Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-07 / 32. szám, szerda
TOVÁBBI FEJLŐDÉS VÁRHAT* Moszkva — Nyikolaj Patoli- csev szovjet külkereskedelmi miniszter és Abdul Hafiz Pir- zada pakisztáni miniszter, Ali Bhutto pakisztáni elnök különleges képviselője kedden megvitatta a szovjet—pakisztáni kereskedelmi kapcsolatokat. A közeljövőben további fejlődés várható a két ország kereskedelmi-gazdasági kapcsolataiba^. Az erre vonatkozó megállapodás múlt év márciusában jött létre Alekszej Koszigin szovjet kormányfő és Zulfikar Ali Bhutto pakisztáni elnök moszkvai tárgyalásai idején. Akkor megállapodtak abban, hogy meghosszabbítják a szovjet— pakisztáni gazdasági és műszaki együttműködési egyezmények hatályát. A két ország folytatni kívánja az együttműködést a geológiai-feltárási munkák és az energetika területén, egy Kara- chiban épülő kohőmű létesítésében és fokozni kívánja a gazdasági és műszaki együttműködést más területeken is. Abdul Hafiz Pirzada Ivan Ar- hipovval, a Szovjetunió külföldi gazdasági kapcsolatai állami bizottságának első elnökhelyettesével is tárgyalt. Jekatyerina Furceva szovjet művelődésügyi miniszter kedden a szovjet—pakisztáni kulturális együttműködés bővítéséről folytatott megbeszéléseket Abdul Hafiz Pirzadával. A megbeszélés baráti hangulatban folyt le. Egy „Közlemény" hátterében Peking — A kínai hírközlés ezúttal is kommentár nélkül, „Közlemény“ címmel jelentette be Henry Kissinger február 15 és 19 között sorra kerülő ötödik pekingi látogatását. A hír q Zsenmin Zsipao harmadik oldalán, lent húzódik meg. A lakonikus tálalás ellenére a hír kétségkívül nagy feltűnést kelt Kínában, mivel a vietnami tűzszüneti megállapodás aláírásának halogatása, majd a hanoi és haiphongi bombázás miatt kényesebbé vált kínai— amerikai párbeszéd dinamikus folytatását 0«; elmélyítését jelzi. A megfigyelők emlékeztetnek arra, hogy a kínai vezetés a leghevesebb bombázás idején sem tett olyan gesztust, amely veszélyeztette volna a kínai— amerikai kontaktus már kialakult (kereskedelmi, illetve „népek közötti“ küldöttségcserében megnyilvánuló] formáit, de a kínai vezetők a nyilvánosság előtt a vietnami néppel való Szolidaritásuk bizonyítására továbbra is bírálták az amerikai politikát. Kissinger pekingi tárgyalásainak napirendje az itteni megfigyelők szerint mindenképpen felöleli majd a következő témákat: 1. A vietnami helyzet. 2. Az indokínai perspektívák. 3. A távol-keleti—ázsiai helyzet Vietnam után. Kína részéről a párizsi egyezmények aláírását kezdettől fogva a „távol-keleti és ázsiai feszültség enyhüléséhez“ való hozzájárulásként értékelték. Kína a jelek szerint tudomásul vette a japánban való amerikai jelenlét folyamatosságát (nem folytat ellene kampányt), és Ázsia más részein különböző szintű kapcsolatokat épít ki olyan Amerika-barát rezsimek- kel is, mint például Thaiföld. A feszültség enyhülése hatással lehet Tajvanra is, mivel a Nixon látogatásáról kiadott Sanghaj! közlemény az ott állomásozó amerikai csapatok kivonását a térségben uralkodó feszültség csökkentéséhez köti. 4. A kínai—amerikai viszony. A kínai—amerikai viszonyban most új szakasz nyílhat, és mint fackson amerikai szenátor javaslatából kitűnik, még a diplomáciai kapcsolatok felvétele is szóba kerülhet. Mindazonáltal pekingi megfigyelők ezt nem tekintik egészen közeli lehetőségnek. A jelenlegi Kis- singer-látogatás során legfeljebb a feszültség enyhülésének értékelése kerülhet szóba, ezen belül az, hogy az enyhülés milyen mértékben járhat együtt a tajvani amerikai haderők létszámának csökkentésével. A napirenden bizonyára szerepelnek majd a kétoldalú kapcsolatok elmélyítésének más formái (delegációk, turizmus, kereskedelem, tudóscsere, esetleg kereskedelmi hivatalok létesítése). 5. Az ázsiai feszültség enyhülésének és a kínai—amerikai kapcsolatok megjavításának hatása a világ más térségeire. Kissinger több alkalommal is elutasította azt a feltevést, — hogy az Egyesült Államok ki akarná használni vagy éppen ösztönözni kívánná a szovjet— kínai ellentéteket. Az amerikai politika irányítói nyilván elégedetten látják, hogy a kínai— amerikai párbeszéd mindinkább kibontakozik, s a kínai sajtó folytatja ugyan a „két szuper- hatalom“ elleni támadásokat, de valójában nem az Egyesült Államokat, hanem a Szovjetuniót minősíti „fő ellenségnek“. Agnew körúton Djakarta — Agnew amerikai alelnök délkelet-ázsiai körútja során Djakartába érkezett, ahol Suharto indonéz elnök fogadta a repülőtéren. Agnew ma tovább repül Malaysiába. Elutazása előtt Singapore-ból Agnew kijelentette, hogy az Egyesült Államok továbbra is együttműködik a térség országaival „egy erős, szilárd és szabad Délkelet-Ázsia" felépítése érdekében, továbbá tiszteletben tartja vállalt kötelezettségeit. 1973. II. 7. A SZOCIALISTA INTERNACIONÁLE irodája február 7 és 9 között Santiagóban ülést tart — közölték Bécsben. Az Inter- nacionálé osztrák elnöke, Bruno Pittermann vezeti az ülést, amelyre 15 országból várnak pártküldöttségeket. A HEATH KORMÁNY infláció- ellenes politikájáról folytatott vitában a lordok háza 93 szavazattal 52 ellenében elutasította az ellenzéknek a költség- vetést támadó indítványát. Az Inflációellenes intézkedéseket tartalmazó Fehér Könyvet ismertető kormányindítványt viszont szavazás nélkül jóváhagyták. RUDOLF KIRCHSCHLÄGER osztrák külügyminiszter ma háromnapos hivatalos látogatásra Bulgáriába utazik. KAIRÓBAN bejelentették, hogy az Arab Szocialista Unió fegyelmi bizottsága döntésének értelmében a politikai szervezetből kizártak tizenegy további tagot. Szombaton 64 kizárást hoztak nyilvánosságra. A kizárások hátteréről az ASZÚ titkársága közleményt tesz közé. WASHINGTONBA érkezett Husszein jordániai király, aki a tervek szerint már kedden találkozott Nixon elnökkel. Az uralkodó magánjellegűnek nyilvánított látogatása során megbeszéléseket folytat Rogers külügyminiszterrel is a közel-keleti helyzetről. A KÖZÖS PIAC tagállamainak tudományos ügyekkel foglalkozó szakminiszterei megállapodásra jutottak az Euratom programját illetően. A maratoni tanácskozás eredményeképpen elfogadott határozat értelmében a szervezet számára négy évre szóló programot dolgoztak ki. „A VIII. PÁRTKONGRESSZUS óta eltelt időszak igazolta a kongresszuson kidolgozott külpolitikai irányvonalunk helyességét“ — hangsúlyozta Erich Honecker, a Német Szocialista Egységpárt első titkára a Kari Marxról elnevezett pártfőirjko- lán tartott előadásában. AZ AMERIKAI kongresszus megkezdi egy régi fájdalmas kérdés, az adórendszer reformjának megvitatását. Az adózási rendszer a mai Amerika egyik legfelháborítóbb társadalmi igazságtalansága: miközben számos kibúvót biztosít a nagytőke számára, az amerikai lakosság szegény és középrétegei ellen irányul. A vietnami háború évei 1973. január 27-én, a háború befejezésére és a vietnami béke helyreállítására vonatkozó megállapodás aláírásával véget ért az egyik szakasza annak a hosszantartó háborúnak, amelyet a vietnami nép az amerikai agresszió ellen vívott, s a küzdelem új szakasza kezdődött a tényleges és tartós béke megszilárdításáért, azoknak a céloknak az eléréséért, amelyekért — a szabadságért, a függetlenségért és a forradalmi haladó társadalmi átalakulásokért a hazafias erők egy évtizeden át harcoltak. A vietnami háború évei címmel cikksorozatot indítunk, amelyben visszapillantunk e harc és az amerikai agresszió legkimagaslóbb mozzanataira. Nem szabad elfelejtenünk ezeket az éveket! A mai Vietnam területén (északi rész 155 228 négyzetkilométer, déli rész 170 806 négyzetkilométer, összesen 326 034 négyzetkilométer, összesen 34 millió lakos, ebből északon 16 millió 400 ezer, délen 17 millió 414 ezer) már előbb létezett állam, mint Görögország kivételével Európa bármely részén. Az első vietnami államról időszámításunk előtt 257-ből, a Fuc dinasztia korszakából vannak az első értesülések. Ez az Au-lac-nak nevezett állam Hanoitól északra terült el. Három évszázaddal később további források már Na-Viet államról tanúskodnak. Ez az állam a politikai, gazdasági és kulturális téren nagyon sokáig fennmaradt kínai befolyás alá került. A XVI. századig feltűnnek Vietnamban az Ázsián kívüli gyarmatosítók — a hollandok, portugálok és franciák „előőrsei“ — kereskedők és misszionáriusok. A franciák mindinkább beavatkoznak, s a XIX. század első felében már nagyon „élénk“ érdeklődést tanúsítanak az ország iránt. 1858 és 1862 között katonailag is megszállták Dél- Vietnam egy részét és Közép- Vietnamot 1867-ben, a legdélibb területedet (Kokinkínát) szállták meg, majd 1873-ban és 1874- ben sor került az északi részre is — Tonkin Hanoival. A Vietnam felosztása körüli kínai— francia viszály 1885-ben a tien- csini szerződéssel fejeződött be, amely kiszorította Kínát erről a vidékről. A franciák néhány év múlva gyarmati védnökség alá helyezik Vietnamot és az egész területet (Kambodzsát és Laoszt is). A század kezdetén és főként az első világháborút követően egyre viharosabban és szervezettebben nyilvánul meg az elégedetlenség a gyarmati helyzettel, nyomorral és elmaradottsággal. Fiatal forradalmárok lépnek színre, köztük Nguyen al-Quac, akit később Ho Si Minh néven ismert meg a világ. A vietnamiak ugyan, francia műveltségben részesülnek, de Franciaország csak csalódást és tragédiát okoz nekik. A fiatal Szovjet-Oroszországhoz, Leninhez, a kommunistákhoz fordulnak. Ho Si Minh 1924-ben a következőket írta: „A bolsevikok nem érik be platói szólamokkal, humánus határozatokkal az elnyomott népekről, hanem megtanítják őket, hogyan harcoljanak. Erkölcsileg és anyagilag is támogatják őket... A forradalmi Oroszország egy percig sem gondolkozott, hanem segítségére sietett a népeknek, miután győzelmes forradalmának puszta tényével maga is felébredt letargikus álmából“. Ho Si Minh 1925-ben létrehozza a Vietnami Forradalmi Ifjúsági Szövetséget, 1930-ban pe-„ dig az Indokínai Kommunista Párt egyik alapítója. Kialakul a hazafias, forradalmi mozgalom, amely már a francia népfront-kormány éveiben (Léon Blum miniszterelnöksége idején) kikényszerítette az első engedményeket. 1940-ben ténylegesen a japánok vették át a francia gyarmattartók pozícióit, s akkor kezdődik Vietnam modern történelmének legsúlyosabb időszaka — az időnkénti szünetekkel 32 éven át máig tartott függetlenségi háború. Ennek a harcnak eredményeként született meg 1945. szeptember 2-án a Vietnami Demokratikus Köztársaság, amely felölelte Indokínát, Annamot és Tonkint. Pham Van Dong, a VDK miniszterelnöke a napokban a La Nouvelle Critique című francia kommunista hetilapnak adott nyilatkozatában erre az időre emlékezve kijelentette, hogy a VDK akkor olyan volt, mint „erős viharoktól hányatott hajó a nyugtalan tengeren. A hajó azonban nemcsak nem süllyedt el, hanem meg tudta tartani a helyes irányt és előre tudott haladni, mert jól megépítették és jó kormányosa volt“. Franciaország ugyan 1946-ban elismerte „a francia nemzetközösség keretében szabad államként“ a Vietnami DeA harc kezdete mokra tikus Köztársaságot, de néhány hónap múlva megtagadta Vietnam függetlenségét és egységét. A fiatal köztársaság fölött akkoriban fekete fellegek tornyosultak — ebben az időben kétmillió ember halt éhen Vietnamban. Alig hogy kivédte északról támadó 200 ezer csan- kaisekista katona nyomását, amelynek hátterében már az amerikaiak árnyéka húzódott meg, ismét szembe kellett szánnia a francia gyarmati csapatokkal. A franciák úgy vélték, hogy könnyen győznek, ezért 1947 után, amikor Bao Dai császárt állították a saigoni bábrendszer élére, már elutasították a béketárgyalásokat a hazafiakkal. A francia tábornokok a Dien Bien Phu-i megsemmisítő vereséghez vezető útra léptek. A Szovjetunió segítsége és támogatása, a világ többi szocialista és haladó erőinek rokon- szenve már a harcnak ebben a szakaszában az ellenállási mozgalom győzelmeinek fontos tényezője volt. A Szovjetunió 1950-ben az első államok egyikeként diplomáciailag elismerte a Vietnami Demokratikus Köztársaságot, amiről húsz évvel később a hanoi Nhan Dán ezt írta: „... ez emelte hazánk, hadseregünk nemzetközi tekintélyét, s népünket a nemzet megmentéséért, még nagyobb győzelmek eléréséért kibontakozott ellenállási mozgalom erősítésére lelkesítette.“ Az Egyesült Államokban azonban merőben eltérően vélekedtek egész Indokínáról. Fejtegetéseikre és terveikre az az irányvonal volt jellemző, amelyet már a második világháború utáni első hetekben és hónapokban Truman elnök kongresz- szusi üzenetében 1945. december 19-én így jellemzett: „Kivívott győzelmünk azzal az állandó és égető szükséggel állította szembe az amerikai népet, hogy vezesse a világot.“ Az Indokí- nával kapcsolatos amerikai szemlélet hirtelen megszűnt puszta megfigyelés és tapogatózás lenni. A New York Times 1950 februárjában azt írta, hogy „Indokína olyan ár, amelyért megéri nagy játékba bocsátkozni ... Indokína a második világháború idején is évente mintegy 300 millió dollár nyereséget eredményezett“. Ugyanabban az évben Truman elnök úgy döntött, hogy nagyarányú katonai segítséget nyújt a franciáknak, és 35 amerikai érkezett Saigonba. Valójában ez volt az első amerikai katonai misz- szió. Három évvel később, amikor a franciák már nagyon közeledtek vereségük felé, Eisenhower amerikai elnök a kormányzók előtt kijelentette: „Képzeljük el, hogy elveszítjük Indokínát — a cint, wolfrámot, amelyek oly értékesek, s többé nem jönnek e térségből. Ha tehát az Egyesült Államok 400 millió dollár háborús segítséget szavaz ' meg, nem értéktelen programra szavazunk, hanem a legolcsóbb módra, hogyan akadályozzuk meg az Egyesült Államokra nézve szörnyű, következményekkel járó eseményeket* Csakhogy közbejött valami, ami sem a francia, sem az amerikai tervekben nem szerepelt. Dien Bien Phu francia erőd 1954. május 7-én elesett, s ez „megtörte a francia gyarmatosítók akaratát, hogy folytassák az agressziót. Franciaország már az amerikaiaktól kapott anyagi támogatás ellenére sem akarta és tudta folytatni a háborút. Az indokínai háború belső felfordulást okozott Francia- országban, nemzetközi tekintélyének elvesztéséhez vezetett. A párizsi kormány rádöbbent, hogy katonailag nem képes leverni a vietnami népet, s ezért egyetértett a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britan- nia, a Kínai Népköztársaság és Franciaország külügyminiszterei genfi értekezletének összehívásával. Az értekezlet 1954 áprilisától júliusáig tanácskozott. Július 21-én aláírták az indokínai háború befejezéséről szóló genfi egyezményeket, amelyek elismerték Vietnam függetlenségét, szuverenitását és területi épségét. Egyidejűleg meghatározták a még hátralevő problémák politikai megoldásának elveit. Az országot a 17. szélességi fokon húzódó demilitarizált övezet ideiglenesen kettéosztotta, hogy majd két éven belül megvalósítandó szabad választások alapján egyesüljön az ország. A genfi megállapodások a vietnami nép nagy győzelmét, a világ békeszerető erőinek győzelmét jelentették. Pham Van Dong kijelentette, hogy a genfi egyezmények „lehetővé tették nekünk, hogy gyengítsük a francia szélsőségesek és a háborúra vágyó amerikaiak szövetségét ... Genfben 1954-ben a világbéke megvédése forgott kockán. Az agresszió gépezetét lefékezték, de nem állították meg. Az Egyesült Államok nem írta alá a megállapodásokat, s nyilatkozatot adott ki, amelyben ugyan kijelenti, hogy betartja a megállapodásokat, de fenntartásai vannak a választások megtartásának módjával szemben. Ez volt az amerikaiak első nyílt lépése a megállapodások szabotálására ós Dél-Vietnam, egész Indokína és Délkelet- Ázsia uralásával kapcsolatos tervük megvalósítására. További fejezet kezdődött a vietnami nép elleni agresszió történetében. LŐRINCZ P. GYULA Vietnam népe hozzálátott az ország újjáépítéséhez. Üj életet te-1 remt a romok helyén.
