Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-11 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó
Sz. Jozefik Edit: G abika gyönyörködve nézi a gyereket. Formás combját, görbe, húsos lábait anyai gyöngédséggel szemlélgeti. Már odakészítette a pelenkát s a bébikrémet, de a kicsivel együtt élvezi a játékot, ahogy a szabadon engedett kis lábak kalimpálnak a levegőben. Egy-egy gőgicsélő, hangosabban rikkantó hangtól a gyönyörűség végigfut gerincén. Ilyenkor nem cserélne senkivel. Ö a legboldogabb a földön, szokta mendogatni barátnőinek, akik sajnálkozva beszélik, hogy „szegények, ilyen hamar ott a két gyerek!" Ám Gabika nevet rajtuk, s az öröm könnyei fátyolozzák el szemét. Reggeltől estig talpon van s csak délután jut egy kis pihenő, amikor a kislány is elalszik, nem tipeg-topog körülötte s minden figyelmét a bébinek szentelheti. Békés, megelégedett percek ezek. Nem hitte sohasem, hogy csak ennyi a boldogság. Egyszerűen boldog éá nincs rá magyarázat. Eltűnt a hivatal, eltűnt a divat, a színház, a tánc, minden, ami eddig fontos volt. Nem érzett irigységet, ha Jutka új ruhát varratott, ha Kati a tengerpartra készült. Neki így volt jó, ahogy van. Egy hosszú nyaraláshoz jutott, mert most minden úgy történik, ahogy ő akarja. Senki sem háborgatja, nem kell alkalmazkodni, rettegni a főnök szeszélyeitől, félni a pletykától, s rohanni a legújabb pulóverért, mert Mártának már van, büszkén páváskodik benne, és mindegyiküknek külön megemlíti, hogy háromszázhúsz korona volt. Elmosolyodik s büszkeség tölti el, ha aranyhajú kislányára s gőgicsélő, kis kopasz fiára néz. Ő már más örömet talált. A célbaérés, a valakiért élni akarás győzött. Megtalálta azt, akit szerethet, aki szereti és megbecsüli. Már nem kislány, tudja, mit vállal. Elmélázva pólyázza a kicsit. Szinte a velejéig összerezzen a csöndbe belehasltó, élesen berregő telefon csengésétől. Leteszi a kicsit, kimegy ... — Tessék, Varga lakás! — Otthon van a férje? — kérdi egy női hang. — Még nincs. — Ne mondja, úgyis tudom, hogy otthon van! — kötekedik tovább. — De ha mondom, hogy nincs . .. — Félti? ... — kördezi kacagva, s mire Gabika felelhetett volna, lecsapta a kagylót. — Hülye — mondja félhangosan s vállat vonva siet vissza a szobába. Megnyugszik, amikor meglátja, hogy a gyerekek békésen alszanak. Kimegy a konyhába ebédet melegíteni, hiszen mindjárt jön a férje. Éppen, hogy csak elkészíti, odarak mindent a villanyfőzőre, amikor megérkezik a férje. — Szervusz, drágám! Mit főztél? Olyan éhes vagyok, mindjárt bekaplak. Ham-ham! — s cuppanós csókot nyom Gabika arcára. Magához vonja, egy kicsit megropogtatja a derekát. Ö boldogan bújik hozzá. — Gyere, nézd meg milyen édesen alszanak — kézen fogja, s lábujjhegyen belopakodnak a szobába. A férti meghatódva nézi őket, s hálásan öleli át az asszonyt. — Na, gyerünk, mert félebrednek — suttogja s olyan csöndben, ahogy jöttek, kimennek. A férfi jó étvággyal evett. Öröm volt nézni. Az asszony stirgött-forgott körülötte, s közben eszébe jutott a telefon. — Drágám, késtél egy kicsit — mondja. — Pedig pontosan jöttem! — feleli csodálkozva a férfi. — Egy nő keresett telefonon mielőtt hazaérkeztél. — Egy nő? És mit akart? — Neked jobban kellene tudnod! — feleli az asszony. A harag és a kételkedés öröme ott bujkál a szemében. — De drágám, hogy mondhatsz ilyetl —• méltatlankodik a férfi. Feláll az utolsó falatot tányérján hagyva, odalép az ablakhoz, s rágyújt. Ujjai idegesen remegnek, a füstöt mohón mélyre szívja. Szép férfi. Hullámos fekete haja, egyenes sudár tartása biztonságot, nyugalmat áraszt. Az asszony szeme még most is megakad rajta. Rövid idő múlva megenyhül, s legszívesebben leharapná a nyelvét, amiért oktalanul megbántotta őt. — Kérlek, ne haragudj — somfordál a fér« mellé, s fejét a vállára hajtja —, de nem tudom, mi volt velem. A férfi nem mozdul. Még nem olvad a jég szíve körül, ám az asszony most már nem hátrál, mindennél jobban kívánja a békét, a beszélgetést, azt az örömet, amit a férfi magával hoz a mindennapok nyüzsgéséből. S lágyan újra hozzásimul. A férfi karja megmozdul, még nem néz rá, de átöleli. S az asszony kérdez, beszél addig, amíg újra ragyog minden körülöttük. Másnap Gabika nagymosáshoz készülődik. Reggel jó korán felkelt, elszaladt az anyjához, s megkérte, segítsen neki, mert a gyerekekre ís vigyázni kell. A kislány is még csak olyan tipegő és véletlenül beleeshet valamibe. Anyja szívesen eljött, s beszélgetve telt a nap, fogyott a munka. Gabika teljesen elfeledkezett a tegnapi telefonról. A ruhákat teregette az udvaron. Vakítóan fehérek lettek a kiterített vánkosok, lepedők, s kissé tovább, a kötélen a rengeteg, apró bébiholmi. Megkönnyebülten nézte a sok tiszta ruhát, s elégedetten dudorászni kezdett. Egyszer csak anyja hívó szava jut el hozzá: — Gabika, Gabika, gyere hamar, telefon! — kiáltja, s Gabika ajkán meglepetten halkul el az ének. A ruhákat a lavórban hagyva fut be, s lihegve veszi fel a kagylót. — Tessék. Varga lakás. — Tudom — feleli az ismerős női hang —, azért hívom. — De kérem, milyen viselkedés ez? — Gabika hangja ingerült, türelmetlen. — Otthon van a férje? — kérdi, s gúnyosan a kagylóba kacag. Gabika felelet nélkül lecsapja a kagylót, s dühösen sorolja anyjának a történteket. — Hát mit szólsz hozzá anyukám?! Mit mondhattam volna neki? Ha ismeri őt, tudnia kell, hogy ilyenkor még nincs itthon. Ha meg nem ismeri, akkor mit akarhat tőle? — Nem tudom, kislányom, de ez hallatlan. — Anyuka, csak nem azt gondolod, hogy ennek az egész hülyeségnek valami oka van? — Isten ments, én nem szóltam semmit! Gabika halkan sóhajtott. Ahogy visszament az udvarra, a sok lebegő pelenka ellenszenvet váltott ki belőle. Nem tudta volna megmagyarázni miért, az anyja idegesítette. Nem is -hallotta, hogy miket mesél. — Anyuka, nem kell tovább itt maradnod. Ezt a keveset megcsinálom már magam is. Biztosan sok dolgod van, csak nem merted mondani — szólal meg váratlanul, s önmaga előtt is elszégyenli magát, hogy csaknem kidobta az anyját. Igyekszik kedvesen mosolyogni, de nem nagyon sikerül. — Jól van, kislányom, még ezt itt megcsinálom, aztán úgyis menni akartam már, mert tudod, Öcsi is ilyenkor jár ebédre, aztán nepi szereti, ha nem vagyok otthon. — Gyere, vigyél neki egy kis kirántott húst! Tudom, hogy nagyon szereti — s már szalad is csomagolni a húst. Amikor anyját kikísérte, s távolodó alakja után nézett, visszafojtott könnyei egy fájdalmas zokogással megeredtek. Leült a lépcsőre, mint egy kókadt virág, s ernyedten várta, hogy a keserűség elhatalmasodjon sajgó érzésein. Ahogy ott ült magányosan, tekintete elkalandozott, s valami tarka-barka folton megállapodott. Kíváncsian hunyorított. A bent ülő könnycsepp kigördült, végigfutott arcának lágy gödrein, tekintete kifényesedett, s megakadt az előtte pompázó rózsatöveken. Keserűsége elröppent, s még fel nem száradt könnyekkel szemében mosolygott. — Milyen buta vagyok — gondolta. — Mi lesz velem, ha ilyen érzékeny leszek! Legalább azt tudnám, hogy miért sírtam? — mosolyodott el. Ruganyosan felugrott. Az élet lüktetett ereiben. Ojult erővel fogott hozzá a takarításhoz. Mire férje megjött, ragyogott minden. Elhatározta, a telefont nem említi. Nem is gondol rá többé. Pár napig fel sem vette a kagylót. Hiába csörgött mindig pontosan ugyanabban az időben a telefon. Már előre számolta a perceket, a másodperceket: most, brrr ... brrr . .. brrr ... a csontja velejéig összerezzent, szíve vadul dobolni kezdett. Amikor végre rászánta magát és felemelte, majd visszatette a kagylót, megnyugodott. Mintha halálos veszedelemből menekült volna, olyan bágyadtság, elernyedés vett rajta erőt. Lassan vánszorgott vissza a szobába, a gyerekek közé. Itt aztán egy kicsit megnyugodott, erőt gyűjtött, s mire férje megjött, mosolyogva fogadta. Felvette a harcot a nyugalmáért, boldogságáért, a gyerekeiért, a békés, meghitt otthonért. Tűrte az élesen felberregő telefon csengését. Sokszor hosszú percekig berregett a készülék. Olyankor megkövült, mozdulatlanná vált, csak agya rögzítette a csörgések számát tizenegy . .. tizenöt. .. huszonkettő — biztosan abbahagyja huszonötnél gondolta, s valóban, huszonháromnál süket csönd borult a folyosóra. Egyik reggel, amikor még a gyerekek aludtak, elszaladt tejért, kenyérért, húsért. Rövid idő múlva visszatért. Éppen rakodni kezdett, amikor cseng a telefon. Besiet, felveszi a kagylót. — Tessék — mondja kedvesen. — Á, mennyire örülök, kedves asszonyom, hogy végre hallhatom sokáig nélkülözött kedves hangját, végre elbeszélgethetünk egy kicsit — a női hang most nem gúnyos, csak elégedett. — Mit akar tőlem? Miért kínoz? — Gabika hangja fátyolos, és remeg a visszafojtott indulattól. — Én, csak a szokásosat. A kedves férje otthon van? — Már meginti Maga nem tud értelmeset mondani? Mit akar tőle? — Azt csak neki mondhatom meg. — Akkor, könyörgöm, mondja meg, mit akar tőlem, miért engem hívogat, amikor jól tudja, hjOgy ő ilyenkor dolgozik, nincs itthon — fakad ki türelmetlenül, s már csak kevés tartja vissza, hogy mindent, ami a szájára jön, bele ne kiabálja a kagylóba. — Én magától semmit sem akarok, csak a hangját szeretném hallani. — Maga őrült, teljesen kiborít — mondaná még tovább, de a vonal túlsó végéről elégedett gúnyos kacaj, majd a kagyló kattanása és a szignál hallatszik. Pár pillanatig még kezében tartja a kagylót, majd dühösen lecsapja. Egész nap kedvetlen, ideges. Eddig ismeretlen érzés lett úrrá rajta, a féltékenység. Kétségbeesve gondol rá, hogy el van zárva a világtól, a négy fal közül nem mehet sehová, nem csinálhat azt, amit akar, mert gondoskodnia kell róluk, pedig legszívesebben elrohanna valahová, ahol csak a bánatával, az összeomlott boldogságával törődhetne. Kislánya felébredt. Mosolyogva nyújtja feléje karját: — Mama, gyeje — s száját csücsörítve puszit kínál. Gabika ölébe veszi, felöltözteti, megeteti. Örül a kislány gagyogásának, így legalább nem gondol másra. A kisfiú mélyen alszik. Pufók arcocskája majd kicsattan az egészségtől. Egy pillanatig elidőz fölötte, s karján a kislánnyal nyit ajtót az éppen megérkező férjének. — Végre, hogy itt vagy! — mondja megkönynyebbülve. — Már úgy érzem, nem bírom további — Miért, mi történt veled? — kérdezi ijedten a férfi, s kutatva néz felesége vörösre sírt szemébe. — Eddig türtőztettem magam, de .. . de már nem bírom! — s hangos zokogással borul férje vállára. A kisli«' sírva fakad ó i — De hát, ml'í re! — sürget) t l ft karolja, s csa^i konyhába. Gabiu arcára (apaszt, rázkódik bele i" gok törnek ei e jj is elhallgat, kö r az anyját s a c:t lik, s gyöngéi * egyi kicsit el«» — Ké-re-rek. ~ Végre, hiff enyém. Gabikái, k és most meséi férfi, s ölében Gabika kifúj s leül a férje ®>ili ha érezné az t ny — No, mondí» szédasszonyodjii gyöngéden a [Jrll szélne, s keifee — Nem, neu csekélység mim tudod, már egfc mert megfogadtál: hogy nem JEk ma .. . ma... |feg — Ki hívott fel nem vagy betj vág közbe a fétfi — Dehogy, Kt tam neked azt a — Értem k|l — Nemcsak mo W hív, de már n« i tem gel... — az tó szav azt mondta.. ti>/ tó csak tő-tő-ledS A férfi úgy ugilt fe volna ki. A kiáán l ete ra gyújtott, s unj lép konyhában. — Hát, ha tlle aka ja — sziszegi Ing köz Nem fog az ttoiii tel mással! — Te, te telin nere az asszony. — Dehogy-Ijntm, 1 mindent megmuzj ok, baj, hogy autaní kö lehet megállapita h( — Ne haragud le suttogja halkat, ííiss: kitalálta, miképp sz san ülteti el siív bei Kényszerrel nem rth a kislányt felkip, bt Estére betasott, gyerekeket etazte, Bevett két alt« s n — Gabika, tBtßm, hang, kábultan í jéz gódva felette — Már regain? „indei slánn' orré * kisl ' lé en,k: ;ztél ininth magá tiltal 0 csl: hétét hogy Isztis felh Mit lyan >m t t, at az I
