Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-04 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
i merev „Vigyázz!“-ban arót nyelt volna. hogy miképpen jöttem hadnagy a sikernek. — z a dedukció? Nem tud- ég nem is tudhatja De csendőrnek találékonyég csak őrmester is. Mi ilyen emberek vagyunk, ilegesek! Különben egy milyen maga, nem tart- 5rtem? így hát jegyezze tmint megüresedik vala- en, nyomban áthelyezte- iolkodhasson az ostoba- iőr! Hát látott már ilyet ilyen fantáziátlanul csi... Nekem nem tetszik 3ta szenvedő arccal az i kisasszonynak tetszik, ogy Vondra, bármit is :síziót. Igaz, hogy sokat -nár volt néhány botrá- rjurakkal, de emiatt a eheztelt rá. Az előleg- az tagadhatatlan, és rmely ellen sziin- vő, míg csak le Kornél illusztrációja eledkezni, hogy amikor íroska kezdett két párt- Vondra igazgató úr és in állt, a másik a régi tt. Ebbe az ellenséges- Jlitikai pártok is bele- ’ a nemzeti demokraták ugatták, a cseh szocia- ■ pártjára álltak, mert férfi volt. A férjeknek t. ta a legfőbb ütőkártyát. 3s cége a furnérlemezt a kizárólag a takarék- totta fenn kereskedelmi gy alkalommal Vondra it az 'előlegpénztárak , azt mondták neki: — 3 a munkájával, de a pénzügyi eredménye nincs számunkra. Próbálja megnyerni a Rouha és társa céget! Azt rendkívül nagyra becsülnénk. Eközben a fiatal őrmester izgatottan várta parancsnoka könyörtelen döntését. Azzal nem sokat törődött, hogy ezután . . . falun fog szolgálni. Viszont már most annál jobban fájt neki, hogy nem láthatja majd Dáša kisasszonyt. Nem mehetett át a téren, hogy el ne pirult volna, itt is, ott is mindjárt felnevettek a lányok; alighanem mindnyájan tudták, hogy reménytelenül bolondul Dáša után ez a csendőrlegény, aki még mindig elvörösödik, ha találkoznia kell reménytelen szerelmével. Egy nap azon vette észre magát, hogy megint ott áll Dášáék háza előtt. És az ablakon keresztül hallotta a hangját. Megállt, és hallgatta, ahogyan énekel. Megesküdött volna rá, hogy még sohasem hallott ilyen gyönyörűt életében. Miután jól kigyönyörködte magát, megpillantotta a kisasszonyt, amint kijön az egyik mellékutcából. De hát hogy létezik az, hogy a hangját a nyitott ablakból hallja? — Azt gondoltam, kisasszony, hogy maga énekel. — És ki más énekelne? — húzta el a száját a hűtlen szépség. — Ugyanis az az ének a maguk ablakjukból jön, és maga . Maga pedig itt van. • — Rejtély, ugye? Ezt aztán mint csendőrnek ki kellene nyomoznia! — nevette el magát a kisasszony. — Hát szóval, amit hall, az egy gramofonlemez. Prágában egy helyen, ha akarja, föl- játsszák a hangját. Én sem tudtam, hogy ilyesmi létezik (itt egy kicsit habozott, de aztán valamiféle könyörtelen szándékossággal befejezte)... Vondra igazgató úr mondta nekem. Ezért voltam vele akkor! Szóval abban a stúdióban elénekel valamit, és ők elküldik magának a lemezt. Szép kis játék, ugye, és az én kisöcsém, a bitang, most éppen játszik vele. De én majd adok neki! No látja, egészen egyszerű, azt hittem, hogy magától is rájön. De magából nemigen lesz soha semmilyen nagy detektív. Dáša kisasszony, jól tudva, mekkora kést döf a szívébe, gonoszul és érzéketlenül mosolygott, s elment. Az őrmesternek alig volt ideje tisztelegni. Azután becsapódott az ajtó, a nyitott ablak mögött megszűnt az ének, és a szerelmes őrmester szedte a sátorfáját, átkozva ostobaságát, mert ha megtalálta volna a helyes megoldást, az alighanem rendkívüli hatással lett volna a kisasszonyra. „Valóban lüké vagyok, ahogyan a parancsnok úr mondta, és már soha nem is jön meg az eszem. És soha, sohasem nyerem meg a tetszését ennek a gyönyörű és büszke lánynak.“ És ez a megállapítás nagy-nagy szomorúsággal töltötte el. Amikor Vondra a vidám éjszaka után hazatért, kissé törődöttnek látszott. Megnyerni a furnérlemezt gyártó Rouha és társa céget, nem kis dolog. Ahhoz fej kell! Nem is csoda, egy ilyen tárgyalás kimeríti az embert. Behívta magához a könyvelőt, teljes titoktartásra kötelezte, majd megmutatta neki a központ levelét. A könyvelő evilági lélek volt, így leginkább az érdekelte, hogyan kell majd ellenőrizni egy ilyen különleges számlát. — Én magam fogom ellenőrizni — mondta az igazgató úr, nem minden büszkeség nélkül. — Minden megy, ha az ember jó végénél fogja meg a dolgot. Most az a legfontosabb, hogy semmi se szivárogjon ki! Ä könyvelő természetesen megígérte, hogy hallgatni fog, és már előre örült, milyen képet vág majd a kollégája a takarékpénztárból, aki folyton azzal bosszantja, hogy a jött-ment Vondra túltesz rajta. Ami azt illeti, Vondra nagy rabló, de anélkül nincs üzlet. — Én az ilyesmire nem lennék képes — mondta magában az öreg könyvelő, és visszaült a pultjához. Eltelt két nap. — Ki van a főnöknél? — kérdezte az öregedő pénztárosnő, amikor az igazgató úr dolgozószobájában beszédet hallott. — És merre ment be hozzá az a látogató? Az öreg könyvelő hallgatta egy darabig, miről beszélnek odabent, aztán mindent megértett: — Kedves kisasszony, az a látogató a hátsó bejáraton jött. Ez azért volt szükséges, mert nagyon diszkrét látogatásról van szó. — De hiszen az a látogató férfi! — mondta az öregedő pénztárosnő nyomatékosan. — Éppen ez az! Titkos tárgyalásról van szó. Már meg is kezdődött! A könyvelő nem volt rest, és nagyon óvatosan odament az ajtóhoz, amely mögül izgatott párbeszéd szűrődött ki. Talán nem indul sikeresen a tárgyalás? Amikor a beszélgetés nemsokára megszűnt, világos volt, hogy a látogató elment, arra, amerről jött, a ház bejáratán át. Kis idő múlva belépett a helyiségbe a főnök. Odahajolt a könyvelőhöz: — A legjobb úton halad a dolog. — Beszélgetést hallottam odabentről, és azt gondoltam, hogy ... De úgy rémlett, mintha haragudott volna! — Kihallatszott a beszédünk? Talán azért mégsem! Kénytelen leszek kipárnáztatni az ajtómat — mondta aggodalmasan Vondra, majd elmosolyodott: — A tárgyalás eredményes volt! Rouha persze kemény dió, de azért meg lehet törni. A látogatás többször is megismétlődött, a tárgyalások hosszúak, és nyilván viharosak voltak. Egyszer a főnök kinyitolta az ajtót, és a könyvelő hallotta, amint az irodában valaki bosz- szankodik: — Hitelt ígértek nekünk a legkisebb kamatlábra. Mi persze számítottunk rá. És most, amikor bővíteni akarjuk az üzletet, kiderül, hogy . .. A főnök gyorsan becsukta az ajtót, sokat- mondóan rákacsintva a könyvelőre. Másnap jelentősebb összeget fizettek ki készpénzben a furnérlemezt gyártó Rouha és társa cég titkos számlájára. Egyébként az előlegpénztárak prágai központja is reménykedett. Persze, egy ilyen fontos hivatal a puszta reményekre nem épít, éppen ezért kiküldte Vondra úrhoz külön ellenőrét. hogy a helyszínen meggyőződjék róla, hogyan áll a Rouha és társa cég titkos számlája. Vondra úr nyájasan, de kissé szórakozottan fogadta az ellenőrt: — Egyelőre semmilyen jelentősebb eredménnyel nem dicsekedhetek. — De úgy látom, más számottevő hitelt nyújtottak Rouha úrnak — mondta az ellenőr, felmutatva az ügyre vonatkozó jelentést. — Igen, a mi részünkről már történt egy s más, de értse meg kérem, hogy én szeretnék valami örvendetesei jelenteni a központnak a másik fél részéről is. De ilyesmivel egyelőre nem szolgálhatok, noha a tárgyalás pompásan halad. Az ellenőrrel a könyvelőt küldte el ebédelni, mert neki halaszthatatlan munkája volt. Egyébként is jobb lesz, ha az ellenőrt a könyvelő látja vendégül. — És legyen bőkezű! — mondta a könyvelőnek diszkréten az ajtó között A könyvelő bőkezű volt. Minthogy odakint eléggé lehűlt a levegő, az uraknak az volt az egybehangzó véleménye, hogy a szilvapálinka lesz a legalkalmasabb ital, amellyel — bízván kitűnő gyógyhatásában — elejét vehetik a meghűlésnek. Nagyon szépen elbeszélgettek, noha kissé hangosabban a kelleténél. A fiatal őrmester, aki a szomszéd asztalnál tilt, ilyképpen kihallgathatta minden részletét a nagy vállalkozásnak, amelyre Vondra úr készül, s minthogy szívből gyűlölte, figyelmesen hallgatott. Megtudta többek között, hogy Vondra úr nagyképességű ember, de va banque-ot játszik. Az urak kedvüket lelték egymásban, úgyhogy az üveg lassan végül is kiürült, és a könyvelő úr kikísérte újdonsült barátját a pályaudvarra. Másnap reggel — utálatosan borús reggel volt, s kétszeresen utálatos az olyannak, aki éppen másnapos, s majd szét hasad a feje a szilvapálinkától — az élemedett pénztárosnő szúrós tekintettel mérte végig a könyvelő urat, mert egy kisvárosban mindenki mindenről tud, arról is, ki mennyit ivott. Amikor eltelt egy óra, majd még egy, a pénztárosnő felemelte a fejét a számláiból, és mivel hogy éppen senki sem állt a kis ablak mögött, aggodalmas arccal azt mondta: — Ki tudja, nem ünnepelt e a főnök úr is tegnap, mint maga! — Én nem ünnepeltem, nekem hivatalos tárgyalásom volt — válaszolta a könyvelő méltóságteljesen, és lenyelt egy tablettát. Amikor eltelt még egy óra, ő is nyugtalan lett. Elsősorban az a tény nyugtalanította, hogy a Rouha és társa számlájára tegnap megint átvezettek egy nem csekély összeget: egyszázezer csehszlovák koronát. Amíg mi ittunk, a főnök úr dolgozott — gondolta bánkódva. — Vasból van ez az ember. A pénztárosnőnek az volt a nézete, hogy az erős emberek is megbetegedhetnek, így hát elindult az igazgató úr lakására, hogy — ha szükség lesz rá — hatékonyan hozzájáruljon a meggyógyításához. Vondra úr háziasszonya közölte vele, hogy az igazgató úr egészséges és vidám, s hogy nincs otthon, mert elment szabadságra. A pénztárosnő felvonta a szemöldökét, s anélkül, hogy egy szót is szólt volna, lélekszakadva visszarohant a pénztárba. Nyomban hozzálátott, hogy ellenőrizze a pénztári készpénzállományt. Kis idő múlva felsikoltott: — Jézusom, én elájulok... Harmincezer hiányzik! A könyvelő aztán újabb tablettát vett be, és a maradékon testvériesen megosztozott a pénztárosnővel. Majd fogta a telefont, és felhívta a Rouha és társa céget. — Csak kisebb információról van szó. Megkapták tőlünk tegnap a százezer koronát? Rouha úr, a furnérlemezgyáros, egyszerű és egyenes ember volt. Azt mondta a telefonba: — Maga, barátom, alighanem megbolondult. Miért adna nekem a maguk intézete pénzt? — Kérem, de hiszen már előbb is. .. Átho- zatok számláról ... Kölcsönök! — Hallja csak, maguk abban az előlegpénztárban ünnepelnek valamit, vagy micsoda! És Rouha úr elkezdett nevetni, és csak nevetett meg nevetett, úgyhogy a könyvelő úr izzadt kezéből kiesett a hallgató, s a pénztárosnőnek kellett őt meglocsolnia kölnivízzel, hogy magához térjen. Aztán elkeseredve ismét a telefonhoz ugrott, és felhívta a csendőrállomást. A fiatal őrmester vette fel a kagylót. Miután végighallgatta, mi történt, elnevette magát. — Mondott valamit, kérem? — kérdezte le- verten a könyvelő. — Nem, nem, csak a telefon recsegett __ Eg yébként uram én tegnap az étteremben hallottam, amint ön egy idegen úrnak arról beszélt, hogy az igazgató úrnak több alkalommal látogatói voltak. Kik voltak azok a látogatók kérem? — Minden alkalommal Rouha úr, a Rouha és társa cég tulajdonosa látogatta meg. — És ön látta Rouha urat? — Nem, nem láttam kérem. Mindig titokban jött. — Egyszóval ön csak a hangját hallotta — kezdte kialakítani a fiatal őrmester az elméletet. — Igen... de talán ha szíveskednének kiszállni! — Természetesen, azonnal indulunk. Míg meg nem érkezünk, semmihez se nyúljanak. Amikor megérkeztek az előlegpénztárba, a felindult könyvelő azonnal bevezette őket Vondra hivatalvezető úr irodájába. — Tessék, kérem, tanulmányozzák át a fel jegyzéseket a Rouha és társa céggel kötött kereskedelmi ügyletekről. Száznyolcvanötezer koronát fizettünk ki nekik. — Az még nem ielent semmit — dörmögte a parancsnok — De Rouha úr azt mondja — mondta siránkozva a könyvelő —, hogy' ő a mi intézetünktől semmit sem kért, és soha nem is kapott. Akkor hát kivel tárgyalgatott Vondra úr zárt ajtók mögött? Senkivel, könyvelő úr — szólalt meg váratlanul az őrmester és kinyitotta a szekrényt. Nyilván egy cseppet sem lepte meg, hogy a szekrényben ott talált eev egészen modern típusú táskagramofnnt Aztán kis ideig az íróasztalban kutatott. A legalsó fiókban megtalálta a hanglemezt, és föltette a gramofonra. Amikor hozzálátott, hogy felhúzza, a parancsnok ingerülten rászólt: — Mit hülyéskedik, Slárfek? Slágereket aknr itt nekünk játszani? — Másvalamit, parancsnok úr. Egy darabig sercegve forgott a lemez, majd izgalmas beszélgetés töltötte be a szobát, két hang a kőlcsönökről, az előlegpénztárral esedékes kereskedelmi ügyletekről, a kamatlábról és a bizalomról vitázott. Az egyik hang Vondra úr hangja volt. És a másik ... A másik szintén az övé csak meg van változtatva — mondta meglepetten a parancsnok. — Jézus Mária — siránkozott a könyvelő —, én meg azt gondoltam, hogy ... De amikor ő, ha csak egy pillanatra is megnyitotta az ajtót, és mi hallottuk, hogy itt bent beszél valaki. , Amikor a készülék bömbölni kezdte: Kölcsönt ígértek a legkisebb kamatra. Mi számítottunk rá.. . — az öreg könyvelő felkiáltott: — Ezt a mondatot, lelkemre, többször is hallottam. de most eszemhe se iutott. hogy esetleg — Kinek jutott volna eszébe! — dörmögie a parancsnok, és szigorú csodálattal a fiatal őrmesterre nézett: — De hogy jutott eszébe magának, barátom? Az őrmester boldogan elpirult: — Nem nekem, Dáša kisasszonynak. — Hát persze, kinek másnak! — Dáša kisasszony lemezre vétette a hangját. Ugyanis csodálatosan énekel. — Abban egyáltalán nem kételkedem. De mi köze van ahhoz és ehhez a trükkhöz Vondra úrnak? — Ö beszélt Dáša kisasszonynak arról a prágai stúdióról, ahol bárki bármit lemezre vétethet. A parancsnok megveregette az őrmester vállát: — Bravó, Sládek! Lám, még egy szerelmes őrmester is jó valamire. És most azonnal gyerünk vissza, jelentést kell adni valamennyi szolgálati helyre. Elsősorban a határátkelő helyekre. Ha ugyan már nem késő! És így történt, hogy reggel Vacátko rendőrtanácsos úr belépett a felügyelői szobába, s megpillantva Bouše urat, elmosolyodott és azt mondta: — Bouše úr, meg tudná mondani, hogy miről ismerni meg az igazi házasságszédelgőt? A felügyelő urak illemtudóan elnevették magukat, Bouše úr pedig hangosan kifújta az orrát. — Emlékszik még rá, mi volt annak az embernek a neve, akit lefülelt? — kérdezte a tanácsos úr. — Ilyesmit nem felejt el az ember, tanácsos úr, Jan Vondra, a svitavyi előlegpénztár hivatalvezetője. Ezt nem felejtem el, míg élek. — És a fizimiskájára is emlékszik? — Nagyon is jól, tanácsos úr — mondta szomorúan Bouše felügyelő. — Akkor fogja magát, és máris menjen ki a terepre. Az az úr ugyanis nem házasságszédelgő, hanem sikkasztó, mégpedig nagystílű. Mivel nem lépte át a határt, valószínű, hogy Prágában rejtőzködik. Nemsokára értesült róla, nogy egy bizonyos Lily príma palit fogott magának, és elrejtette magánál, mert a balek nem akar nyilvánosan mutatkozni. így hát Bouše felügyelő erősítést kért a rendőrségtől, hogy az illető véletlenül meg ne léphessen, és betört Lily kisasszonyhoz. És miután röviden, de határozottan értésére adta, hogy kár volna makacskodnia, mert könnyen megeshetne, hogy kitiltják Prágából, a 'kisasz- szony diszkréten a szoba egyik sarkában levő ajtóra mutatott, mely egy kamrácskába vezetett. Bouše felügyelő nagy megelégedéssel kísérte be a delikvenst a Négyesre. És később a felügyelői szobában nem minden büszkeség nélkül azt mondta az uraknak: — Ha én egyszer bekísérek valakit, akkor az biztos, hogy bűnös, még ha pillanatnyilag ártatlan is. És tüsszentett egyet, mert igaz volt, amit mondott. KOVESDI JÁNOS FORDÍTÁSA
