Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-17 / 116. szám, csütörtök
5 Mielőtt elfelejteném... Adalékok a dél-szlovákiai munkásmozgalom történetéhez POLITIKAI MEGBÍZATÁS Közel ötmilliónyolcszázezer tagja van dolgozóink legnagyobb tömegszervezetének, a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalomnak. Már ez a hatalmas tömegjelleg is kidomborítja azt a szerepet, amely a szakszervezetekre hárul a szocialista építésben. Figyelemmel kísérve az FSZM fejlődését az elmúlt két esztendőben, azt látjuk, hogy ez a szervezet nagy utat tett meg a konszolidáció útján, és egyre hatékonyabban kapcsolódik be a társadalmunk előtt álló feladatok teljesítésébe. A VII. országos szakszervezeti kongresszus fő feladatnak tűzte a szakszervezetek elé a tagság mozgósítását a XIV. pártkongresszus határozatainak teljesítésére. A kongresz- szusi határozatok egész népünk programjává váltak, tehát teljes mértékben megegyeznek dolgozóink alapvető érdekeivel mind a társadalmi felemelkedés terén, mind pedig szociálpolitikai vonatkozásban. Ezért nem lehet közömbös számunkra a szakszervezetek tevékenysége, a szakszervezeti munka kibontakoztatására irányuló törekvés. A szakszervezeti munkában csak akkor érhetünk el eredményeket, ha ez a munka a dolgozókkal való állandó kapcsolaton alapul A Szakszervezetek Központi Tanácsa e hónap első napjaiban fontos határozatot hozott a szakszervezeti munka fellendítése érdekében. A szakszervezeti szakasz és a szakaszbizalmi feladatkörét rögzítő határozat megvalósítása lehetővé teszi, hogy a gottwaldi „Arccal a tömegek felé!“ jelszó a szakszervezeti életben is konkrét formát öltsön. Miért volt szükséges foglalkozni a szakszervezeti mozgalom eme alappilléreivel az FSZM Központi Tanácsának plenáris ülésén? Az elmúlt években a társadalomban végzett politikai tömegmunka lebecsülésével együtt, a szakszervezetekben is csökkent a szakaszbizalmi tisztség jelentősége. Majdnem általánossá fajult az a gyakorlat, hogy az egykori szakasz- bizalmiak, a lelkes agitátorok, a kollektívák gondjainak és örömeinek ismerői és szószólói a szakszrvezeti tagsági illetmény beszedőivé váltak. A szakszervezeti bizalmi tisztség jelentősége annyira csökkent, hogy ma az FSZM 3600 üzemi szakszervezetében — amelyekben a tagság létszáma meghaladja a százat — nem tartották szükségesnek a szakszervezet? szakaszok létrehozását! Pedig a szakszervezeti munkaszakasz — a legkisebb szervezeti egység — nélkül nehezen képzelhető el a szocialista szakszervezeti munka fellendítése. Az FSZM Központi Tanácsának határozata ismét a helyére állította a szakszervezeti szakaszok és a szakaszbizalmiak küldetését. A határozat kimondja: szakszervezeti szakasz létesíthető olyan termelőegységet képező munka- szakaszon, ahol megvan a feltétele a szakaszbizalmi és a dolgozók közti állandó kapcsolatnak. Egy-egy szakaszbizalmira maximálisan 10—15 tag juthat. A határozat foglalkozik a szakaszbizalmi tisztség politikai jelentőségével is. Egyértelműen leszögezi, hogy a szakaszbizalminak valóban élvezni kell munkatársai bizalmát. A szakaszbizalminak azonkívül, hogy a mindennapi életben, a termelőmunkában rendszeresen tájékoztatja munkatársait a párt politikájáról és a szakszervezetek időszerű feladatairól — gondoskodnia kell arról is, hogy az embereket a pártpolitika támogatásának megnyerje és a feladatok teljesítésére mozgósítsa. Most és az elkövetkező években is állandó feladat lesz a szakaszbizalmi tisztség politikai jellegének megerősítése. Pártunk a tömegek gyakorlatából gazdag tapasztalatokat és ismereteket merít tevékenységéhez. Politikánk eredményeiről az emberek körében végzett mindennapi „aprómunka“ dönt. A párt XIV. kongresszusának határozata ezzel kapcsolatban nagy jelentőséget tulajdonít az üzemekben végzendő politikai tömegmunkának. Csehszlovákia Kommunista Pártja tudatában van a szakszervezeti funkcionáriusok munkája politikai jelentőségének. Ebből következik, hogy a pártszervezetek egyik fontos feladata a szakszervezeti munka fellendítésének hatékony elősegítése. Jelenleg arról van szó, hogy ez a segítség kifejezésre jusson a szakaszbizalmiak megfelelő kiválasztásában. SOMOGYI MÁTYÁS . ■ 'VATÁSRÓ Az emberek az egészséget mindig a boldog élet alapjának tartották. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy megbetegedések alkalmával és az öregkorban az egészséggel összefüggő kérdések központiakká válnak, az ember mindent alávet nekik: az egészség visszaszerzése, vagy legalább az egészségi állapotának javulása lesz a leghőbb kívánsága. A szocializmus nagy és jelentős vívmánya, hogy az emberekről ingyenesen és magas színvonalon gondoskodik. Soha, vagy csak nagyon ritkán jut eszünkbe, hogy pl. a franciák minden száz frank keresetből átlag 13-at egészségügyi célokra költenek, s hogy a svédek az élelmiszerekre kiadott összeg egyhatodát egészség- ügyi gondoskodásra fordítják. Ezek után könnyebben elhihet- jük egy amerikai honfitársunknak azt a kijelentését, hogy a nyugdíján az orvos és a gyógyszerész osztozik. Az ingyenes egészségügyi gondoskodás és a szocialista illetékek a múlthoz viszonyítva lényegesen megváltoztatták az orvosok és az állampolgárok közötti kapcsolatot. A páciensek elvesztették az orvosok számára az „ipari jelleget“, megszűnt az „aki többet ad‘ jelszón alapuló megkülönböztető bánásmód. Az orvos felelős a számára kiszabott körzet lakó- sainak, üzem dolgozóinak, kórház vagy egészségügyi intézmény betegeinek egészségéért. Az egészségügyi gondoskodás lényeges bővítéssel többszörösére emelkedett az orvosok száma is. 1945-ben Szlovákiában 1599 orvos működött, ma 10 500-nál több. S ez a lakosság számához viszonyítva egyike a legkedvezőbb arányoknak a világon. A főiskolai végzettséggel rendelkező egészségügyi dogozók nálunk már csaknem az összes főiskolai végzettségű értelmiségiek egyhatodát képezik. Állandóan javulnak munkájuk anyagi körülményei is — akár az egészségügyi berendezések modernizálását és építését, akár az orvosok jutalmazását és társadalmi helyzetét vesszük figyelembe. Igaz, a társadalom állandóan növekvő igényeket támaszt velük szemben. Ha azt mondjuk, hogy néhány szakma több mint egyszerű foglalkozás — már hivatás — akkor ez mindenekelőtt az orvosokra vonatkoztatható. A törvény megköveteli, hogy munkájukat „lelkiismeretesen, becsületesen, az emberek iránti mély érzéssel és a társadalommal szembeni felelősség tudatával végezzék“. Orvosaink nagy többsége ezeket az igényes követeléseket rendszerint áldozatkészen teljesíti, tekintet nélkül a saját kényelmére, és szabad idejére. Sajnos, vannak esetek, amikor az orvos nem mutat kellő érdeklődést munkája iránt, nincs elég felelősségérzete és a betegek erre —, érthetően —, rendkívül érVannak könyvek, melyeket még a „kőszívű“ recenzens sem tud úgynevezett tárgyilagos hűvösséggel elolvasni, s lapozgatás közben neki is hevesebben dobog a szíve. Számomra — s nyilván sokezer olvasó számára — ilyen kiadvány a bratislavai Pravda Könyvkiadó magyar szerkesztősége gondozásában most megjelent Mielőtt elfelejteném ... című könyv. Tartalma több annál, amit az alcím sejtet, hiszen szuggesztív erejű, megrázó és hiteles írások sorát olvashatjuk a polgári Csehszlovákiában, elsősorban annak déli részein lezajlott szociális és politikai megmozdulásokról, a kétkezi munkások és képviselőjük, a kommunista párt harcáról és bátor helytál lásáról. A könyv első részében nem csak irodalmi színvonalú, hanem fontos dokumentum értékű visszaemlékezéseket olvashattunk a Kassai Munkás szerkesztőinek — Hidas Antal, Jász Dezső, Mácza János és társaik — politikai harcáról, e baloldali napilap jelentőségéről, s a húszas évek kassai és Kelet- Szlovákia szociális és politikai harcairól. A sok érdekes és nem kevés új adat, összefüggés közül érdemes felidézni Jász Dezső ma is időszerű gondolatát: „A Kassai Munkás az első magyar nyelvű kommunista napilap volt (az európai kont inén sen) a Magyar Tanácsköztársaság leverése után. 1921-ben, amikor Csehszlovákia Kommunista Pártja magyar nyelvű központi közlönye lelt, 25 000 példány számban jelent meg. Ez akkoriban óriási példányszámot jelentett.“ Az írás szerzője néhány sorral alább lényegében válaszol arra, miért volt ilyen népszerű a Kassai Munkás: „ ... amikor Gyetvai János került a lap élére, a marxizmus lett az uralkodó irányzat a lapnál. Természetesen nagy súlyt helyeztünk arra is, hogy minél változatosabbá tegyük a lapot (tartalmilag és műfajilag egyaránt). A lenini álláspont szerint, az a munkáslap, amelynek hasábjai nem hozzáférhetők a dolgozók számára fityinget sem ér. Azt hiszem, nekünk sikerült elkerülnünk ezt a hibát: a Kassai Munkás már 1920-ban széles társadalmi levelezői hálózattal rendelkezett, amely egész Szlo- venszkóra, sőt Kárpátaljára is kiterjedt.“ Figyelemre méltó az is, hogy az említett szerzők már a húszas években is széleskörűen zékenyen reagálnak. Legtöbb a panasz arra, hogy az orvosok nem tartják be a rendelési időt. A betegek sokszor erős fájdalmaktól gyötörve nem kevés időt töltenek az üres rendelők előtt. Ez nem mindig jelenti azt, hogy a hiányzó orvos valahol henyél. Rendszerint valamelyik egészségügyi intézetben, gyűlésen, esetleg a feljebbvalójánál van. Ez azonban akkor is helytelen, és az ilyesmit ki kell küszöbölni. Az orvosnak a meghatározott rendelési időben a rendelőben van a helye, és ezt a szabályt az egészségügyi vezető dolgozók nemcsak betartani kötelesek, hanem még ellenőrizni is. Az orvos elsődleges kötelessége késedelem nélkül elsősegélyt nyújtani mindenkinek, akinek az élete vagy egészsége veszélyeztetve van. Ez azt is jelenti, hogy ne küldözgessék a betegeket válságos állapotban egyik helyről a másikra azzal a kifogással, hogy nem az ő körzetükbe tartozik. Ilyesmi gyakran előfordul főleg a nagyobb városokban, ahol több kórház és egészségügyi intézmény van. Az ideológiai neveléssel és az egyes nemkívánatos jelenségekkel kapcsolatban szakemberek és laikusok között egyre több szó esik az orvosok erkölcsi normáiról. A követelmények alapjában véve megegyeznek a szocialista államunk minden polgárára vonatkozó követelményekkel Az orvos foglalkozásáértelmezték a politikai harcot, nem szűkítették le azt csupán néhány részletkérdésre, hanem átfogó társadalmi reformokra törekedtek. Ennek az igyekezetnek egyik szép példáját említi meg ugyancsak Jász Dezső: „Sokan leszögezték már, hogy a Kassai Munkás a haladó magyar irodalom fontos tűzhelye volt a Tanácsköztársaság leverése után. Ez igaz. De sietek hozzátenni, hogy nem szorítkoztunk a száműzetésben élő magyar írók . .. népszerűsítésére, hanem mindent elkövettünk, hogy a haladó cseh írók műveit is hozzáférhetővé tegyük a szlovenszkói magyar munkások számára. Petr Bezruč, Karel Čapek, Jaroslav Hašek... és Jirí Wolker a Kassai Munkás hasábjain szólaltak meg magyarul Nem hiszem, hogy tévedek, ha megkockáztatom azt az állítást, hogy a cseh—magyar kulturális közeledés alapjait a Kassai munkás fektette le a magyar proletárdiktatúra megdöntése után. Nagy súlyt helyezett a szerkesztőség az olvasók nemzetközi — irodalmi — tájékoztatására is. Ezt — többek között — Gyemjan Bednij, Mak- szim Gorkij, Walt Whitman, Martin Andersen Nexő, Henri Barbusse, Romain Roland és Ernst Toller cikkei bizonyítják. Vlagyimir Majakovszkij szintén a Kassai Munkásban jeleni meg magyar nyelven." Ugyancsak sajtótörténeti jellegű írás Csanda Sándor tanulmánya is, aki a könyv hasáb- jain az Üt és a Magyar Nap megjelenésének körülményeit ból eredően nemcsak a gyógymódokról dönt belátása szerint, hanem a szocialista állam által rendelkezésére bocsátott nem csekély eszközök fölött is rendelkezik. Ez egyeseket visszaélések elkövetésére, közvetlen vagy közvetett előnyök kieszközlésére csábít, melyeket egészségügyi feladatok, például kórházban való elhelyezés, operáció stb. elvégzéséért kérnek. Természetesen az ilyen jelenségek ellen határozottan, megalkuvás nélkül harcolnunk kell. Néhány ilyen esetet már név szerint kipellengéreztek a sajtó hasábjain, néhányra pedig, már túl hosszú ideje is. bírósági döntés vár. A kispolgári erkölcs maradványa orvosi körökben a nem helyén való szolidaritás a hanyagság, a kötelesség elégtelen teljesítésének bírálata helyett. Ezért a pártszervezeteknek kell ügyelniük az igényes munkavégzésre, a munkahelyeken való őszinte és mély kapcsolatok kialakítására és az orvosok tekintélyének megszilárdítására is. A szocialista orvos feladata a társadalmi érdekek figyelem- bevétele is, tehát azoknak a helyeknek elfoglalása, ahol az orvos a társadalom számára a leghasznosabb lehet; továbbá tudásának állandó gyarapítása, ismereteinek tökéletesítése. Az orvosoknak tudatosítaniuk kell továbbá, hogy ők nemcsak szakemberek, hanem jelentős társadalmi tényezők is, akik működésükkel meghatározzák egészségügyünk eredményeit és a róla alkotott véleményeket. JAROSLAV MESKO eleveníti fel s a két folyóirat jelentőségét elemzi. A gyűjtemény további részé* ben idősebb pártharcosok — Ladányi József, Kiss Imre, Beke Istvánná, Török Imre, Varga Gyula és mások — visszaemlékezéseit olvashatjuk, a húszas évek komáromi mezőgazdasági sztrájkjáról, a kelet-szlovákiai szociális megmozdulásokról és egyéb harcokról. Tömör, olykor drámai erejű írások ezek az egyszerű emberek nincstelensé- géről, szenvedéséről, ugyanakkor azonban harcáról, a szebb jövőbe vetett hitéről is. Sok új értékes és érdekes adatot tudhatunk meg a délszlovákiai munkásmozgalom ve- zető képviselőiről is. Szabó Béla irodalmi értékű írásban idézi fel Steiner Gábor küzdelmes életének egy szakaszát, s ezen keresztül jellemzi nemes emberi tulajdonságait. Kiss József és Róják Dezső a történész pontosságával tárja elénk Major István és Schönherz Zoltán életének legfontosabb epizódjait. Ezekből az írásokból —• miként a többlekből is — elsősorban a fiatalabb évjáratú olvasók plasztikus képet alkothatnak a polgári Csehszlovákia és a Horthy-Magyarország pribékjeinek mesterkedéseiről notilikaí gaztetteiről. Krsák Géza írása nun a harmincas évek derekának antifasiszta megmozdulásaihoz s ezen belül elsősorban a spanyolországi eseményekhez kapcsolódik. Száraz József az ifjúmunkások harcáról sokrétű politikai munkájáról írt érdekes visszaemlékezést. Az Arcképek című fejezet magyar, szlovák és német nemzetiségű pártharcosok portréját tartalmazza. Ügy vélem, ez a rövid ismertetés is érzékelteti, hogy menynyire sokrétű ez a könyv. Annak ellenére, hogy érthetően nem törekszik teljességre, mégis úgy érzem, hiteles dokumentum a húszas és harmincas évek megpróbáltatásairól, s harcairól. Nem szerénytelenség, egyszerűen tény, hogy e könyv megjelenésében szerkesztőségünk munkatársai jelentős érdemeket szereztek, hiszen az írások nagy része a CSKP megalakulásának fél évszázados jubileuma tiszteletére az Oj Szóban meghirdetett pályázatra készült. A Mielőtt elfelejteném című kiadvány szerkesztője, Balázs Béla igényes, s túlzás nélkül állíthatjuk, hogy kissé úttörő jelentőségű munkát végzett. Elsősorban az ő érdeme, hogy e kötet nemcsak fontos kordokumentum, hanem ezzel együtt érdekes olvasmány is. Olvasása közben csupán annyi kifogásunk támadt, hogy a tornóci tüntetésről szerintünk bővebben kellett volna megemlékezni, hiszen ez a megmozdulás a több éves erőfeszítés és politikai harc egyik kicsöososodását jelentette. A bevezetőben említettem, hogy ezt a könyvet nem lehet közönyösen olvasni. Az eddig elmondottakból kiderül, miért. Ismét meggyőződhettünk arról, hogy a csehszlovákiai magyarságnak gazdag és haladó múltja van. Major István, Steiner Gábor, Nagy Gyula, Mező István és a köréjük felsorakozott kétkezi munkások, haladó értelmiségiek több ezres tömege olyan hagyomány, amelyre büszkék lehetünk, s amelyből napjainkban is sokat meríthetünk. A proletár nemzetköziség elve Csehszlovákiávan szlovák, magyar, cseh, német, ruszin munkások közös harca során a húszas és a harmincas években vált először valósággá, izmosodott egyre erősebbé, megbont- hatatlanabbá, s erre méltón lehetünk büszkék. Ez a könyv többek között arra is figyelmeztet, hogy —Vadász Ferenccel, az egyik szerzővel mondva — sok még a tartozásunk és a tennivalónk, hiszen gazdag, haladó múltunkról távolról sem tudunk annyit, mint amennyit kellene. SZILVÁSSY JÓZSEF
