Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-09 / 84. szám, hétfő

Desötétedett. Ä szalonban, ahová négyesben át- ® mentek kávézni, még nem gyújtottak lámpát.

A kis sarok, amelyet a háziasszony, Eisen- dor báróné, kacéran „az én menedékem “-nek nevezett. egészen belemerült a sötétségbe. Az ápolt bársonypálmák. datolyapálmák és filodendronok úgy fonódtak össze az ott ülök feje fölött, mint valami egzotikus lugas boltíve. Hosszú leveleik, amelyekre ráesett az utcalámpák vöröses fénye, fantasztikus, reszkető, vörös mintát vetettek a mennyezetre. Az ebédlőből, aho’ még égtek a gyertyák, az ajtó résén átszűrődő, keskeny hosszú, világos csík futkosott a padlón, s önkételenül magára vonta a tekintetet.

A ..menedékben“ négy ember — két férfi és ké't nő — meghitt baráti társaság volt, amelyet egymás flörtje iránt tanúsított, kissé cinikus pártfogásuk fűzött egvbe. Valamennyien fiatalok, szépek, függetlenek és gazdagok voltak. A báróné már negyedik éve özvegysorban élt, s gyakran mondogatta, soha többé nem megy férjhez, mert özvegyen sokkal kényelmesebben és kellemesebben élvezhetők az élet örömei. Betsy barátnőiének sem lehetett oka rá, hogy e téren irigyelje, bár férjnél volt egy igen előkelő, igen öreg és igen elnéző, magas állású hivatalnoknál. A báróné — telt idomú, bágyadt és lusta barna asz- szony, érzéki külsejű, de valójában inkább gvengéd, mintsem szenvedélyes — súlyos szépségével mindenkinek szemébe ötlött. Betsy első pillantásra nem lepett meg senkit, közelibb ismeretségkor azonban a szeszélyes és éles ész olyan varázsa, az életet őrülten habzsoló, ideges, lobbanékony és beteges természet olyan ellenállhatatlan bája sejtett fel benne, hogy hódolóinak száma messze felülmúlta a báróné imádóit. Alacsony termetű, kecses, törékeny alakú, szőke haja volt, arcán egészségtelen élénk pír. szeme óriási, szürke, szájának jobb sarka idegesen rángatózott. Nagyon sűrűn váltogatta lovagjait. Jelenleg egy gárdatiszt volt a „rabja“: Csheidze herceg, féltékeny, ostoba és rendkívül szép grúz. A bárónénak pedig Szanyin udvarolt: fiatal ügyvéd, a „büntetőjogászi kar kelő napja“, ahogyan az újságok bírósági tudósítói tisztelték.

— Ah. most jut eszembe — mondta a báróné, fejét hátravetve, és az ügyvédhez fordult —, egészen elfelejtettem megköszönni magának a virágokat, amelyeket tegnap küldött. .. gyönyörű csokor!

A pamlagon feküdt, fáradtan a zajosan eltöltött naptól, s kissé elnehezült az ebédnél megivott pezsgőtől. Szanyin a báróné mögött ült, és a pamlag háttámlájára könyökölt.

— Maga bizonyára elszundított ott a sarokban, monsieur Georges? — folytatta a báróné. — Hallja, amit mondok?

Szanyin lustán feléje fordult.

— Hallom, hallom ... gyönyörű csokor ... Nagyon örülök, ha tetszett...

— Ó, imádom a virágokat! Mi lehet ennél szebb? És mintha eltalálta volna az ízlésemet: gyöngyvirág, ibolya és orgona ... Mind olyan finom, olyan zsenge illatú ... Betsy, szereted a virágokat?

— Ö igen, persze — válaszolta Betsy, miközben lassan himbálta magát az öblös támlásszékben. — Csakhogy nekem inkább a hódító, finom szagúak tetszenek ... Például szeretem a magnólia virágait, a narancsvirágot... Olyan erős, olyan édes szagot árasztanak, hogy kedvem volna megenni. A legkedvesebb virágom mégis a tubarózsa. Ügy megrészegít, akár a hasis... Amikor túlságosan sokáig szívom be az illatát, valami megmagyarázhatatlan, csodálatos hallucinációk fognak el... Azután persze fejfájás következik.

— Hát maga, herceg? Melyik virágot szereti legjobban? — kérdezte a báróné.

A herceg, akinek a belső gondja az volt, hogy szellemesnek tartsák, és aki minden élcére előre nevetéssel figyelmeztette hallgatóit, hirtelen élesen, szaggatottan felkacagott.

— Én egyáltalán nem szeretem a virágokat. Jobban szeretem magukat a gyümölcsöket.

— Animal, que vous etes! — kiáltott fel Betsy, és legyezőjével Csheidze kezére csapott. — Beszéljen komolyan.

A sötétben csókhoz hasonló hang hallatszott és a herceg émelygős hangon, ahogyan a „keleti emberek“ bókokat szoktak mondani, így szólt:

— A legszebb virág a rózsa. Magához hasonlít, Betsy.

A báróné megint hátravetette a fejét, hogy lássa Szanyint.

— És maga, monsieur Georges, miért nem mondja meg, mi a kedvenc virága? — kérdezte.

— Az én virágom?

Szanyin elgondolkozott.

Arcán hirtelen valami félig szomorú, félig gyöngéd árnyék suhant át. Szemlátomást egy igen távoli dolog jutott eszébe.

— A nárcisz — felelte végül.

— A nárcisz? Pfujl Olyan közönséges virág.

— Nem, a szerelmesek virága. Tudja, miit mondanak róla Keleten? És Szanyin vontatott hangon szavalta:

Nárciszt küldök néked,

Levelének színe

Olyan, mint a halálos

szerelmes szíve.

Illata, akár a lányé,

ha légyottra vár,

És sápadt mint az ifjú, midőn válni fáj.

— Gyöngéd, naiv, tűnődő virág. Olyan finom, alig érezhető, fűszeres a szaga. Halványzöld, törékeny száron nő, és ha lítépik. elhervad, reggelig sem él.

— Ah, Istenein, milyen érzelmes! — mondta gúnyosan a bárónő. — Magának bizonyára valamilyen gyöngéd emlékei fűződnek ehhez a tűnődő virághoz?

— Hogyne. Akadnak emlékek is.

— Mondja el, kérem... Bizonyára szórakoztató.

— Igen, igen, mesélje el, monsieur Szanyin — kérlelte Betsy. — Nagyon érdekes.

— De hát tulajdonképpen nincs is mit mesélni — mondta Szanyin, s elfojtott egy tettetett ásítást. —

Csupán az ifjúkor ostoba emléke«... Egyetemi hallgató voltam akkor, és természetesen igencsak nélkülöztem. Egyszer az újsághirdetésben azt olvastam, hogy nyárra egyetemista házttanítót keresnek vidékre. Elindultam hát egy parányi járási székhelyre, Dél-Oroszországba. Emlékszem, útközben folyton ez járt a fejemben: milyen emberek ezek, akikkel az egész nyarat kell töltenem? Családtag leszek-e náluk, vagy lenézően fognak kezelni, mint egy „bérmunkást“? A családról, amelyhez utaztam, csak egyet tudtam: hogy egy előkészítő osztályos gimnazista fiuk van, akit fel kell készítenem a továbbtanulásra.

Gazdám az állomáson várt, és olyan meleg, közvetlen nyájassággal fogadott, hogv minden aggályom egy pillanat alatt szertefoszlott. Meg a külseje is bárkit megnyugtatott volna. Azok közé tartozott, akikről Cervantes ezt mondja: „Kövér — ennélfogva jó ember“. Minden kiapadhatatlan jólelkűségre, szelídségre, egészséges humorra és jó étvágyra vallott benne. Matvej Kuzmicsnak hívták. A járású orvos tisztét töltötte be a városban, ötvenéves múlt, és alighanem már jóval elmúlt.

A pályaudvarról hazafelé menet Matvej Kuzmics így szólt hozzám:

— Figyelmeztetnem kell egy dologra, kisöreg Ja kisöreg a kedvenc becéző megszólítása volt). Tudja, nehogy valamilyen kellemetlenség történjék... A feleségem néma ... Amikor világra hozta a második halott gyermekét, elvesztette a hangját... A hallása

KUPRIN:

azonban változatlanul kitűnő ... Úgyhogy azért mondom, kisöreg, nehogy valamiképp... izé... Nos, hiszen maga is megérti.

Megérkeztünk. Földszintes, fehér házacska zöld tetővel, tiszta ablakokkal, nagyon vidám és hívogató külsejű. A nagy teraszt teljesen elborítja a vadszőlő lombja. Amikor az ember messziről az ilyen házakra néz, valamiért mindig az az érzése, hogy lakói csendes, kényelmes életet élnek.

A teraszon Viktorija Ivanovna fogadott, a ház úrnője. A szánalom nagyon is érthető érzése ellenére, amelyet bennem keltett, önkéntelenül megtorpantam előtte, mert lenyűgözött a furcsa szépsége: ilyennek rajzolják az angyalokat a szimbolista festők. Képzeljenek el egy magas és karcsú — valósággal légies — alakot, szokatlanul fehér, jóformán árnyék nélküli arcot, és hosszú, egyiptomi körvonalú szempárt, amely teli van szótlan bánattal, ugyanakkor rejtélyes, akár a szfinkszé. Viktorija Ivanovna valami fantasztikus szabású, csupa hosszanti ráncos, fehér ruhát viselt.

— Vitya, bemutatom X Y-t — mondta Matvej Kuzmics, s odavezetett a feleségéhez. — Egyetemi hallgató, Kolja leendő házitanítója.

Az asszony áthatóan rámnézett, szó nélkül lehajtotta fejét, és lassan kezét nyújtotta: érintésére összerezzentem, mint valami váratlan előérzettől.

Minél tovább figyeltem Viktorija Ivanovnát, annál rejtélyesebbnek találtam. Szemlátomást teljes közönnyel viseltetett az élet és annak minden megnyilvánulása iránt. Reggel, este, ebédnél és séta alatt, mindig ugyanolyan arcúnak láttam; mintha örökké ráfagyott volna a bánatos kifejezés... Csak gyönyörű külseje és mindig fantasztikus toalettje iránt táplált különös, alapos gondosságot. A világon minden más nőnél jobban szeretett a tükörbe nézni, rendkívül sokáig álldogált előtte.

Nem kívánt — mint a legtöbb néma szokott — mindenáron beszélni a környezetével. A némák ujj- ábécéjét szemlátomást nem ismerte, kézmozdulatokhoz ritkán folyamodott. Viszont beteges szenvedélyességgel szerette a zenét, egész estéket töltött a zongora mellett. Viktorija gyönyörűen játszott, de bármit adott is elő — a művet mindig ugyanolyan titkolt, hallgatag bánat szőtte át.

Érdekes és megható volt látni, ahogyan Matvej Kuzmics a feleségével bánt. Ez a nagy, kövér ember, aki korára az apja lehetett volna, úgy viselkedett vele, mint egy bűnbánó szerető gyermek. Ügy látszott, nem volt egyetlen szeszélye, egyetlen kívánsága sem, amelyet ő azonnal ne teljesített volna, hacsak ez a szeszély Vikorija eszébe ötlött. Viktorija azonban férje gyöngéd és figyelmes udvarlását a maga szokott bús közönyével fogadta, és csupán nagy ritkán, amikor az különösen makacsul faggatta a hogylété- ről, jelent meg szemöldöke között egy alig észrevehető, türelmetlen ráncocska. Ez pedig teljesen elegendő volt ahhoz, hogy Matvej Kuzmics ijedt arccal eltűnjék a szobából.

Két vagy három hét telt el.

Szokatlan érzésem, amely a ház néma asszonyával való megismerkedésemkor fogott el, nem múlt el. Ellenkezőleg: kettőnk között valamilyen titokzatos, nem normális kapcsolat keletkezett. Mihelyt az asz- szony futólag, hátulról rám pillantott, és ugyanabban a másodpercben megéreztem magamon a tekintetét, s nem ösztönösen fordultam hátra — mint ez rendszerint történni szokott —, hanem azzal a biztos meggyőződéssel, hogy éppen ő néz rám. Soha semmiről sem beszélgettünk (sokféle módot lehetett volna találni az eszmecserére), de ha én hangosan olvastam vagy meséltem valamit, mindig tudtam, hogy ő ott ül mellettem, s le nem veszi rólam a csodálatos szemét. Amikor pedig szürkületkor a zongorához ült, én messzebb húzódtam, a sötét sarokba, és hallgattam őt, hajlandó voltam a végtelenségig hallgatni... Ez a furcsa szellemi kapcsolat nem hasonlított a flörthöz: valami természetellenes, ijesztő volt benne ...

Egyszer, egy június eleji vasárnapon — úgy emlékszem, mintha ma volna — különösen forró volt az idő... Emberek, állatok alig kaptak levegőt. A sűrű, átizzott levegőben közeledő vihar érződött, de a vihar csak nem jött.

Leszállt az este. A kihunyó alkonypir visszfénye véres árnyalatot adott a súlyos, kékesszürke felhőknek.

Meglepően gyorsan sötétedett. Én a teraszon álltam, az oszlophoz támaszkodva, és az a sajgó gyötrődés rohant meg, amely vihar előtt mindig hatalmába ejt... Hirtelen egy megszokott, hatalmas erő arra kénysze- rített, hogy gyorsan hátraforduljak... Viktorija állott mellettem. Azután valami megfoghatatlan, szörnyűséges dolog következett. Mindmáig tudom, miért történt: vagy a közeli vihar elektromos feszültsége tehetett az egészről, vagy én olvastam ki a szeméből szenvedélyes hívást — de karunk vad ölelésbe fonódott, és ajkunk hosszan, kínzó édességgel egymásra tapadt.

Semmit sem mondtunk egymásnak — sem szóval, sem kézmozdulattal. Amikor Viktorija felocsúdott e váratlan csókból, kibontakozott a karomból, szoknva- övéből elővette kis óráját, és előbb a Xll-es számra mutatott, azután az ablakra. Eközben jelbeszéddel közölte velem, hogy ha bezörgetek, akkor az ablak kinyílik.

Tizenegy óra tájt a vihar elcsitult. Kimentein az utcára, s izgatottan gondoltam a közelgő találkára és annak rendkívüli voltára. Az ég derült, tiszta volt, és végtelen magasnak látszott. A hold valami tolakodó fényességgel világított. Az utca közepén a házak éles, fekete árnyékai húzódtak. A levegőt betöltötte a vihar utáni frisseség éles szaga és a fehér akác sűrű illata.

Amikor átmentem az előke^ten, észrevettem a sötétben fehér nárclszágyást. Lehajoltam, letéptem egy virágot, és szárnyas kabátom gomblyukába dugtam. Azután sebesen beosontam a félig nyitott kisajtón, és odamentem Viktorija hálószobájának az előkertre nyílé ablakához.

Az ablak zárva volt, s amikor arccal rátapadtam, semmit sem tudtam észrevenni, csak a fekete sötétséget. Lélegzetvisszafojtva, alig hallhatóan megkopogtattam az üveget. Az ablak lassan, nesztelenül kinyílt,

S hirtelen, alig fél rőfnyire magam előtt, megpillantottam Matvej Kuzmics arcát; sápadt és izgatott volt. szeme az éles hodfénytől természetellenesen csillogott.

Ösztönösen a botomhoz kaptam.

— Hagyja. Ne csináljon ostobaságot — mondta, s hangjában nyugodt bánat csengett. — A feleségemnek idegrohama van. Menjen fel körben a teraszra. Én is azonnal ott leszek. Beszélnünk kell egymással.

Megbökkenve, megsemmisülten kapaszkodtam fed a terasz lépcsőjén. Matvej Kuzmics már várt.

— Üljön le — a pádra mutatott és maga is leeresz kedett mellém.

A sötétben nem láttuk egymás arcát, én azonban éreztem, hogy arcomról nem tűnik el a forró piros- ság.

— Higgye el — mondta Matvej Kuzmics nyugodt hangon, amelyben azonban fojtott szenvedés hallatszott —, higgye el, én tudtam, hogy a feleségem ma éjszakára találkát adott magának, és nem akartam megzavarni ezt.

— Miért? — kérdeztem suttogva.

— Miért? Engedje meg, hogy ne magyarázzam meg. Csak egyet mondok: én már negyedik éve csak név- leg vagyok a férje. És nem akadályoztam volna meg abban, hogy elkövesse ezt a magához méltatlan cselekedetet, ha Viktorija Ivanovna nem kap idegrohamot... Érti: nem bírta ki az órákig tartó izgalmat, és most hisztériás rohama van.

Én hallgattam, Matvej Kuzmics pedig ugyanazzaíl a mesterkélt nyugalommal folytatta:

— Holnap sem fogom zavarni magukat. Nem tartozom a féltékenyek közé, akik revolverrel védelmezik a boldogságukat... Meg bizonyos körülmények folytán nincs is ehhez erkölcsi jogom... Éljen nálunk olyan jogon, ahogyan tetszik... Csináljon bármit... csak ... csak ... arra kérem ... ne tegyen a város csúfjává. Ez túlságosan nehéz volna számomra ...

— Nem. ebbe sohasem egyezem bele — ellenkeztem, önfeláldozó szavaitól meghatottan.

— Ügy? Nem egyezik bele? — Matvej Kuzmics hangjából örömteli izgatottság hallatszott. — Nem egyezik bele? —... El sem hiszi, mennyire őrülök, hogy ezt hanoin... Hiszen maga mindjárt az elején olyan becsületes ember benyomását keltette ... Majdnem bizonyos voltam benne, hogy nem egyezik bele.

— Persze, hogy nem egyezem bele.

— Nos, most pedig — az utolsó... Magának nincfc más választása, minthogy magával vigye. Az ő beleegyezésében nem kell kételkednie. Elmenne magit után akár a világ végére. Ezt akarja?

Egyetlen szót sem válaszoltam. Nem tudtam, mit mondjak.

— Tegyen úgy, ahogyan legjobbnak találja. Minden magától függ. Nekem nincs jogom sem tanácsot adni, sem lebeszélni, bár meg kell mondanom, én imádom Viktorija Ivanovnát, sőt mi több — bálványozom... De csak egyet bátorkodom mondani... Próbáljon meg saját lelkiismeretéhez és eszéhez fordulni. Egy év, mondjuk, két év múlva, vajon nem lesz-e önnek kínos az örökös együttlét egy néma asszonnyal, egy

torzszülöttel Válaszolok maga helyett: igen. Ha

pedig így áll a dolog, akkor két lehetőség van: vagy az élet elviselhetetlen teherré válik, vagy — ami még rosszabb — otthagyja Viktoriját — és akkor élete végéig nem szabadul a maga elkövette kegyetlen és igazságtalan cselekedet tudatától. Én ismerem őt. Ezután sohasem térne vissza hozzám ...

Könny csípte a szememet. Felkeltem a pádról.

— Bocsásson meg, Matvej Kuzmics — mondtam, s a sötétben a kezét keresgéltem. — Holnap elutazom.

A sötétben nem láttam az arcát. De kézszorítása olyan erős és őszinte volt, hogy nekem szinte kő eseťt le a szívemről.

Szanyin elhallgotott.

— Vége? -V kérdezte egy perc múlva a báróné.

— Vége — válaszolta Szanyin.

A báróné kényszeredett, ideges nevetésre fakadt, amelyből féltékenység csendült ki.

— Igen érdekes regény. Milyen költői: a néma Putifárné és az erényes diák!

Szanyin lehajolt, megfogta a báróné kezét, megcsókolta, s mentegetőző hangon mondta:

— Ö, báróné, hiszen olyan régen volt...

Fordította: Gellert György