Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-22 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó
SZERGEJ KULIK BOTSWANAI RIPORTJA FAJÜLDÖZŐK GYŰRŰJÉBEN • FÜGGETLENSÉG GONDOKKAL * PRETORIA CSELVETÉSE • ftZ AFRIKAI EGYSÉG AZ IGAZI FÜGGETLENSÉG ÚTJA Ez a köztársaság nem tartozik a sűrűn látogatott afrikai országok közé. Erre már Nairobiban rájöttem. Egy ismert idegenforgalmi társaság tisztviselője többször is visszakérdezett, amikor Botswana fővárosát, Gaberonest emlegettem, vastag légiforgalmi menetrendekben turkált, de még sem tudott jegyet adni. Csak másnap közölte — londoni információ alapján —, hogy két út köti össze Gaberonest a külvilággal. Az egyik Johannesburgból, a másik pedig Zambia, Botswana és Rhodesia határán fekvő Livingstone zambiai városból indul ki. A 30 férőhelyes repülőgép bravúros mutatványt végzett a Viktória vízesés fölött, majd irányt vett dél felé. Egyetlen útitársam Ivan Smith magas rangú ENSZ-tisztviselő volt, aki a múltban többször járt Botswanában. — Ez még nem Botswana, — mutatott le az erdőségre. — Botswana — 712 ezer négyzetkilométernyi dombvidék, amelyet 560 000 főnyi ember lakik. Persze nem egyenletesen népesítik be a fűidet — a lakosság 80 százaléka a déli országrészben, a Délafrikai Köztársaság határa mentén fekvő termékeny v'dékeken él. Valójában egész Nyugat-Botswanán keresztül hatol a Kalahári-sivatag, amelyben 35 ezer nomád busman vándorol és ahol az életben maradt hot- tentották táborhelyei vannak. Őseiket a század elején a búrok majdnem kiirtották. Botswana közepét a folyókról elvágott sžavanna alkotja, északon pe- dig a járhatatlan Okawango mocsarak terülnek el A botswanai kormány most az „igazi Afrika“ néhány fennmaradt zugába próbál külföldi turistákat csábítgatni, hogy kellő valutához jusson. Az utak, a közlekedés, a szállodák, tapasztalt vendégkísérők hiánya azonban fékezi az idegenforgalom kibontakozását ezen a valóban vad vidéken. Észak-Botswanának csak egyetlen városa van: Maun. Innen vezet az európaiak még járatlan útja a Kalahári- sivatagba, az ősközösségben élő dama- ra hegyi törzsekhez, a Makarika óriási sósterület határára, amelynek környékén rengeteg vadállat él. Az ismerkedés Maunnal olyan, mintha az Idő szárnyán visszamennénk a letűnt századokba, Afrika gyarmatosításának korába. A valóságban Maun nem Is város, hanem óriási karám — kúp alakú szalmatetős kunyhók több sora, amelyek egy nagy gazdasági udvart vesznek körül. A köztük levő keskeny utcácskákban mezítlábas gyerekek hancúroznak. Utazás a kökorszakba Másnap reggel 24 éves kísérőnk, Doma előre figyelmeztetett, vigyünk víztartalékot. A Maun közelében tanyázó damara nomádokhoz indultunk. A jól belátható sivatagi síkságon nem mindjárt vesszük észre a nomádok szállásait. A hegylakó damarák nem a szokásos afrikai kunyhókat építik, hanem a földbe vájnak ki odúkat s ezeket száraz haraszttal és szalmával fedik be. A damarák udvariasak és közléke nyék. Leküzdve félelmüket az itt ritkán felbukkanó fehér embertől, vendégszeretőn behívtak hajlékaikba. Ula, a legidősebb törzsbeli felesége még „gyöngysorral“ is megajándékozott: strucctojás héjából készült, antilopínra rögzített füzérrel. Alkonyaikor, amikor lehűl a levegő, a férfiak a tábor közepén tűzrakásnál gyűlnek össze melegedni; ilyenkor vadásztörténeteket mesélnek és meghányják-vetik másnapi terveiket. A damarák hite szerint a nőknek, különösen a lányoknak nincs joguk megközelíteni a tábortüzet, avagy szent tüzet, mert megharagítják a tűz- istent és a törzs védnökét, a hatalmas Kamabvát, aki „ott él, ahol a nap le- áldozik“. Ezért a férfiak dolga az ételkészítés. Ngangu — félig vajákos, félig varázsló — az egyetlen személy, akihez a damarák sebesülés vagy járvány esetén fordulnak. Jelen voltam egyik „rendelésén“. A fogatlan öreg hamuval kente be és konzervdobozok bádogdarabjaival aggatta körül magát, s így ült rá a betegre, dögönyözte a gyulladás helyét s időnként félelmetes hangokat adott ki. „Elriasztja, egy helyre kergeti a betegséget“, — mondta bizalmasan a törzs vénje. Az aszályos sivatagban, ahol a csapadék nagyon ritka jelenség, a vízimá- dás szokássá alakult ki. A damarák szemében természetfölötti lénnyé alakult át a víz. Sokan inkább a növények, főként a vaddinnye levét isszák; a törzs íratlan törvényei tiltják a mosakodást. Törzsfőnökök intézménye A damarák külseje is éppen ilyen különös. Arcvonásaik Ausztrália bennszülöttjeinek arcvonásaira emlékeztetnek, s ez különbözteti meg őket a környező negroid lakosságtól. Más feltevések szerint a damarákat éppen úgy, mint Dél-Afrika őslakóit, a busmanokat a területükre betört erősebb törzsek hajtották igába. A botswanai kormány „jószomszédi“ kapcsolatot kíván teremteni a fajüldöző rendszerekkel, kulák réteget kíván kialakítani a legnagyobb törzsből, a tszvanákből, s ezért keveset tesz az itt lakó és még a kőkorszakban élő sok afrikai nemzetiség felemeléséért. Eddig még senki sem tudja például, hogy hány damara él Afrikában. Csak az ismeretes, hogy nagy részük a fehérektől megszállt Délnyugat-Afrikéban (Namíbiában) él. Rezervátumokba terelték őket és még vadászni sincs joguk. Az apartheid viszonyai között sorsuk még keservesebb, mint a formálisan független Botswanában. — A damarák hívatlan vendégek országunkban, — mondja I. Letszholate- be Moremi, a becsuán batavana törzs főnöke. (A törzs földjein terül el Maun.) — Senki sem tudja, hol vándorolnak, és a damarák maguk sem akarnak bekapcsolódni a modern gazdálkodásba. Nézzék például a mi törzsünket. Sok a tehenünk, de szegények vagyunk, mert nagy probléma tehenet eladni. Utak sincsenek, víz sincs. A legközelebbi vasútállomás 600 kilométerre van. Utak, húskombinátok, húsfelvásárló helyek kellenek, hogy Észak- Botswanában megszűnjék a szegénység. — Nem vagyok e én, a törzsfőnök anakronizmus, a múlt csökevénye? — ismételte kérdésemet Moremi. — Nálunk most sok vita van erről a kérdésről. A kormány meg akarja szüntetni a törzsfőnökök intézményeit, korlátozni akarja befolyásukat a politikai életben. Abban az időben, amikor országunk Becsuánaföld néven brit gyarmat volt, a becsuána nemzetiséget alkotó nyolc fő törzs főnöke korlátlan haialommal rendelkezett alattvalói fölött, a gyakorlatban ők rendelkeztek a törzs földjeivel és marháival. Botswana függetlenségét 196G. szeptember 30-án kiáltották ki. A központi kormány azóta igyekszik megnyirbálni hatalmunkat. Főként abból indul ki, hogy az ország felosztása nyolc törzsi rezervátumra, amelyek politikailag és gazdaságilag teljesen k;:,‘1nállók egymástól, gátolják az ország egységének kialakulását, az egy nemzet létrejöttét. A törzsfőnököket csak úgy lehet leváltani, ha bírákat, könyvelőket, tisztviselőket küldenek a falvakba, ilyenek azonban még nincsenek. Szerintem, hagyják meg a törzsfőnököket, akár korlátozott hatalommal is, nem a törzsfőnök kérdése a sürgős megoldásra váró probléma. Fajüldözők kelepcéje Mauntól a minden idényben járható egyetlen út délkeletre, a rhodesiai határhoz vezet. Egyhangú, sárgás-vörös poros szavanna, csak ritkán bukkannak lel kisebb dombok, ahol a lakosság ékszerként használt színes féldrágaköveket bányász, amelyek közkedveltek a turisták körében. Embereket szinte nem látunk, viszont a hatalmas szarvú, az út mentén bámészkodó tehenek komoly forgalmi akadályt jelentenek. A szarvasmarha-állomány Botswana gazdaságának az alapja. A takarmány és a víztároló hiánya, az aszály és járványok következtében azonban igen nagyok a veszteségek. A sivatagi táj peremén fekszik a legrégibb botswanai város, Francistown. A múlt század végén keletkezett közlekedési központként a Dél-Afrikát Anglia közép-afrikai gyarmataival, elsősorban Rhodesiával összekötő vasútvonal mentén, amely fennállásának egész ideje alatt „holtvágánynak" számított, aztán hirtelen megelevenedett. A rhodesiai fehér lázadás, Rhodesia kapcsolatainak megszakítása északi szomszédaival és kereskedelmének rohamos növelése a fajüldöző Dél-Afri- kával életet vitt a vasútvonalba, amelyen Rhodesia importjának 60 százalékát bonyolítják le. A botswanai kormány a független afrikai országok felhívásaival dacolva beletörődött ebbe a helyzetbe. Formális ürügye: a vasútvonal a Rhodesiai Railways társaság területén vonul, s a bostwanai kormány illetéktelen beavatkozni a rhodesiai társaság ügyeibe Botswana területén más „idegen testek“ is megmaradtak. Francistownt elhagyva hatalmas sorompó zárja el az utat s rajta levő felirat hirdeti, hogy csak a Tati Company társaság igazgatóságának engedélyével lehet rajta átvonulni. Botswanában Táti környéke értékes ásványokban — nikkel-, réz-, mangánércben és aranyban igen gazdag terület, amelyet még a múlt század végén kisajátított az angol társaság. Minél délebbre megyünk, annál ritkábbak a tanyák és a termőföld, annál gyakoribbak az európaiak „magánföldjei“. A volt védnökség területének egyharmadát, mintegy 260 ezer négyzetkilométert vették el a fehér telepesek az afrikaiaktól. A hírhedt Cecil Rhodes örökének folytatója, a British South African Corporation hatalmas nagybirtokokkal rendelkezik. Botswana térképén szembeötlő a „block“ kifejezés. Ez is a rhodesiai birodalmakat jelenti. A legnagyobbikuk, a Tooli Block több tízkilométerre húzódik a Dél-afrikai Köztársaság határán, s felöleli a Limpopo völgyének termékeny földjeit. Egész törzsek lakják ezt a vidéket s rabszolgaviszonyban függnek a társaság vezetőségétől. A földéhség, csakúgy, mint a gyarmati Időkben, ma is elűzi a parasztokat falvaikból. Ezért vált Kelet Botswana olcsó munkaerő forrásává a délafrikai és a rhodesiai bányák és ültetvények számára. Nemhiába ütötte fel főhadiszállását éppen Francistown- ban a modern rabszolgakereskedelemmel foglalkozó dél-afrikai Nativ Labour társaság. A munkaképes lakosság 60 százaléka évente külföldre megy munkát keresni. Ennek következménye a botswanai falu pangása. Elveszíti a fiatal dolgos kezeket, csökken a születések száma. Az a 10 százalék, amelyet a botswanai kormány külföldön foglalkoztatott munkaerőért kap, aligha pótolhatja a munkásexport következtében elszenvedett gyakorlati veszteségét. Ezzel szemben a dél-afrikai monopóliumok számára a botswanai munkásimport nemcsak jövedelmező, hanem egyik módja annak, hogy Botswanát gazdaságilag Dél-Afrikához kössék és a fajüldöző „fehér délt“ a független Afrikától elválasztó ütköző államként hagyják meg. — A 15 kilométeres közös határ Zambiával — ez a mi egyetlen ablakunk a szabad Afrika felé —, hallottam egy magas rangú botswanai tisztviselőtől. — Ezt kell mindenképpen felhacználnunk. Most már több terméket adunk el Zambiának, mint bármikor a múltban. Lusakában van követségünk, amelynek révén kapcsolatot tarthatunk fenn egész szabad Afrikával ... Ha sikerül, eszközöket nyernünk vasútvonal építésére egészen Livingstone-ig és megteremtjük az ösz- szeköttetést Zambiával, lehetőséget nyerünk a gazdasági manőverezésre; Botswana nem lesz többé egészen a Dél-afrikai Köztársaság rabja, s a külpolitikai nyomástól sem leszünk any- nyira sebezhetők ... 1973. IV. 22. A parlament új épülete Gaberonseban Maiin — Pszak-Botswana közigazgatási központja
