feladatát is, tovább fejlesztettük a nemzeti bizottságok, és a társadalmi szervezetek kulturális-nevelő tevékenységét.

A művészi szövetségek munkájában is jelentős javulást értünk el, s ez annál értékesebb eredmény, minél inkább figyelembe vesszük, hogy különösen a Cseh Szocialista Köztársaságban milyen bonyolult és nehéz feladat volt e szövetségek újjászervezése.

Eme alapvető feladatok megvalósításával lehetőség nyílt, hogy illetékes intézményeink kulturális-népművelési és művészeti tevékenységének aktivitását növeljük. Különösen számos társadalmi jelentőségű esemény — példul a CSKP, a Szovjetunió megalakulásának fél évszázados jubileuma, a februári győzelem 25. évfordulója stb. — tiszteletére rendezett akciók voltak sikeresek. Erőfeszítéseink a könyvkiadás szakaszán, a prágai színházakat kivéve, a színtársulatok dramaturgiai munkájában, a filmgyártásban, a zenei életben s a képzőművészeti tárlaton is megmutatkoztak, első jelentős eredmények formájában. Ezek az eredmények jótékony hatást gyakorolnak a szocialista országokhoz, s különösen a Szovjetunióhoz fűződő politikai és kulturális kapcsolataink további elmélyítésére, de a kapitalista országokkal való kulturális együttműködés fokozatos kialakítására is, melyet azonban teljesen új alapokról építünk ki. Helyénvalónak tartom megdicsérni az utóbbi két esztendőben megjelent új alkotásokat a művészeti élet valamennyi szakaszán. Művelődésügyi minisztériumunk,, társadalmi szervezeteink, művészeti szövetségeink figyelemmel kísérik ezeket az új alkotásokat, és értékelik azokat. Természetesen, egyre inkább emelnünk kell a mércét. A CSKP KB művelődésügyi osztálya — a koordinációs tanácskozások alapján — intézkedéseket dolgoz ki, amelynek alapján egységes elvek alapján munkálkodunk majd a kultúra és művészet területén, és elejét vesszük annak, hogy a kultúra szakaszán és a műalkotások esetében végzett értékelő munka a gyakorlatban semmiben sem mondjon ellent szocialista kultúrpolitikánk célkitűzéseinek és elveinek. Nem kell különösebben hangsúlyozni, egyik halaszthatatlan feladatunk e téren, hogy teljes rendet teremtsünk.

Az a tény, hogy társadalmi életünkben, így a kultúra és művelődés szakaszán is pozitív fejlődésnek lehetünk tanúi, nem ok a semmittevésre, az önelé(Folytatás a 9. oldalon}

IÁN FOJTÍK, A CSKP KB TITKÁRA: