Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-27 / 99. szám, péntek
ELKÖTELEZETT MŰVÉSZEK Régi és új harcosok sorakozója Prága tárlattermeiben A Makropulosz-ügy a Szlovák Nemzeti Színházban Az évad egyik legsikeresebb bemutatója A győzelmes február negyed ďvs/ázados jubileuma volt véleményem szerint a legalkalmasabb időpont, hogy a közelmúlt válságos évei után ismét felsorakozzanak a párt és a szocializmus zászlaja alatt mindazok a képzőművészek, akik hűek maradtak a munkás- osztály ideológiájához, a marxizmus— leninizmushoz, vagy legalábbis őszintén rokonszenveznek vele. És nagyon is helyén való, dicséretes tett volt, amikor a két, a Cseh és a Szlovák Kultúraügyi Minisztérium egy országos méretű és egy országos súlyú képzőművészeti kiállítást rendezett meg a prágai vár Lovardájában, amelynek méltó kiegészítői lettek a Cseh Képzőművészek Szövetsége által Prága további négy tárlattermében (a Ménesben, a Holar- ban, a Špála Galériában és az „U Rečických“ teremben) megvalósított rendezvények. Szándékosan hangsúlyozom, hogy sorakozóról van szó és nem díszszemléről. Ma még ugyanis túl korán lenne díszszemléket tartani és díszfelvo oulásról beszélni a hazai képzőművészetben. A realitás talaján kell maradnunk, jóllehet a régi művészgárda (festők, szobrászok, és grafikusok egyaránt) színvonalas alkotásai e sorako- mn belül is díszszemlét jelentenek. Ám mindez csak részleg. Lényegében a jelen pillanatban sorakozóról van szó. Természetesen az emberi, a mű vészi és a politikai hétpróbán helytállt „öregek“ képezik a inagvát a jelenleg sorakozó és hadba induló művészseregnek. Ezeknek a művészeknek ecsetjükkel, vésőjükkel nemcsak al- kotniok kell és harcolniuk, hanem társaikat meg is kell győzniük, elsősorban a tehetségeket — . fiatalokat és idősebbeket egyaránt —, hogy félre ne álljanak, ne vonuljanak dőrén ellenzékbe és, hogy csatlakozzanak a progresszív derékhadhoz. Mert ahogyan látom, pillanatnyilag még a nevesek közül is sokan távol vannak (J- Zrzavý, L. Lhoták és mások), s ha találkoztunk is a tárlaton olyan festők és szobrászok műveivel, akiket a kaszás már kiragadott a sorból, hiányolnom kell az olyan progresszív és hű festők képeit, mint amilyen VI. Sych.ru, Vojt. Tittelbach, J. Mudroch és társaik voltak. Úgy létszák, a tárlat rendezői nem vették figyelembe, hogy a z utóbbiak esetében haladó hagyományról van szó! Példamutató, igazi nagy művészetre van szüksége társadalmunknak, amely, ahogyan azt a mostani példák, Karéi Pokorný, Ján Lauda. Ľ. Fulla, Lőrincz Gyula és Pataki Klára művészete, hogy csupán néhány jó példát, néhány nevet említsek, nem zárja ki az elkötelezettséget sem. Mert ha nevelni akarjuk a közönséget, ha meg akarjuk nyerni az erősen szkeptikus fiatal művésznemzedéket, akkor érzékenyen és nagy gondoskodással kell bánnunk a művészettel és az eljövendő díszszemlékre csakis a legjobbat, a legszínvonalasabbat kell meghívnunk és beengednünk. A művészet ugyanis, ahogyan ezt Antonio Gramsci, a nagy olasz marxista és harcos kommunsta kultúrpolitikus és filozófus mondotta, „csak annyiban nevelő, amennyiben művészet, de nem amennyiben nevelő művészei“, mert mint ilyen, semmi lenne, és a semmi nem lúd nevelni!" (Antonio (iramsci: Marxizmus, kultúra, művészet, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1965, 213 —214. oldal). 1948 Győzelmes Februárjának eseményeit idézik és örökítik meg Josef Brož nemzeti művész nagyméretű kompozíciói: a „Február“, az „Előre, ballal", míg egy további hatalmas vásznán az 1945. május ötödikéi Prágai Felkelés tragikus mozzanatainak egyikét láthatjuk. A tavaly elhunyt bratislavai D. Mii- ly, valamint a szintén Bratislavában élő J. Želibský (mindketten nemzeti művészek), a Szlovák Nemzeti Felkelésre emlékeznek képeikkel, míg M. Med vecká, a jó öreg Árva új változásairól szól festményével (Új szántás az öreg Árvában"). A munkásosztály hétköznapjait és ünnepnapjait, bánatát és örömeit ábrázoló alkotások közül azonban az elsőség pálmáját kétségtelenül a szlovák Ľ. Fulla Május elseje című megkapó vásznának ítélném oda, amely tökéletesen felépített kompozíciójával, élénk és vidám, de mégis fegyelmezett ko- loritjével, valamint technikai virtuozitásával, és ezentúl még valamivel: művészi erejével, mindenkit elbűvöl. Hangulatos, bájos képe nem nélkülözi a ra- fináltan, de igen művészien, szinte észrevétlenül tálalt gyermeki egyszerűséget, közvetlenséget sem. És rögtön melléje sorolnám — noha homloikegyenesen ellenkező felfogású kompozícióról van szó — Lőrincz Gyula balladikus, a nemeskosú- ti tragédiát idéző szívbe markoló vásznát I„A kosúti sortúzI, amelyben az egyéni tragédiát mutatva meg, ritkán látott festői erővel — amellett látszólagosan igen egyszerű eszközökkel — fejezi ki a kollektív drámát. Figyelemre méltó Martin Benka képe is a „Dacos észtén dobén", amely a témakör keretében újszerűségével lepi meg a prágai látogatót. Az említett mesterektől eltérően, akik a munkásmozgalom történetéből merítették ihletüket és témájukat, egynéhányan, így az idén elhunyt Vojt. Sed- láöek (,, Aratás") és Richard Wiesner, az Idős prágai festőművész (lásd a Szénakaszálás című alkotását), a dolgos falu életét rögzítik vásznaikra. Ebbe a csoportba sorolnám (jóllehet ez a skatulyázás egyáltalában nem lehet pontos), Weiner- KráC Imrét, aki a Nálunk című alkotásával, ennek álomszerű realizmusával, sajátosan egyéni hangon „muzsikál“ a mai szlovákiai falu ifjúságáról. Václav Rabas tájképe, az „Erdőszélén", Ludvík Kuba „Cséplőgépnél", valamint lan Slaví ček „Csendélet" című képe igazgyöngye a tárlatnak, csakúgy, mint a szerencsétlen sorsú E. Nevan, immár klasszikusnak mondható Prágakörnyéki táj című vászna. Igen jól hatnak, értéket jelentenek Frant. Jiroudek modern és színekben tobzódó vásznai, a „Cseh táj", a „Színészöl- tözőben“ és a „Festő és kora“ című műve akárcsak Miloslav Holý „Csendes délutánja", valamint B. Dvorský és josef Gruss nemzeti művész tájképei. Kár, hogy az utóbbiakon bizonyos sablonosságot figyelhetünk meg. A szobrok és a plasztikák mí- velői között is első helyen az „öregek“ érdemlik ki a dicséretet. Vincent Makovský ma már halhatatlan „Partizánba“ és a „Győzelem“ című híres szobra mellett fan Lauda Lenin]e, Karéi Pokorný nagyszerű „Testvérisége“, valamint a szlovák Jozef Kostka „Szövetkezeti nő című szobra lehet példamutató a fiatal szobrásznemzedé'knek. Ám az is igaz vis/ont, hogy a fiatalabb nemzedék képviselői, így a szlovák VI. Motovský az Ösz- szetartás című szoborcsoportjával és Pataki Klára igen modern és eredeti, „A forradalom zászlaja“ című szobrával, amely lényegesen elüt az itt kiállított szobroktól, plasztikáktól, mégis kimondottan elkötelező alkotások, méltóan sorakoznak fel az „öregek“ mellé. Nem szabad azonban megfeledkeznünk a tárlat színpadtervezési részlegéről sem, ahol Karéi Svolinský, a kiváló festő (máskülönben ő is nemzeti művész), B. Smetana Az eladott menyasszony című operájához készített festői és ugyanakkor bensőséges és lírikus színpadtervezete dominál, bár L. Vychodil, no meg a prágai M. Tomek színpadtervezeti és színpaddíszletei sem maradnak átlagon alul. Összefoglalóban, a látottak, illetve az elmondottak alapján csak megismételhetem, hogy a jelenlegi nagy sorakozón, melynek értéke és súlya van, mind a festészetben, mind pedig a szobrászatban az „öregek“ játsz- szák a prímet, s ezt a tényt a Mánesben és a Holarban látottak egyértelműen bizonyítják. BARSI IMRE Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az idei évad egyik legsikeresebb előadásának lehettünk tanúi a Makropulosz- ügy című Janáče/r-opera bemutatóján. A Szlovák Nemzeti Színház társulata most vitte először színre a neves morva származású zeneszerző alkotását, amely Karéi Čapek hasonló című tragikomédiájának a motívumaira épül. A színmű s az opera alapvető filozófiai jellegű problémája az, hogy vajon a hosszú, illetve az örökké tarló élet boldoggá tenné-e az embereket. Čapek kételkedik ebben, s ennek a véleményének a több mint háromszáz esztendős énekesnő bizarr történetén keresztül ad hangot. Az énekesnő élete a szó szoros értelemben szenvedés számára, unalmasan, szeretet és boldogság nélkül telnek ei a hónapok, évek. Janáček tragikomédia alapján egyedül írta meg az opera szövegkönyvét. Kihagyta a színmű borongósabb részeit és elsősorban azt a gondolatot hangsúlyozta ki, miszerint az örömteli élet nem függ az időtartamtól: hanem attól, hogy mire használjuk fel o rendelkezésünkre álló lehetőségeket, emberi és társadalmi szempontból képesek vagyunk-e értelmes cselekedetekre. Csak így válhatnak ugyanis a halandó ember tettei halhatatlanokká. A mű zenéje a korszerű mondanivalóhoz, s a modern nagyvárosban játszódó cselekményhez igazodott. Expresszív hangvételű, sokrétű, amelyben megfelelő mértékben keveredik a drámai és a lírai hangszín. Mint egy leegyszerűsítve elmondhatjuk, hogy a Makropulosz-ügy drámai koncepciójában, kompozíciójában és zenei kifejezés- módjában egyaránt sajátos és utánozhatatlan mestermű, amely az előadóktól kivételes tudást és felkészültséget igényel. Az eddig elmondottakból már kiderül, hogy a bratislavai bemutató művészeti vezetői — Zdenék Ko'sler (zenei betanítás), Branislav Kriška (rendező), Ladislav Vychodil (díszlettervek), Helena Bezáková (jelmeztervek) — nehéz feladat előtt álltak. Nevük már önmagában elfogadható előadást sejtetett, most a bemutató láttán azonban örömmel írjuk le, hogy kellemes meglepetésben volt részünk, mert kiváló előadásnak tapsolhattunk. , Zdenék Košler irányításával az operatársulat zenekara kivételes teljesítményt nyújtott: az igényes, minden tekintetben rendkívül nehéz Janáček-parti- túrát elsőrangúan, hibátlanul játszotta el. Sikerült „aláhúzni“ a már említett drámai é\s lírai részeket, s így maradéktalanul érvényesülhetett Janáček muzsikájának sokszínűsége. A magas fokú elismerés hangján szólhatunk a szólénekesek teljesítményéről is. Különösen az énekesnő szerepét játszó és éneklő Elena Kittnárová érdemel osztatlan elismerést, aki érzékeltette a szerep minden hangszínét és jellembeli árnyalatát. így tudott a játék folyamán egzaltált, forrón szerető, máskor pedig hideg, unott és csalódott lenni. Kittnárová partnerei is figyelemre méltó teljesítményt nyújtottak. Az operasablonoktól merőben eltérő „civil“ figurákat plasztikusan, aprólékosan kidolgozva keltették életre. Juraj Martvon Prus báró szerepében elegáns, természetes játékával tűnt ki. František Livora eddigi alakításaitól eltérő szerepkörben bizonyította sokoldalúságát és tehetségét. A férfi szereplők közül a legkellemesebb meglepetéssel kétségtelenül Milan Kopačka szolgált, aki Albert Gregor szerepében sokszínű hanganyagát csillogtatta meg. Még az úgynevezett kis szerepeket alakító művészektől (Vojtech Schrenk, Anna Czaková, Štefan Janói és mások) is hibátlan alakítást láttunk. A fényes sikerben oroszlán- rész illeti meg Branislav Kriška rendezőt, aki emberközelbe hozta, izzig vérig maivá tette az opera cselekményét, megfelelő keretbe ötvözte a mű utópista, fantasztikumot súroló részeit a realista jelenetekkel, s így egy sokszínű, lebilincselő előadást kreált. A játék egyik fontos láncszeme Ladislav Vychodil díszletterve volt. A világhírű tervező fából és fémbő) készült korszerű díszletterve sajátos légkört teremtett, s egyúttal megfelelő lehetőséget is biztosított a szug- gesztív játék beállításához. Tulajdonképpen nagyon sok jelenetet kiemelhetnénk ebből a kitűnő előadásból, mégis úgy érezzük, elsősorban a zárójelenet érdemel külön figyelmet. Itt a dráma katarzisa és erkölcsi kicsengése elsősorban a rendező éfe a színészek jóvoltából méltó formát ölt, s ennek következtében mély benyomást gyakorol a nézőre, felejthetetlen élményben részesíti őt. A Mekropulosz-ügy negyvenhét évet várt a bratislavai bemutatójára. Most habár megkésve, örömmel fogadtuk ezt a bemutatót, annál is inkáfclb, mert olyan elsőrangú előadást láthattunk, amely véleményünk szerint jobb a legutóbbi prágai és brnói változatoknál. Szerintünk elmúlt két és fél évtizedben egyetlen csehszlovákiai előadás sem tett annyit a Janáček-opera jó értelemben vett népszerűsítéséért, mint a mostani bratislavai bemutató. Ha a további előadások megtartják a bemutató színvonalát, akkor a Makropulosz- ügy otthon és külföldön egy aránt a Szlovák Nemzeti Színház repertoárjának egyik legvonzóbb zeneműve lesz. Természetesen sok függ a közönségtől is, mennyire értékeli és tiszteli a maga nemében párját ritkító művészi eredményt. Nem véletlenül említjük ezt, ugyanis a bemutatón mindössze félig teltek meg a széksorok, s ez nem vet valami jó fényt fővárosunk közönségének művészi ízlésére és érdeklődésére. ALFRÉD GABAUER Tíz hónappal ezelőtt debíi ' tált a bratislavai Kis Színpadon, méghozzá sikeresen. A Kinek üt a torony (óra)? c. színművét azóta több szlovákiai színpadon játsszák, néhány hónapja a hazai magyar közönség is láthatja a MATESZ Thá- lia Színpadának kitűnő előadásában, amelyről a szlovák kritika is felső fokon írt. A har- mlncegynéhány éves szimpatikus szlovák fiatalember liázi cédulája“ most újabb adattal bővült: az elmúlt héten mutatták be új színművét a Kis Színpadon. Nem könnyű feladat a két Záhradník-színművet összevetni. Az előbbi lírai hangvételű alkotás, az utóbbi dinamikus lüktetésű tragikomédia. Ez a különbség mindenképpen jó dolog, hiszen arról tanúskodik, hogy a fiatal szerző kísérletezik, új utakat keres, s ha néha olykor — maradjunk a hasonlatnál — meg is botlik, azért szép reményekre jogosítva halad előre. C A meglehetősen fura című tragikomédia (alki megnézi megérti a címet) az úgyneveBEMUTATÖ A KIS SZÍNPADON zett szlovák állam egyik „bázisára“ a Hlinka-gárdisták egyik helyőrségére kalauzol el bennünket. A szerző tragikomikus helyzet- és jellemképet fest néhány nagyravágyó, üresfejű „sarzsi“ nevetséges és olykor bizony más, becsületes emberekre nézve életveszélyes mesterkedéseiről, gyászvitézségéről. A szlováik drámairodalomban úttörő jellegű alkotásnak mondható ez a színmű, ám ha szélesebbre tárjuk a horizontot, megái lapíthatjuk, hogy több hasonló jellegű tragikomédia született már a fasizmusról, a fasisztákról. A sort talán Chaplin híres Diktátora nyitotta meg, s azóta számos ilyen jellegű film és színpadi mű látott napvilágot. A számos példa közül az utóbbi évek egyik legnagyobb sikerét, Örkény István Tóték című színművét említem meg. Ha e színművek ismeretében értélkeljük Záhradník alkotását, akkor kétségtelenül akad bizonyos hiányérzetünk. Elsősorban az, hogy a szerző a lényegében helyhez kötött és néhány konkrét személyre vonatkoztatható sikeres jellemrajzon túl nem tudott általános érvényű gondolatokat, jellemeket felvonultatni, Így szerintem túlnyomórészt egysíkúvá vált a játék, mert egy bizonyos helyen játszódott, s rendszerint nem mondott többet annál, amit hallottunk és láttunk a színpadon. Természetesen ha ezt a tragikomédiát Záhradník drámaírói fejlődése szempontjából értékeljük, akkor számos pozitívumot emelhetünk ki. Nekem különösen a figurák jellemrajza, a színpadtechnika aprólékos ismerete, s a jól pergő cselekmény imponált. E tulajdonságok szín pad i „ m eg foga 1 ma zásába n “ nagy részt vállalt Peter Mikulík rendező, aki számos ötletet, jó megoldást ötvözött a játékba. Maradéktalanul kiaknázta a játék adta helyzet- és jellemkomikumokat is. Művészi munkájában a jól játszó színészek nagyban segítették őt. Oldó Hlaváčekot (Zu- rabája) rég nem láttam ilyen fegyelmezetten, ilyen igényesen játszani. Kitűnő karakteralakítást nyújtott J. Zvarík (jegyző), /. Slezáček (Jančlk) és L. Haveri (Lipnický) is, de nem érheti elmarasztalás E. Zvaríko- vá-Pappová (Milka), J. Pántik (Zajac) és mások játékát sem. A rendező és a színészek igényes munkája sokat lendített a darabon, több helyen — ha nem is egészen — eltörölte az említett fogyatékosságokat, elsősorban azzal, hogy nem érezOldo Hlaváček és Juraj Slezáček a tragikomédia egyik jelenetében tünk üresjáratot, nem volt időnk elmélázni. Elsősorban ezért távoztunk a bemutatóról olyan benyomással, hogy nemes értelembe véve jő szórakozást nyújtó színművet tekintettünk meg. SZILVÄSSY JÓZSEF 1973. IV. 27. 6
