Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-11 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó
szorosan átöleli nyakát és • nt veletek? Beszélj már vég f . Elveszi tőle a kislányt, áti a karjaiban viszi be őket a I oskad egy székre, két kezét így zokog, hogy egész teste i ogó, éles, kétségbeesett han: közül. Erre még a kislány I tatta kerek szemekkel nézi E apját, amint anyja fölé haj: LŐ szavakkal nyugtatja. Végre (;edik, s szepegve mondja: i e-ken-dőt! egszólaltál! Tessék itt az 3 vesem, gyere ülj ide mellém, ílndent nekem — kérleli a i ^lánnyal leü] a heverőre, s orrát, iszik egy kis vizet . V kislány olyan komoly, mintí szívében égő kétségbeesést. Sen, ki bántott? Talán a szomr ;ztél össze? — segít kezdeni aintha beteg gyerekhez be i magához húzza az asszonyt. • tiltakozik hevesen —, ilyen (í csinálnék Ilyen cirkuszt, de léten türtőztetem magam, , hogy nem bosszantlak vele, sztis, féltékeny feleség, de t felhívott... ? Mit beszélsz Gabikám? Csak i yan furcsákat mondasz! — i m tudod? A múltkor mondí:, aki telefonon keresett. ! az hívott fel megint? i Egész héten. Mindig délután í em fel a kagylót. És ma regű szavakat már úgy zokogta — >1' tőlem semmit sem a-a-kar, • fel, mintha puskából lőtték t letette anyja mellé, cigarettáléptekkél fel-alá járkált a I akar valamit, azt megkaphatközt. — Majd én intézkedem! telefonálgatni! Szórakozzon ered? — kérdi elhaló hangon n, fogalmam sincs kicsoda, de ak, hogy megtaláljam. Az a központ van, és ezért nem hogy kl hívott, le nem hiszek már neked — isszony. — Valaki nagyon jól szabadulhat meg tőlem. Lassen a mérget. Én elengedlek, •thatlak vissza — mondja, és beszalad a szobába, tt, de nem szólt semmit. A te, de férjével nem törődött, mély álomba zuhant, m, ébredj! — szólongatja egy éz, s látja, hogy férje áll agu? — kérdi bágyadtan. — Igen, megyek már munkába. Te csak pihenj még egy kicsit. A kislánynak adtam tejet, a kis srácot meg átcsomagoltam. És még . .. azt szeretném mondani, hogy légy nyugodt, a telefont még ma kikapcsoltatom Egyelőre mást nem tehetek. Nyugodj meg, mert én nagyon szeretlek. — Lehajol hozzá, megcsókolja s választ sem várva elsiet. Gabika elnyúlva, bágyadtan fekszik. A gyerekszoba ajtaja nyitva van, s a kiságyból kócos fejecskével ki-kinéz a kislány. Gabika észreveszi, s hívogatón kitárja karját. A kislány fürgén, akár a mókus, mászik ki a kiságyból, szalad át anyjához. Gabika szorosan magához öleli. A kislány gagyogva, boldogan bújik anyja meleg testéhez, s hamarosan újra elalszik. Gabika a csöndben csak saját vére lüktetését s a kislány egyenletes szuszogását hallja. Megrohanják az elhatalmasodó kétségek, a fájó gondolatok. Szerencsétlen, szenvedő asszony lett. Jövője vigasztalannak látszott. Napok óta rettegésben élt, hogy valamilyen nagy szerencsétlenség zúdul rájuk, s most itt van. Mit tegyen, mit gondoljon?! Hogy mit érez, azon már úgysem segíthet, de hogy éljen tovább azzal a tudattal, hogy valami megváltozott benne, valami eltakarta szívében a napot, elvesztette a mindennapok ízét. a várakozást, az örömöt. Felkelt. Csendben felöltözött. S a mindennapi teendők után nézett. Rendbe tette a gyerekeket. Ma nagyon jók, nem nyűgösek, mintha éreznék kis emberi lényükkel, hogy valami furcsa, valami nem mindennapi történik körülöttük. A kisfiú hanyatt fekve, jólakottan kapálódzott a kocsiban. A felfüggesztett csörgőmacik játékát figyelte gőgicsélve. A kislány a szőnyegen mászkált, és gyéres szókincsével a babáival társalgott. Csak ő állt tétlenül, helyét nem találta, kókadtan, s kétségbeesett gondolatok gyötörték háborgó lelkét. — Szégyenlem, hogy ilyen vagyok — gondolta, s már a gondolattól is elpirult —, de féltém őt, s féltem az eddigi életem, a gyerekek jövőjét. Nem tudom, hogy néznék az emberek szemébe, ha elhagyna, itt hagyna a két gyerekkel. Mi lenne velem. Mit gondolnának rólam?!... Ah, de nem is történt semmi, hiszen Ű szeret engem. Miért kell hát ennyit gyötrődnöm? Ha ez mással történik meg, kinevetem, hogy ilyen csekélység miatt egy könnyet is ejthet, és én ... én ... szegény ostoba asszonyi Talán azért vagyok ilyen érzékeny, mert sokat vagyok egyedül... — felállt, nem ízlett a reggeli. Ivott egy kis vizet, megöntözte a virágokat. Karjait nehéznek érezte, s alig vánszorgott. Csak nem vagyok lázas? Még csak az kellene! — Nekikészülődött felmosni. Össze sem rezzent a telefon éles, türelmetlen csengésétől. Automatikusan utánanyúlt, füléhez emelte a kagylót, s mikor meghallotta a jól ismert hangot, mely mint a mágnes, úgy tapadt a füléhez, az agyába hasított, nem tudta letenni. — Maga az? Mennyire őrülök! De hát miért nem szól? Vagy a boldogságtól szólni sem tud, hogy ott élhet egy nyugodt, kényelmes fészekben a gyerekei s a drága férje mellett?! Hát ne legyen olyan elégedett! Van magának is min sírnia ... De Gabika már nem hallotta. Lassan elkezdett vele forogni a virágoktól pompázó előszoba, a a színes csempe, a függönyön áttörő napsugár s halk sóhajjal összecsuklott. ill'IWM MIIHili y/.nli lii"iiilillliV"1Wlffl(i lWm lN "iilllf I NilWMi "II • - >i&S5S«SBgaB8a0BE®CTES®* Fe lek i Las i ló I • molt egyszer egy festőmü^M vész, aki csudálatosan gyö~ nyörű képeket festett. Valósággal éltek a képei. Egyszer például erdőt festett, s amikor elkészült a kép, a madarak gyakran berepültek az ablakon, hogy felrepüljenek az erdő valamelyik fájának a tetejére. Nagy volt a csodálkozásuk, amikor nekiütköztek a kép vásznának. Ha virágokat festett, akkor méhek és darazsak lepték el a képet, majd dühös zümmögéssel, csalódottan repültek vissza. Amikor egy téli tájat festett, a látogatók még nyáron is fázósan húzták össze magukon a ruhát. Egy alkalommal éppen a méltóságos gyáros látogatta meg. Meg akarta vele festetni a felesége arcképét. Amikor belépett a műterembe, hirtelen rémült kiáltást hallatott, a szívéhez kapott és megtántorodott. Az egyik képen egy munkás állt felemelt kalapáccsal. Olyan élethű volt, hogy a gyáros nem mert odanézni. — De hiszen ez csak kép — mentegetőzött a festő. — Hallatlan! Merénylett Lázadás! — dühöngött a gyáros. — Ha ilyeneket fest, még megjárhatja! Majd ... majd meglátja... Köszönés nélkül, haragosan kiment, hátra sem fordult, hiába futott utána a festő. A gyáros dühösen sántított végig a kerti úton. A festő elkeseredetten nézett utána. Visszaballagott a műtermébe, és mérgesen összetépte az ijesztő képet, föl megjártam, gondolta. De most legalább megtanultam, hogy mi a helyes és célravezető. Ettől kezdve egészen más képeket festett. Azoknak bizony alig volt élő formájuk. Festett hatlábú lovakat, s fejük tetején álló, s csak nagy képzelőerővel felismerhető házakat, síkokat és köröket, amelyeknek mindenféle érdekes címeket adott. Rajzolt vagy festett néha emberi fejeket is, amelyeknek érdekesen szétlapított formájuk volt, három-négy, gyakran még több fülük, s ha csak két szemük volt, akkor mind a kettő az arc egyik oldalán helyezkedett el, s az is megesett, hogy a száj, ha ugyan fel lehetett ismerni, a fül helyére került. — De hiszen ilyen nincs is! — mondta neki fejcsóválva egy barátja. — Dehogy nincs! — kiáltott. — Itt van, ni! Festett néha borzalmas gyermekfejeket, ijesztő szörnyképeket, semmihez sem hasonlító elnyúlt hüllőfejeket, őrült kézzel összekuszált vonásokkal. Elhalmozták megrendelésekkel, a kritikusok legtöbbje pedig az égig dicsérte művészetét. Ha csak egy fekete foltot festett, tengernyi gondolatot, cselekményt magyaráztak bele a kritikusok, és mindegyik mást. Hamarosan megnősült a festő. A felesége kedves, egyszerű asszony volt, aki nagyon szerette a természetet. Bizony sok összetűzése volt a férjével. Amikor egyszer például hajnalban együtt sétáltak a kertben, s a fiatalasszony gyönyörködve mutatott a felkelő napra, a festő így legyintett: — Olcsó hatás. Unalmas. ízléstelen. Majd bement a műterembe és festeni kezdett egy képet, amely nem állt másból, mint zilált, kusza vonásokból. A képnek ezt a címei adta: „Halálraítélt lel ke". De nem tetszett neki a cím, áthúzta és ezt írta föléje: „Em lékezés semmire". Egy napon a felesége édes titkot súgott a fülébe. A festő boldog volt, és sietve mesélte el mindenkinek, hogy gyermeke lesz, természetesen fiú, s még nála is jobb festő lesz belőle. Már közeledett a nagy nap, amikor a festő az egyik éjszaka szörnyű álmot látott. Azt álmodta, hogy megszületett a gyermek, fiú volt — de milyen .. Szétlapult, hüllőszerü, fején három fül helyezkedett el, egy a bal szeme, egy a szája helyén s egy a nyakán. A két szem az arc bal oldalára jutott, s a felső mintha félig kifolyt volna. Az egyik karja a feje tetején nőtt ki, az alteste pedig rettenetes haluszonyban végződött. A kisfiú egy régi képére emlékeztetett, amely „Megcáfolt érv az evolúció vitájában" címmel megnyerte a Milliomosok Klubjának nagydíját. A gyermek szája a koponya jobb oldalán húzódott végig, s amikor kinyílt, olyan volt, mitha az egész koponya repedt volna ketté. A szörnyeteg elképzelhetetlenül borzalmas hangon hörögte feléje: ,,papa..." Ezt már nem bírta ki a festő, és panaszos ordítással felébredt. Nehezen lélegzett, és remegő kézzel törölgette verejtékező homlokát. Ettől kezdve nem tudott és nem is akart elaludni, csak hánykolódott az ágyán, és irtózva gondolt az álmára. Már kora reggel lélekszakadva rohant a kórházba. Ott nagy újság várta: megszületett a kisfiú. aki szőke volt, és kicsit piros és ráncos, de a helyén volt mindene, a szeme, a füle, az orra, a szája a rég bevált és jól ismert minta szerint helyezkedett el. Megkönnyebülten sóhajtott a festő, és boldogan csókolta meg mosolygó feleségét. Leült az ágy mellé, büszkén bámulta a torkaszakadtából bőgő csecsemőt. Táncolni szeretett volna örömében. Majd a nyitott ablakon át kinézett a kertbe, s meghatottan rebegte: — Milyen csodás reggell Nézd milyen szép a napkeltet Az ablak előtti fán egy kis mókus ugrált. Füle is volt, farka is. Le is festette.
