Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-04 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
J ir í Marek (1914-ben született Prágában) a jelenkori cseh irodalom elismert és az olvasók körében nagy népszerűségnek örvendő képviselője. Számos regényét és elbeszéléskötetét több európai nemzet nyelvére lefordították. Az alábbi novellát, melyet rövidített formában közlünk, a Bűnözők panoptikumából vettük. A kötet 1973 ban megjelenik a Madách Könyvkiadónál. J. Marek könyve nem csupán „egyszerű bűnügyi történetek“ füzére, nemcsak izgalmas olvasmány, melyet az író bölcs embersége, finom ironizáló humora tesz igazán élvezetessé, hanem maradandó esztétikai értékeket képviselő irodalom is. Ugyanakkor egy letűnt kor hangulatának hiteles művészi dokumentuma. emmi dolgunk sincs, ugye, uraim, mondogatta szomorúan Bouse felügyelő, ha a detektív urak — miközben a szobájukban ültek — s csakugyan nem lévén semmi dolguk —, faggatni kezdték, szerinte miről lehet felismerni egy különösen ravasz, minden • hájjal megkent házasságszédelgőt. Meg kell mondanunk, hogy ez bár ártatlan szórakozásnak számított, igen sokáig az egyetlen kedvtelése volt az uraknak, míg szolgálatban voltak. Bouše úr szokása és szüksége szerint szipákolt, s feddőleg bólogatott. — Az efféle házasságszédelgő általában valamelyik borozóban üldögél egy nőcskével — kezdte Bouše A bosszantó csak az volt az egészben, hogy Bouše úr egyszer csakugyan melléfogott, éppen egy olyan embert fülelt le, aki az egyik borozóban üldögélt a kedvesével, a kezét fogta s szerelmesen nézett a szemébe. És Bnuše úr bekísérte ... Ami azt illeti, mindenkivel előfordul az ilyesmi, hiszen Mrázek űr már két esetben is előállított valakit, akiről szentül hitte, hogy az igazi tettes. Az egyik valamilyen cukrász volt Kobylisyből, a másik pedig nem is akárki, egy banktisztviselő Vinohradyból. Maga Vacátko tanácsos úr pedig azt mondogatta: — Inkább lőjenek kétszer mellé, uraim, mint hogy egyáltalán ne lőjenek! Szóval egy napon Bouše felügyelő szolgálatot teljesített a Négyesen, s egyszer csak telefonálnak neki, hogy a portán egy asszony várakozik, valamilyen jelentéssel. Bouše úr lement, és az asszony még a folyosón vallomást tett, miszerint távoli unokahúga, Dášenka, aki egy vidéki városból van nála látogatóban, időnként érintkezni szokott egy férfival, amit ő, mármint a nagynéni, egyáltalán nem helyeselhet, mivel az a férfi be sem mutatkozott, sőt ellenkezőleg, alighogy megjelenik, csábítja az unokahúgát, hogy menjen vele ide-oda csavarogni Prágában; és az a buta lány meg megy. És éppen az előbb telefonált neki valaki, mármint a néninek, hogy az unokahúga, vagyis Dáša a Podrum borozóban van azzal az emberrel. A telefonáló nem mutatkozott be ugyan, de azt mondta, csodálkozik, hogy ő, mármint a nagynéni, elengedi a lányt, mármint Dášát, egy ilyen — házasságszédelgővel. így hát ő, mármint a néni, azonnal futott is a rendőrségre, és kéri az urakat, hogy gyorsan menjenek, és azt a csavargót csukják be, vagy akár fel is akaszthatják, abba már ő, mármint a nagynéni, nem szól bele. Bouše úrnak eleinte az volt a szándéka, hogy azt az asszonyt illedelmesen, de határozottan kidobja. Ám amint meghallotta a házasságszédelgő szót, hegyezni kezdte a fülét, — ugyanis a gyilkossági csoport akkor éppen egy Houza nevű gyilkos házasságszédelgő után nyomozott. — Asszonyom, most nyugodtan menjen haza — és várja az unokahúgát, mert rövid időn belül otthon lesz, arra mérget vehet! Aztán felugrott az első villamosra, és rohant a Podrum borozóba. Egyáltalán nem lepte meg, amikor ott az egyik boxban csakugyan megpillantotta a csábítót a lánnyal. Javakorabeli férfi volt, eléggé magas homlokkal, ritkuló hajjal, elegánsan öltözve, ahogyan az egy házasságszédelgőhöz illik, a lány kezét a magáéba simítva tartotta, és epekedve nézett a szemébe. — Dáša Pospíšil kisasszony? — mondta szigorúan Bouše felügyelő. A lány felugrott és egészen elpirult, meg sem kellett mutatnia az igazolványát, anélkül is világos volt a dolog. — Akkor hát, kisasszonyka, aló a nénikéjéhez, már várja magát. És ön, uram ... — Hogy merészel, kérem! — mondta sértődötten az úr, de az ilyen esetekben mindig ezt szokták mondani; Bouše úr csak kifordította a kabátja hajtókáját, és megmutatta a rendőri jelvényét. A lánynak erre vacogni kezdett a foga, az úr pedig ellágyult: — Ez tévedés, kétem. Hogy ágy mondjam ... fatális tévedés ... — Fatális, nem fatális, a kisasszony hazamegy, maga pedig velem jön. Mégpedig azonnal. Ne tartson fel, kérem! Az úr előhúzta ugyan az igazolványát, de az adott pillanatban ez egyáltalán nem rendítette meg Bouše felügyelőt, aki szentül hitte, hogy a szerencsés véletlen a kezére játszotta a régóta körözött rejtélyes Houzát. És így a kedves urat, aki azt állította, hogy fatális tévedésről van szó, szépen bekísérte, és csak a négyesen derült ki, hogy Bouše úr ezúttal rendesen melléfogott, és Vondra urat, a svitavai járási elölegpénztár irodafőnökét szabadon bocsátották, elnézést kérve tőle. Valóban fatális dolog volt. A következő nap Bouše úr jelentkezett a főnökénél: — Tanácsos úr, bátorkodom közölni önnel, hogy tegnap bizonyos hiba történt .. . A tanácsos úr felállt, óvatosan betette az ajtót. majd azt mondta: — Baromság történt, Bouše úr! Elképesztő baromság, ami természetesen megeshet... valamelyik járási csendőrparancsnokságon. De a dolog nálunk történt! A prágai rendőrigazgatóságon! Fuj! Bouše úr beletrombitált a zsebkendőjébe, és hallgatott. A tanácsos úr szintén hallgatott. Nos. ez volt tehát Bouše úr bűne, amin később sokáig mulattak a detektív urak. Egyébként az az ártatlan úr ismét vidáman folytatta hivatali munkáját a járási előlegpénztárban, s bizonyára ügyelt rá, hogy ne utazzék túl gyakran Prágába. Azt suttogták róla, hogy viszonya van egy férjezett hölggyel, de egy vidéki kisvárosban szüntelenül susognak valamit, az már másképp el sem képzelhető. Dáša kisasszonynak természetesen haza kelleti mennie, haragra gerjedt édesapja érte ment. Kijelentette, hogy Vondra úr egyáltalán nem tetszik neki, mert egy rendes fiatalember, akinek komoly szándékai vannak, nem ad találkát egy prágai borozóban, ha alkalma van rá, hogy a lányt megszólítsa otthon, a korzón, és aztán hazakísérje. A kisasszony viszont kijelentette, hogy már torkig van az egész kisvárosi korzóval, és hogy teljesen boldogtalan. Amikor pár nap múlva a városban találkozott a fiatal Sládek őrmesterrel, elszomorodott, noha ennek az emberkének megengedte, hogy rajta felejtse a szemét; nem szerette a kisasszony az uniformist, egy csendőr kevés volt neki. Az ifjú őrmester mindezt nem vette észre, vagy inkább nem akarta észrevenni. Megkérdezte a kisasszonytól, hogy érezte magát Prágában, és végül hangosan elcsodálkozott azon, hogy Dáša nem nézte meg jobban, kivel megy a borozóba. Dáša kisasszony először elsápadt, aztán elpirult, majd végül felsóhajtott: — Maga tud róla? Az őrmester igyekezett közönyösnek mutatkozni: — Persze1. Hisz tudja, mi... Mi jóformán mindenről tudunk. Másnap Pospíšil úr, a közjegyzőség tiszteletben álló hivatalnoka ellátogatott Šťáhläva hadnagy úrhoz, a csendőrállomás parancsnokához, és közölte vele, hogy kisebb kellemetlenség történt, ami alighanem bekerült a jelentésbe, és természetesen nem szeretnék, ha ... A parancsnok ámulatba esve hallgatta Pospíšil urat, mivel semmiről sem tudott. Aztán átsuhant az agyán, hogy esetleg mégiscsak szó volt valahol a dologról, csak ő átsiklott rajta, és biztosította a tisztelt urat, hogy az efféle perpatvarok csak a prágai rendőrségen lehetségesek, de nem náluk, és hogy senki nem fog megtudni az esetről semmit, az őrmesterrel ő majd személyesen beszél, és minden a legnagyobb rendben lesz. Amikor magára maradt, elmosolyodott: neki aztán ne akarja senki bebeszélni, hogy a dolog csak úgy a borozóban történt. Valószínűleg a szállodában volt, és közben a kisasszony adja a szentet... Ami az előlegpénztár igazgatóját illeti, csak gratulálni lehet neki: a lánynak színbe markoló alakja van. De hiába kutatta át sorra a jelentéseket, egyikben sem talált semmit. De vigyázat! Hol szerezhetett tudomást az esetről? S hogy lehetséges az, hogy a fiatal őrmester jóval előbb hallja a pletykákat, mint a parancsnoka? A parancsnok úr csendőr agya működni kezdett: a fiatal őrmester szolgálatba járt, és nem is sejtette, hogy a fölöttese éberebb szemmel figyeli, mint azelőtt. Míg egyszer aztán behívatták az irodába: — Hívatni tetszett, hadnagy űr? — kérdezte lezséren. — Voltam olyan bátor, nagyságos úr — mondta a hadnagy mérgesen, majd rettenetesen felordított: — Hogy kell állnia az alárendeltnek a parancsnoka előtt? És mit kell tennie az alárendeltnek, ha hívatja a parancsnoka? A fiatal őrmester, aki szerelmi bánatát élete legnagyobb gyötrelmeként élte át, egyszerre úgy érezte, hogy vannak annál még sokkalta kellemetlenebb dolgok is. Kiegyenesedett, mint a cövek, ujjait nadrágja varrásához szorította, és kizúdította magából: — Sládek őrmester, a hadnagy úr parancsára jelentkezem! Majd olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná lazítani az izmait, mire a hadnagy ismét elordította magát: — Nem volt „Pihenj" őrmester, és nem is lesz! „Vigyázz!“-ban fog állni, s röviden és világosan fog válaszolni. Értem? — Jelentem, hogy értettem! — harsogta elö- Irásszerűen a szerencsétlen őrmester, noha egyáltalán semmit sem értett. — Tehát maga a múlt héten szabadnapos,, volt, mégpedig pénteken, e hónap tizenkettedikén. Igen, vagy nem? — Igen. — És ... hol volt? — Prágában ... voltam. — És minek? — Magánügyeket intéztem. — És az adott napon Vondra, az előlegpénztár igazgatója is Prágában volt. Igen, vagy nem? Az őrmester mondani akart valamit, de nyitott száján egy hang sem jött ki. — Kérdeztem magát, és a maga kötelessége, hogy válaszoljon, értem? — mennydörgő» a parancsnok, leplezetlen örömmel ízlelgetve, milyen hatással van módszere a fiatal őrmesterre. — Volt Prágában Vondra, vagy nem? — Nem tudom, kérem — mondta az őrmester, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy most hazudik. — Az adott napon Prágában tartózkodott Pospíšil kisasszony is, aki magának ismerőse. Igen. vagy nem? — Nem . .. Nem, tudom, kérem. Én nem voltam vele. A hadnagy elnevette magát: len őrmester azonbc állt tovább, mintha ] — Ugye csodálkozi rá? — örvendezett a Dedukció. Tudja, mi ; ja ... Persze, maga i jegyezze meg, hogy nak kell lennie, ha r csendőrök nem akári értem, Sládek? KülC ilyen fajankót, mint hatok itt a városban, meg magának, hogy milyen hely a hegyek tem magát, hogy gór ságán. Szerelmes cser a világ? És ráadásul nálja az egészet! — Én meg akartar az az ember — moi őrmester. — De lehet, hogy és az a fontos. Meg kell hagyni, mondanak róla, érti a futkos a nők után, s nyos találkozása a f parancsnok sohasem pénztárat fellendített« avagy történet egy mélységes és ki csúfolt szerelemtől, teleniil fondorkodik és ármánykodik egy gonosz cselszi nem győzi a szerelem és a rendőrfeliigyelő — Hogy az ördögbe is lehetett volna, amikor Vondra úr volt vele. És magát pedig, a lükét majd megette a fene féltékenységében, ezért telefonált a nagynénjének. Hogy mit mondott neki, nem tudom, azt esetleg majd maga megmondja nekem, de annyit tudok, hogy a nénike riasztotta a rendőrséget, ős Vondra úrnak meg a kisasszonynak szégyenkeznie kellett. Mellesleg: valóban a borozóban voltak? Nem valahol másutt történt a dolog? Mondjuk a szállodában? Az őrmester elvörösödött: — Azt, kérem, Dáša kisasszony ... Vagyis akarom mondani, hogy a borozóban voltak. — No lám... Tekintettel arra, hogy éppen beismerte a dolgot, nyomozói módszerem által kényszerítve, nem kell „Vlgyázz!“-ban állnia, értem? — mondta a parancsnok, és néhány lépést tett a dolgozószobájában. A szerencsétDiósi arról sem szabad meg elfoglalta a helyét, a ' ra szakadni, az egyik az előlegpénztár olda takarékpénztárral tart kedésbe végül is a ) avatkoztak, és minthof a takarékpénztárt tán listák az előlegpénztí Vondra úr szemre val a takarékpénztár mara Ám az kezében tart( A város egyetlen ren gyártó Roucha és tál pénztáron keresztül ta kapcsolatait. Amikor hivatalvezető megjeh központjában Prágába Meg vagyunk eléged valóságban semmilye
