Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-22 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó

1973. IV. 22. A CSKP KB 1972. október 26—27-i plenáris ülésén elhangzott fő beszámoló leszögezi: „Szívünkön visel­jük az emberek anyagi és kulturális szükségleteinek színvonalát, egész életmódjukat, amelyet a szocialista társadalom fejlődésének dinamikája feltételez. Ez ar­ra kötelez bennünket, hogy kialakítsuk az aktív érvé­nyesülés lehetőségeit a szó legtágabb értelmében — a fizikai és szellemi érvényesülés, a munkahely, a szabad idő, a kultúra, a sport“ és az élet más terüle­tein. Az elnökségi beszámoló szerint az új szocialista ember nevelésének folyamata — többek között — feltételezi a szocialista kultúra, az iskolaügy, a tudo­mány i és művészet fejlesztését és a megfelelő körül­mények kialakítását ahhoz, hogy a dolgozók mind szélesebb rétegei emelhessék politikai, szakmai és kulturális színvonalukat, hogy mindenkinek kedvező feltételei legyenek személyisége fejlesztéséhez. A leg-' fontosabb feladatok között említi a szocialista ember nevelését és szeljemi felvértezését a burzsoá ideoló­gia és a kispolgári előítéletek, a múlt gondolkodás­beli csökevényei és káros hatása ellen. Már a párt XIV. kongresszusa megállapította, hogy az elmúlt években a közgondolkodás alakításának részeként nem kapott kellő teret az ideológiai neve­lőmunka. „Az ideológiai munka alacsony hatékonysá­ga elsősorban abban rejlett, hogy nem kapcsolódott össze konkrét gyakorlati feladatokkal.“ Ezeket a fo­gyatékosságokat felfedve szögezheti le az októberi plénum fő beszámolója: „Az ideológiai kérdésekről tárgyaló mostani plénumnak határkővé kell válnia. Egész pártunk, az összes párt-, állam- és gazdasági szerv a tudományos ideológiai és kulturális intézmé­nyek orientálásában bátran hozzá kell látnunk a ré­gi, elmulasztott és az új feladatok megoldásához a szocialista öntudat területén és társadalmunk egész felépítményében. A CSKP KB Elnöksége szükségesnek tartja, hogy társadalmi életünk valamennyi területén intenzív ideológiai nevelőmunka folyjon .. Mint ahogyan a társadalom anyagi kultúrájának (technika, a termelés során létrehozott egyéb anyagi értékek) megvan a maga struktúrája bonyolult belső viszonyokkal, amelyek befolyásolják egyes alkotó ré­szeit, megvan a maga szerkezete — belső viszonyai­val és összefüggéseivel — a szellemi kultúrának (a tudomány, a művészet, az irodalom, a művelődés stb. vívmányai) is. S ez utóbbi jóval szövevényesebb az előbbinél. Ami a szellemi kultúra egyes részeit szerves egész- szé ötvözi, olyan egésszé, amely az adott társadalmi­gazdasági formáció keretei között viszonylag önál­lóan létezhet — az éppen ideológiai egysége és meg­nyilvánulási, kifejeződési egysége. Az eszmei tartalom ezen egysége, amely minden kor kultúrájában és mű­vészetében markánsan megnyilvánul, valamint annak a módnak, stílusnak az egysége, amellyel a művész alkotását megformálja, és amelynek segítségével át­viszi saját valóságlátását, élményeit és érzelmeit a befogadóra, egyrészt a társadalmi termelési viszonyok történelmileg meghatározott minőségéből, másrészt abból a termelési viszonyoktól függő ideológiából ered, amely egy adott kor uralkodó ideológiája. Egé­szében rendszerint megfelel az illető kor társadalmá­ban megszokott esztétikai normáknak. Minden társadalomnak megvan a maga szellemi kultúrája, amelynek egységét bizonyos eszmei alap biztosítja. Ezt az eszmei alapot a szellemi kultúra mint egész különféle formában reprodukálja, nyilvá­nítja ki. És a szellemi tevékenység produktumai ezzel természetesen hatást gyakorolnak azok tudatára, ér­zelmi életére és akaratára, akik ki vannak téve vala­mely társadalom kultúrája befolyásának. Ilyképpen minden kultúra, tekintet nélkül arra, mit tartanak önmagukról képviselői, a maga módján az uralkodó osztály ideológiáját fejezi ki. Marx és Engels, a né­met ideológiát vizsgálva, ezt már 1845—46-ban feltár­ta: „...Az uralkodó osztály gondolatai minden kor­szakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egy­szersmind uralkodó szellemi hatalma is. Az az osz­tály, amely az anyagi termelés eszközeit kezében tartja, ezzel egyszersmind a szellemi termelés eszkö­zei fölött is rendelkezik, úgyhogy ezzel egyszersmind azoknak a gondolatai, akik híján vannak a szellemi termelés eszközeinek, átlagban neki vannak alávetve. Az uralkodó gondolatok nem egyebek, mint az ural­kodó anyagi viszonyok eszmei kifejezése, a gondolat­ként megfogalmazott uralkodó anyagi viszonyok; te­hát éppen azoké a viszonyoké, amelyek az egyik osz­tályt uralkodóvá teszik, vagyis ez osztály uralmának gondolatai... Amennyiben tehát mint osztály ural­kodnak, és egy történelmi korszakot egész terjedel­mében meghatároznak, magától értetődik, hogy ezt egész kiterjedésükben teszik, tehát egyebek között mint gondolkodók, mint gondolatok termelői is ural­kodnak, koruk gondolatainak termelését és elosztását szabályozzák; hogy tehát gondolataik a korszak ural­kodó gondolatai.“ (Marx—Engels: Művészetről, iro- lomról. 1966. 15. 1.). Az uralkodó osztály politikai érdekei tartalmilag is meghatározzák és befolyásolják az ideológiát, befo­lyásolják az emberek gazdasági helyzetének vissza­tükröződését, az adott termelési viszonyrendszerben az uralkodó osztály javára befolyásolják az emberek saját helyzetükről alkotott véleményét, sőt pszicholó­giájukat és életstílusukat. A politika tehát — mint az osztályérdek visszatük­röződése — nem csupán a társadalom szellemi kul­túrájának egyik oldala, az uralkodó osztály politiká­ja (mint az osztálytársadalom gazdasági alapját visz- szatükröző döntő jelentőségű viszony) — az osztály­ideológia alapja, amely áthatja és egyesíti a társa­dalom egész szellemi produkcióját. Ám a termelési viszony, a társadalom gazdasági alapja nemcsak a politikában, hanem a szellemi kultúra más alkotó­elemeiben is visszatükröződik — így például a filozó­fiában, a jogrendben, a társadalomtudományokban, az erkölcsben, a művészetben stb. —, de nem oly közvet­lenül és nem oly nagy mértékben, mint a politikában. Az olyan társadalmi rendszerben — mint amilyen a szocialista társadalmi formáció is —, ahol az általá­nos politikai érdek egybeesik az egész társadalom haladásával és fejlődésével, a gazdaság és a politika között közvetlen, pozitív viszony alakul ki, vagyis kölcsönösen fedik egymást. A társadalom egész szellemi kultúrájának az egye­sítő eszmei elv alapján való integrálása a művészet­ben is elengedhetetlen. Semmilyen művészet sem lé­tezik a társadalmi viszonyokon kívül, minden művé­szeti ágban fontos szerepet játszik az alkotó egyéni­ség álláspontja, nézetei és a valóság átélésének és értékelésének módja. Ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a művész igyekszik visszatükrözni, kifejez­ni saját tisztán egyéni társadalom- és természetlátá­sát, a benne ébredt érzelmeket, a legbensőbb egyéni élményeit, legrejtettebb lelki rezdüléseit. Bár a művész pszichológiája, egyéni élményei és érzelmei — alkotóegyénisége az adott társadalmi fel­tételek és az ő saját benső élete bonyolult folyamat­ban megvalósuló kölcsönhatásának az eredménye, nem mentes a korábban érvényes művészi ízlés és esztétika hatásaitól. Egyéniségének formálásában je­lentős szerepet játszottak az előző kor, korszak tár­sadalmi feltételei. így tehát egész életmódja, élet­stílusa a társadalmi hatás eredménye, egyrészt azé a társadalomé, amelyben éppen él, s amelynek a ne­veltje, másrészt az előző kor társadalmáé, amelynek a szokásait, szükségleteit, stílusát, képességeit átve­szi mint örökölt hagyományt. Ezt az örökséget nem lehel megtagadni, mert nélküle megszakadna a szellemi kontinuitás. De mindenképpen szükség van bizonyosfajta szelektálásra, mind a módszere­ket, mind az ideológiát illetően. A gondolati fejlő­dés mellett elkötelezett művész természetesem nem „ment át“ hagyományként retrográd ideológiát. Fábry Zoltán a Számadást háromezer évről! című tanulmányában ezzel kapcsolatban megállapítja: „A hagyomány és a jelen találkozása döntő próba és ítélet előre- és visszafutón... A kultúra egésze ki- . meríthet etlen, a hagyomány igazsága mérhetetlen. Itt nincs megállás, itt bűn az elfordulás. Állandó számadás és számvetés noszogat: a kultúra nem tesz pontot. Akárhol ragadod meg: nagy körökben to- vábbhullámzik és továbbvisz. Ezer és ezer érintkező pont gazdagítja és tágítja. Vissza- és előre, vissza és előre: ennyi az állandósága, ez a ritmus a lélegző valósága.“ (A gondolat igaza. 1955. 10—11. 1.). A hagyomány továbbélésének kérdéséhez kapcso­lódik a különböző rendszerű osztálytársadalmak kultúrájának viszonya, egymásra hatása, esetleges koegzisztenciája. Mindenekelőtt le kellett szögez­nünk, hogy a különböző nemzeti kultúrák nemcsak hogy nem szigetelődhetnek el egymástól, hanem szinte szükségelik az „együttélést“. Közös nevezőjük természetesen a haladó eszmeiség, az ideológiai egyesítő elvi alap. Ellentétes ideológiájú kultúrák között nincs és nem is lehet koegzisztencia. De a konfrontálás, az összemérés szükséges. Ismét Fáb- ryt idézzük: „Összehasonlítás, összemérés, tehát mérkőzés: ez a disputa koegzisztenciális haszna. Csak így, ezen a magas szinten, a kultúra egészé­nek ismeretében és birtokában vihetjük győzelemre a nagyobb, az emberségesebb, a szociálisabb igaz­ságot: az őskor után a Marx-jósolta emberkort. Akármilyen paradoxul is hangzik: a nyugati kultú­ra ismerete és átvétele nélkül nem képzelhető ei a marxizmus győzelme.“ (Hazánk, Európa. 1967. 193. 1.). Itt természetesen a haladó kultúrára gondolunk. A különböző haladó nemzeti kultúrák koegziszten- ciájából természetszerűen adódik a nemzetköziség kérdése, amely végső soron szintén az ideológia szférájába tartozik. Ugyanis a különböző nemzeti kultúrák koegzisztenciája a közlekedő edények mű­ködési elve szerint valósul meg. Vagyis szüntelenül egymásba ümlenek, hatnak egymásra, gazdagítják egymást, bizonyos szinten kiegyenlítődnek, azaz az emberiség közkincsévé válnak. De a közlekedő edé­nyek működési elve csak akkor érvényesülhet, ha a kultúrák fő eszmei fejlődési iránya egyezik vagy leg­alábbis közelít egymáshoz. Csakis ilyen alapon lehet­séges az egészséges kölcsönösség. „Népek, nemzetek, kultúrák és emberek közelítésében — írja posztumusz kötetében Fábry — a kölcsönösség tudata a döntő. Az igazi internacionalizmus ad és kap. Gazdagítás és gazdagodás a velejárója.“ (Vigyázó szemmel. 1971. 335. 1.). A kölcsönösség elve azonban nemcsak az egyes nemzeti kultúrák között érvényesül, hanem magu­kon a szellemi kultúrákon belül is. A szellemi kul­túra egyes oldalai között. És ez a kölcsönhatás, kölcsönös összefüggés nem csupán a politika és a filozófia, a politika és az erkölcs, a politika és a művészet viszonylatában áll fenn, hanem a szellemi kultúra minden alkotórésze, minden területe között. Például egy bizonyos osztály — a mi esetünkben a munkásosztály — filozófiai nézetei befolyásolják a művészet szféráját. A művészet viszont — közvetle­nül vagy közvetetten hatással van a közgondolko­dásra, a filozófiára. Ez a hatás esztétikai elveken, elméleteken keresztül valósul meg. A kölcsönvi- szony természetesen megvan a közgondolkodás és a morál között is, úgy, ahogyan az erkölcs és a művészet között is. Az igazi, a nagy művészet min­dig az emberek közötti, az ember és a társadalom közötti tiszta és szilárd kapcsolat, viszony kifejezője s hordozója, és a társadalom minden erkölcsi kisugár­zású haladó igyekezete, törekvése végső soron ihle- tője lesz az igazi művészetnek. A marxista filozófia szerint az emberek életvi­szonyaival, társadalmi vonatkozásaival, társadalmi létével együtt megváltoznak képzeteik, nézeteik és fogalmaik — egyszóval egész tudatuk is (ezen belül persze a kultúra és a művészet is, minthogy a tár­sadalmi tudat formáit képezik). Amiből az követke­zik, hogy a szellemi termelés az anyagi termeléssel együtt alakul, változik, fejlődik. Ám az egész szel­lemi kultúrának mint az objektív valóság komplex jellegű visszatükröződésének megvannak a maga sa­ját, viszonylag önálló törvényszerűségei. Ugyanak­kor visszahat az anyagi termelésre, éppúgy, mint az egész szellemi kultúra hatással van az anyagi kul­túrára, és végső soron mint a felépítmény része, bizonyos tekintetben visszahat a gazdasági alapra. Ez természetesen a kultúra fejlődésének szocialista korszakában is érvényes. A társadalom kulturális szféráinak, kulturális stí­lusainak cserélődésében, fejlődéstörténetében előtér­be kerül a burzsoá kultúrának a szocialista kultúrá­val való felváltása. A szocialista kultúrával új kor­szak nyílik a világcivilizáció történetében. „A pol­gári kultúrának a szocialista kultúrával való felvál­tása éppoly törvényszerű — állapítja meg Kim- Sztrukov —, mint ahogy történelmi szükségszerűség a kapitalizmusnak a kommunizmussal való felváltá­sa.“ A szocialista kultúra mint a dolgozó többség kultúrája keletkezik, mint népi kultúra fejlődik. Cél­ja a dolgozó ember szolgálata, művelődésének és nevelésének eszköze. Az összes többi kultúráktól el­térően a szocialista kultúra a valóban tudományo­san megalapozott világnézet és a következetes for­radalmi ideológia talaján keletkezik. Míg „az ember kultúráltsága a kapitalista társadalomban az ellent­mondások sorozatán keresztül bontakozik ki. A szo­cializmus viszont olyan összefüggésrendszert jelent, amelyben ez a kultúra — lehetősége szerint — tel­jes terjedelmében és összefüggésében kibontakozhat, megvalósulhat, ahol a tudás értéke nem az extra­profiton keresztül, nem a szabad idő megrablásán keresztül, hanem éppen a szabad idő termékennyé változtatásával, az egyéni képességek kibontakozta­tásával és a használati érték középpontba kerülésé­vel fonódik össze.“ (Hermann István. A szocialista kultúra problémái. 1972. 144. 1.). Nem véletlenül ejtettünk szót a szabad időről. Ugyanis a szabad idő jelentős tényező a szellemi kultúrában, kulturálódásban. Hangsúlyozni szeret­nénk, nem mindegy, hogy az egyén szabad idejében passzívan vagy aktívan viszonyul-e a kultúrához. Mert ha passzívan, akkor csupán tétlen befogadója, élvezője, fogyasztója lesz a kultúrának (ami a polgári civi­lizáció sajátja), s nem lesz cselekvő részese, terem­tője, alakítója a kultúrának. Ez pedig döntő hatás­sal van életstílusára, életformájára. A szabad idő­ben megvalósuló eleven kultúra teremtése önmagá­ban is ember- és életformaalakító szerepű lehet. Az embernek a kultúrában való cselekvő részvételéről, az önalakítás, önrealizálás, társadalomformálás egy­ségéről, ami végeredményben mind a modern kultú­ra követelménye és ismérve, Almási Miklós a kö­vetkezőket írja: „A modernség számomra ennek az aktív kultúrateremtésnek és elsajátításnak atmosz­férája. Ebben a „cselekvő“ viszonyban, ennek pro- vokálásában, formálásában él igazán korunk törté­nelmi újszerűsége. Ez az aktív kultúrateremtés a hétköznapoktól a szellemi kultúráig futó cselekvő viszony ma még alig lehet érezhető gyakorlat és követelés, jóllehet a fejlődés objektív igényei efelé hajtanak bennünket.“ (Ellipszis. 1967. 35—36. 1.). Végezetül ejtsünk néhány szót a szellemi kultúra és az értelmiség viszonyáról. Noha a szellemi kultú­ra az egész társadalom ideológiai formáló, nevelő eszköze, létrehozója — mivel szellemi tevékenység terméke — elsősorban az értelmiség, éppúgy, mint az anyagi kultúra termelője elsősorban a munkás­ság. De a kultúra két ága és létrehozói szövetsége­sei egymásnak, és dialektikus egységben állnak egymással, bár a szellemi kultúra ideológiai alapját a munkásosztály ideológiája határozza meg. Ha el­ismerjük, hogy a munkásosztály a leghaladóbb esz­mék hordozója, akkor e vonatkozásban nem lehet ellentét az értelmiség és a munkásság között, hiszen a haladó értelmiség minden korban a társadalmi fej­lődés oldalán állt. Fábry Zoltán még 1936-ban eze­ket írta a Magyar Nap című baloldali lapban: „In- tellektualizmus és szocializmus nem lehet ellentét­pár. Egymásból eredő és egymást erősítő elkötele­zettség mind a kettő. Maga a szocializmus is az intellektualizmus eredménye. A marxizmus a kultúra summájának tudja magát. A tudatos szocializmus: tudatos intellektualizmus.“ Az értelmiség és a munkásosztály viszonyának nagy figyelmet szentelt a CSKP KB múlt év októberi plenáris ülése is, hangsúlyozva az értelmiségnek a szocialista társadalomban betöltött pozitív szerepét: „A munkásosztály vezető szerepe nem jelenti az ér­telmiség jelentőségének csökkenését, amely éppen ellenkezőleg, a munkásosztály vezetésével és azzal szorosan együttműködve haladó szerepet ’ játszik. A szocialista integráció teljesíti a növekedés biztosítá­sát célzó küldetését a termelésben, a társadalom irányításában, a tudomány, a kultúra és a művészet fejlesztésében.“ KÖVFSDI JÁNOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom