Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-15 / 15. szám, Vasárnapi Új Szó
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ENNIO FLAIANi Az Aventinuson volt egy kurtakocsma. Matrózok jártak oda éjszakánként, s piros bort iddogáltak. Paulina, a kis maszatos konyhalány hordozta a tálakat Vörös haja volt és kék szeme. Egyszer, amint elhaladt az egyik asztal mellett a pörkölt hallal, valami kappadóciai ha- jóúcs ijedten a tunikájához kapott és fölugrott. — Hol a pénzem? Megloptak. Tolvaj — rivalít —, tolvaj. Kavarodás támadt. Közben a tolvaj — egy hajóslegény — kereket oldott. — Ez volt — mondták többen, s körGlvették Paulinát. A lármára az utcáról két praetori katona rontott be, csörrenő karddal: az éji őrség. Elővették a rabszolgalányt. — Ide azzal a pénzzel. — Nincs nálam. — Akkor velünk jössz, babám. — Nem — sikított Paulina —, nem. Én ártatlan vagyok — s meg se moccant. — Indulj — vezényelt az egyik katona, nz alacsony és kancsal, s úgy meglökte a lányt, hogy az kitántorgott az utcára. Ott megint csak állt, mint a cövek. Erre a másik katona — a magasabbik — a karjához ért. — Ne nyúlj hozzám — ordította a lány. — Hagyj engem. Mert megharaplak. A katona nevetett. De amikor megragadta a karját, hogy előretuszkolja, a lány ráugrott, mint egy vadmacska, s végigkarmolta az orrát. Ä katona vére csurgóit. Most a kancsal próbálkozott. Paulina hirtelen feléje fordult. Arcul köpte. — Disznók — sivalkodott, s kibomlott a vörös haja és izzott a kék szeme —, disznók. Emberek, segítsetek. Emberek, én egész nap dolgozom, szegény vagyok, ártatlan, esküszöm az anyám sírjára, az édesanyám sírjára, ártatlan. Emberek, emberek. Az emberek, akik a csöndes nyári éjszakában ballagtak, ámulva nézték a két zsoldost. Dulakodtak a lánnyal, ököllel-karddal verték. Mégse bírtak vele. Aztán fölnyalábolták, s úgy vitték. — Dögök — üvöltött a levegőben kalimpálva lábaival —, dögök. Öljetek meg. Gyilkoljatok. De azért kikiabálom, hogy ez a ronda, ez a kancsal, múltkor a kocsmában meg akart ölelni. Gazemberek, gazemberek. Mindnyájan gazemberek. Minden zsoldos gazember. Az uratok Caesar is gazember. Caesar is gazember. Jupiter — hadonászott a kezeivel az üres égbolt felé. A szörnyű ordításra, mely nem csitult Róma utcáin, fölébredtek az emberek. Hálóköntösben, papucsban csoszogtak a kapuk elé. s hallgatták ezt a vad rikácsolást, a hangot, az óriás hangot, mely utcáról utcára haladt, a rabszolgalánnyal együtt. Sárga te- lehold lebegett a Colosseum fölött. Amikor Mutius Argentinusnak, a sztoikus bölcsnek villája elé értek, a lány még mindig átkozódott, dühöngött. Hangja el nem rekedve rikoltozott az éjszakában. A bölcs ezen a kései órán Rufusszal, a költővel csevegett az átrium szökőkútjánál. Mind a ketten fölálltak a márványpadról, s bámultak, míg a jajveszékelő némbert el nem cipelték. De hangját még ezután is sokáig hallották a sötét kis utcákból. — Miért kiabál? — kérdezte a bölcs. — Mit akar? — Igazságot — felelte a költő. — Nevetséges — jegyezte meg a bölcs. — Minden indulat nevetséges. — Minden indulat fönséges — szólt a költő. — Milyen fönséges volt ez a lány, milyen hatalmas. Aki haragszik, az, akinek igaza van, hatalmas. Ennek a lánynak is igaza lehet. — Miért gondolod? — Mert úgy haragudott. — Mit ér vele? — kérdezte tűnődve a bölcs. — Az őrszobában majd agyba-főbe verik. Vagy el se jut odáig. Belökik a Tiberisbe. — Az mindegy — mondta a költő. — Az igazság az utcán ment és ordított. Mi pedig meghallottuk a szavát. Fölriadtunk ágyunkból, nem bírunk többé aludni, nem tudjuk folytatni előbbi vitánkat. Róla gondolkozunk. Az igazságról. Lásd, még mindig erről beszélünk. Ez is valami. ■ a úgy döntöttél, hogy te is útra Hdkelsz> a nyári hónapokat ne "■••vedd számításba. Mi elkövettük tavaly azt a baklövést, hogy épp az augusztusi ünnepkor indultunk: valóságos pokol volt. Tíz kilométerrel a Hold előtt már állt a pecsétek beütésére várakozó sor. Hatórás veszteglés. Egy pasas stemplizett, szép komótosan, három másik nézte: akár egy olasz postahivatal. És hogy végre odaérsz, szép-szép, a csalódást mégsem kerülheted el. Hát ez a Hold, ugyan mire számítottál? Szakasztott olyan, mint nálunk a hegyekben. Hemzsegnek a turisták, akik leszedik cipőjükről a nehezéket, hogy szökdécseljenek meg repüljenek. Mint mindig, mi olaszok szerepelünk a legcsúfosabban: túl sokat viháncolunk és ordibálunk. Egy kráterben azt mondja az idegenvezető: — Volna kedve valakinek énekelni, hogy halljuk a visszhangot? — Több se kell, egy pármai rögtön rázendít a Toscára: „Most meg kell halnom ..." — az ember elsüllyed szégyenletében. De volt ott az érkezésünk napján egv amerikai csoport is, tarka űrruhákban, tucatnyi termosszal, neveletlen köly- kökkel és erélyes feleségekkel. Mindenki nyakra-főre fényképezkedik, emlékül köveket rak a zsebébe. Estére a Holdat elborítják a gyűrött papírok, üres konzervdobozok és üvegek. Alvásról szó sem lehet: mindenki dalra fakad, és persze kitör az emigránskomp- lexus: vidám nótúzás helyett hazafias indulók és a hegyvidék méla énekei. A legszörnyűbbek a komoly, tudományos turisták, akik megvetik a többieket. Folyton méricskélnek, ásnak, számolnak. Szándékoltan rosszul öltözködnek, fölényesen pislognak rád, és azt hajtogatják: „Spezlalturist“. Többnyire németek, diákok, de akad köztük torinói is. Azt már nyilván tudod, hogy a Holdon pocsék a koszt, majdnem, mint Angliában. Mi olaszok, ha elmegyünk hazulról, szeretünk jól élni, semmiről sem lemondani. Mármost, a kávét jobb, ha elfelejted. Hogy a hazai ételekről ne is beszéljünk. A Jupiteren, mindjárt az érkezésünk estéjén: húsos palacsinta. Remek, mondom, jöjjön a húsos palacsinta. Erre kihoznak egy jó méteres, belülről világító szál kolbászt. Ezt csak meg nem eszem, visszaküldöm, panaszt emelek, a feleségem azt mondja: — Mindig keresed a feltűnést. — Dehát döntsd el te, nem volt-e igazam. Kiszolgálás, vendégszeretet? Borítsunk rá fátylat. Megérkezünk hulla- fáradtan az Uranusra: szoba, az nincs, hiába jegyeztettük elő, minden lyuk teli az uranista-kongresszus résztvevőivel. Akkor aztán kinyitottam a számat, és ha egy határozott fellépésű emberrel találják magukat szemközt, nyomban kerül is szoba. Csakhogy bosszút állnak a nehézkedési erővel: kevesebbet adnak a kelleténél, te meg éjszaka a plafonon ébredsz föl, ahogy például a feleségem. Jó, tudom, a nőket ott nem szenvedhetik. Ezekben az utazásokban az a kínos, hogy a javításra, karbantartásra szánt időt szálláskereséssel kell tölteni. A szervizszolgálat? Erői csak egy epizód: a Marson elmegyünk megnézni a Schiaparelli-csatotriákat; magunk közt szólva, ez a látványosság, amelyre a helybeliek oly büszkék, minket kissé hidegen hagy, hiába, el vagyunk kényeztetve. No, mindegy, odamegyünk. De bedöglik egy csőcsuklóm, és megállók. Három után szerelőműhelyt nem találsz nyitva. Az egyetlenben, ahol szóba álltak velem, a tulaj odasandít, aztán ellenségesen kijelenti: — Tant pis pour vous. — Már-már kétségbeestünk, amikor befut egy négytagú orosz társaság, a „Béke és Szabadság Mozgalom a Jobb Világűrért“ képviselői. Nézegetik, az egyik beül a rakétámba, és ránk szól: — Toljátok meg. — Megtoljuk, nekilódul és eltűnik, mi csak bámulunk utána. Egy másik orosz érdeklődik: -- Taljanszki? — Igen. Előhúz egy Firenzében vásárolt irat- tárcát, azt mondja: — Szép. Dante. Machiavelli. Kisvártatva zúgás hallatszik, jön ám vissza begyújtott motorral, leállítja, kiszáll, derűsen közli: — Volt dugulás! — Megköszönjük, a feleségem azt akarta, ajándékozzam meg valamivel, de nem éreztem helyénvalónak. Általános ölelkezés, harsány ha- hoták, aztán bemásznak a rakétájukba, és mennek a dolguk után. Szó ami szó, az ilyesmi bizony jólesik. Ha sokat tekeregsz odafönn, még megszereted a Föld lakóit. Hanem a Plútóra eszedbe ne jusson elmenni. F’lőször is nehezen adnak vízumot, no és kellemetlenségben még Kanada sem fogható a Plútóhoz. Jóformán oda se értél, de már a torkodat kiüvöltheted, hogy megértsd magad. Szántszándékkal csinálják, utasításuk van rá. Elmagyarázod, hogy egy kétágyas szobát akarsz, mire hoznak egy csavarhúzót. Hírszolgálat nincs. Való igaz, más fajhoz tartoznak, komorak és szemlélődök, meg is gyűlik még velük a bajunk, nem titok, hogy háborúra készülnek. Mérhetetlen energiatartalékaik vannak, és gyűlölnek mindenki mást, mert azt hitték, ők a világ- egyetem egyedüli lakói, és fölépítettek egy vallási rendszert, amely bennünket kizár. Szép kis önhittség, mondod erre, de érthető, ha meggondolod, hogy a naprendszer legszélén élnek. Ráadásul halhatatlannak képzelik magukat, és amikor valamelyikük mégis meg talál halni, azt mondják, tévedésből tette. Annyira gyanakvóak, hogy mihelyt megérkezel, a nyakadba varrnak egy idegenvezetőt, akit le sem rázhatsz többé. Ha kérdezősködsz, azt felelik: „Nem érteni“ vagy „Nix“. Elkeseredésünk olyan fokra hágott, hogy este moziba mentünk. Találd ki, mit adtak? A Róma 11 órát. Tudod-e, kivel futottam össze a Jupiteren? Franquilluccival, a Cavallino bár mixerével. Odafönn lakik, alapított egy italképviseletet, jól keres, de elege van az egészből azt hiszem, legszívesebben visszajönne. A nyakamba borult, úgy sírt. Pedig utóvégre oda nősült, és négy gyermeket nevel. Meghív a lakására, összeismertetett a feleségével, rokonaival, barátaival, de az este elég gyatrán sikerül. Ő nosztalgikus volt, a többiek erkölcsprédikátorok. Haragszanak miránk, Földlakókra, és, leplezetten bár, mindig ugyanazokat a vétkeinket hánytorgatják fel: túl sok muzsika, túl sok szerelem, kevés munka, meg hogy piszkosak és szószátyárok vagyunk. Mármost elmenni a világ végére, hogy ezeket az agyoncsépelt szövegeket hallgassa az ember, mint másodosztályú kupéban, őszintén s. va, nem érdemes. Szívem szerint a: feleltem volna: jó, de hol van mag nál a mi napsütésünk? A Nap itt é szén halvány, nyugodtan belenézhe No, mondod te, azért az első ben más kellemes: még áttelepülésre gondolnék. Megbízható népség, sz utcák, tisztaság, csend, tömérdek kus. Aztán meglátod őket, amikor . rakoznak: mint az egyéves kisgyi kék. Nem ismerik az örömet, csak üzletet, a tekintélytiszteletet, a méi kelt sebességet. Végül már hián} némi lárma. Szinte sóvárogtam Zü; ulán. A tájai szépen gondozzák, az tag hatatlan. Tizenegy mellékbolygó van, éjszaka azt se tudod, melyi bámuld, csakhamar elszédülsz tői Vedd viszont hozzá, hogy este kile kor minden bezár, egy falat enniv« hoz seri juthatsz, csak a légikikötői Odamegyünk, hívom a pincért, mog va egy pofa, végighallgat és lelép. 1 óra múlva bukkan elő megint, hoz bifszteket, fogja és kettévágja. Ugyan kérem — mondom neki —, két bifszteket rendeltünk, nem eg Azt feleli: — Cégünknél így szol Ha két bifszteket rendelnek, csinál! egy nagyot, és elosztjuk. Mire én: Hohó, nem addig van az. Mindeneke bizonyítsa be, hogy ez a bifsztek ne Továbbá, föltéve, hogy nagy, noha r az, ha én megrendelem a bifszteker és a feleségem az övét később, ak kettőt csináltak volna, ugye? Azt leli: — Cégünknél így szokás. Vilá san értésünkre adta: ha nem tets fel is út, le is út. Az a helyzet, Iái hogy túl gazdagok, a gazdagság pe gőghöz és fennsőbbséges viselkedés vezet. Mi Föld-lakók lehetünk szc nyék, de az életben egyenlők vagy' mind, és ezt az életet egymás tis letbentartásával élvezzük. CRegényesen öltözőt gerparton egv 1 nyókál. Mellette áll egv rista, és éppen színes fi gépbe, hogy megörökíts eget, a békésen tarajló, rázdált, zöld tengert, a piros sapkáját. Kattl Mé az Isten a háromságot véért harmadszor is ka zajra a halász felriad dik, álmosan cigarettát dulattal eltelt turista a2 ga nyújt feléje egy cs látomást beszélgetésbe . — Ma gazdag fogás i A halász a fejét rázza — Azt hallottam, ilye A halász bólint. — No, és nem fut ki A halász a fejét csói — Talán rosszul érzi A halász a taglejtési tér a rendes beszédre. — Nagyszerűen érzen Soha életemben nem ér Feláll és kinyújtózik, i tárói szeretne bizonyság fantasztikusan jól érzen A turista arca egyre nem tudja elfojtani ké ván a szívéből fakad: — De akkor miért ne — Mert ma reggel m — És gazdag fogás v — Olyan gazdag, hog Könözsi István: PILLANATKÉP
