Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-25 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó
•akot talán a világ egyik legvegyesebb népe lakja. Ha földrajzi fekvését és történelmét figyelembe vesszők, nem Is csodálkozhatunk ezen. Arábia hatalmas sivatagjában Mezopotámia az „élet földjét“ jelentette, ahol nap is van, víz is van, s a föld majdhogy magától ontja a bő termést. Ahol — a tudósok becslése szerint — 80 ezer éves csontvázakat is találtak, ott azóta sokféle ember megfordulhatott. Pontosan ilyen sok színű a vallási és a felekezeti megosztottság. Érdekesen kapcsolódnak egymáshoz — az ellentét alapján — a tűz- imádó jezidák és a folyóvizet imádó szábiák. Társadalmi és kulturális helyzetük is az iraki társadalom két végletét adja: a jezidák nomád pásztoremberek, a szábiák az iraki kézműipar úttörői, különösen a nemesfémek megmunkálásának ősi mesterei. De mindkét népet rendkívül furcsa szokások jellemzik. A Jezidák többnejűségben élnek. A jó cselekedetek jelképe a fény és a világosság, ezért vigyáznak a tűzre, ami megmenti az embert az „örök sötét ségtől“. Rendkívül „fanatikusak“. Kerülik mindazt a szót, amiben a sátán szó (arabul is „sheitán“) mássalhangzói szerepelnek, tehát a jezidák nem ejtik ki a „sh-t-n“ betűket tartalmazó egyéb szavakat. Babonás félelmek rabjiii. Van két titkos könyvük; az egyik a Fekete Könyv, ez a teremtés általuk elképzelt formájáról és a teremtményekről szól. Ezt a könyvet a vallásalapító Sheik Ali ibn Muszáfirnak (meghalt 1162-ben) tulajdonítják. Meglehetősen „pogány“ jellegű vallás. Bár a házasság, a születés és a halál, valamint a kötelező zarándoklatuk is „pogány“ ceremóniák közt zajlik, mégis számtalan vallási szokásuk iszlám jellegű, ami arra utal, hogy a vallásalapító az iszlám híres kalifacsaládjának sarja. ^ Egyéb szertartásaik is erősen „pogány“ jelleget viselnek, imáik mellett sosem hiányzik a dob és a furulya, valamint más hangot keltő eszközök. Ér dekes egyvelege ez a perzsa, török, kurd és arab szokásoknak. Sok a kurd jelleg öltözetükben és társadalmi szokásaikban is, de nem kurdok Szi- gorú szabály, hogy csak maguk között házasod nak Jusztiniánus naptárt használnak, ami Arábiábán rendkívül furcsa, hisz a nomád beduinok — még a pogány korban is — a mai mohemedán nap'ár holdhónapjai szerint mérték az időt. A jezidák a mi naptárunk szerinti minden április első szerdáját zarándoknapnak tekintik. Misztikus jelképük pá- vakakasanya; ilyenkor fáklyát, tömjént égetnek előtte, énekelnek, táncolnak a tiszteletére, pénzfelajánlást tesznek... s aki a legtöbb pénzt ajánlja fel, annál lesz egy évig, a legközelebbi áprilisig a szent páva. S e birtoklás megkülönböztetett szerepet biztosít az őrzőnek. Fanatizmusuk az étkezésben is megnyilvánul. Sok a számukra tiltott étel, pl. a disznó, a szarvas és a csirke húsa, valamint a fejes saláta, a borsó, mindenféle velő és a hal. Furcsa fanatizmusuk egyik fő jellemzője, hogy irtóznak mindenféle kék színtől. Az elmúlt században nagy harc indult meg ellenük. Az Oszmán helytartó, Tahir pasa ki akarta Mai kép Bagdadból: modern autók ősi mecset árnyékában. irtani a „pogány“ jezidákat. A társadalmi reformok következtében ma már mezőgazdasággal is foglalkoznak. A tanulást valaha bűnnek tekintették, de ma már a jezidák különc világába is betört a kultúra és évről évre mind nagyobb létszámmal működnek a nagy harcok árán létrehozott alapfokú iskolák. A jezida népcsoport az észak-iraki hegyekben lakik. A másik különc valláshoz tartozó népcsoport, a szábiák Dél-Irakban — Bagdadban és attól délre, As Iránban élnek. Mai lélekszámúk kb. 50 ezer. Az újabb generáció az ősi vallásban már csak a rendkívül érdekes, nagy tiszteletben álló történelmet látja. Ősidők óta ők Mezopotámia finom kezű mesterei, művészei. Büszkék rá, hogy eddig még nem akadt olyan szábia, aki a bűnözők lajstromára került. Szintén egymás között házasodnak. A szábiák között rendkívül sok orvost, gyógy szerészt, mérnököt találunk, akik mind kitűnő eredménnyel végezték tanulmányaikat. E vallás kereken 365 napnak veszi az éveket, de e számnak különben is nagy szerepe van hétköznapi és vallási szokásaikban. Például a papnak jelentkező szabta ifjú egy idős pap tanítványa lesz, majd amikor az úgy véli, hogy tanítványa megért a papi hivatásra, a pappá avatás ceremóniája azzal történik, hogy a jelölt 365-ször lép a folyóba. A folyóvíz vallásuk alapját alkotja. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a fehér színnek. Á papjelölt pl. hosszú fehér ingruhában láp a folyóba. A szábiák egynejűségben élnek. A házasságkötés ceremóniái is hasonló körülmények között a folyóban történnek, amit a rokonság és a barátok a partról néznek. A három pap és az ifjú pár szintén hosszú fehér ruhában belépnek a folyóba, ahol a főpap Imát olvas, a két másik pap vízbe nyomja a házasulandók fejét, és ott néhányszor összekoccintja. Majd a szertartás a templomban (folyó partjára épített nádépület) folytatódik. Minden étkezés előtt folyóvízzel kell leöblíteni a kezet. Érthető, hogy a szábiák általában folyók közelében építkeztek. Persze, a fejlődés őket sem kerüli el. Az idősebb generáció általában még szó szerint ragaszkodik a „Szidra" minden mondatához. Ha végigsétálunk a bagdadi piacnegyed „aranyműves“ utcájában, ahol minden boltban 1—1 szábia mester végzi művészi munkáját, a mester kereskedővé változik. De a szábiák a világ legbecsületesebb kereskedői, akik így mondják „egy filsszel sem kérek többet, mint ami megillet“ ... Ez így is van. Az idősek mind hosszú fehér ingruhát, fehér fejkendőt viselnek, ami alatt szinte csillog ezüstös fehér, hosszú szakálluk. A Szidra azt is előírja, hogy a szakállat tilos vágni. Az ifjú szábiák már mind borotválkoznak, sőt a középkorúak is. Az ifjúság már nem őrzi e régi — és jórészt nagyon elavult — vallási szokásokat, de büszkék történelmükre, emlékeikre, bár idegennek nem szívesen adják ki a szábiák vallási titkait 3111 ION ANTONESCU „Mindennél jobban szereti a szép csizmákat“ — ezt a tömör jellemzést adták a harmincas évek derekán tiszttársai a vezérkarban Ion Antoneseu román tábornokról. Többet vagy jobbat nem tudtak róla. Szélsőjobboldali, a nácik iránt érzett érzelmeit szerte az országban ismerték, amikor egy vasgárdista puccskísérletnél a királyi udvar ban rádöbbentek, hogy a „királyhű“ tiszt az egyik diktátorjelölt, egy moldvai kolostorba internálták. A fasiszták kai megegyezni kívánó Zelea Codreanu és Horia Sima román fiihrerek, visszahívták hát és kormányalakítással bízták meg. Antoneseu miniszterelnök-helyettesnek maga mellé vette Horia Simát — aztán előbb elzavarta a királyt, később meg hajtóvadászatot indított fasiszta cimborája Horia Sima ellen. Egyedül akart vezérkedni. Már moldvai internálása idején szoros kapcsolatba került a nácik bukaresti követével, Fabriciussal, aki részletesen megmagyarázta, miként kell cselekednie, ha meg akarja nyerni Hitler tetszését. „Antoneseu láthatóan megértett engem“ — táviratozta haza Fabri- cius. Persze, hogy megértette: mihelyt kormányra került, első lépése az volt, hogy „a román hadsereg kiképzésére tancsapatokat“ kért Hitlertől. 1940/41 telén már félmilliós náci hadsereg állomásozott Romániában, elsősorban a Prahova völgyi kőolajforrások és nagyobb ipartelepek táján. Még csak készülődtek a berlini parancsnokságokon a szovjetellenes háborúra, Antoneseu már megtáviratozta nagyra törő terveit berlini és római követeinek. „Románia megnagyobbodása Szlovákia rovására valósulhat meg . .. valamint Galícia rovására, a Cserno- vicz—Lvov—Krakkó vonalig, mert ez könnyű, egyenes és rövid összekötő út a Duna torkolata és Németország között. Következésképpen román—német közös határt kell teremteni. Ennél fogva nemcsak Resszerábiára és Bukovinára van szükségünk ... hanem Pokutiára is, amely a megszállt Lengyelországon keresztül hosszabbítaná meg Románia, Szlovákia és Németország közös határát“ — írta a nagy étvágyú csizmagyűjtő. Előbb tizenhárom, majd huszonnégy román hadosztályt és kilenc brigádot küldött Antoneseu a Szovjetunió elleni rablóháborúba; nem sokkal a román egységek frontra érkezése után félhivatalosan közölték Bukarestben, hogy „az újonnan birtokba vett területeken azonnal életbe lép a román jog és a katonai közigazgatást hamarosan felváltja Transnistria (a dnyeszterentúli terület) polgári igazgatása“. 1941 augusztusa után, amikor Antoneseu hatalmas kísérettel a fronton, a főhadiszálláson kereste fel Hitlert, hogy átvegye tőle a vaskereszt lovagkeresztjét, még elképesztőbb hangok hallatszottak Bukarestből. An- tonescu egyik tábornoka „a Dnyeper mentén vagy még messzebb“ kívánta látni a román határt, a diktátor kedvenc lapja, a Curentul 1942-ben azt írta, hogy „a román határt keleten előre kell tolni egészen az Uraiig". 1941 októberében Antoneseu egy náci életrajzíróval, Hermann Lauennel beszélgetve „szerényen“ 70 000 halottban és 100 000 sebesültben jelölte meg az addigi román veszteséget; a valódi szám jóval nagyobb volt. Megmaradt egy távirat, amelyet berlini követe küldött Antonescunak: A német kormány elégedett azzal, hogy csökkentettük a szemes termények belső fogyasztását és a kenyérfejadagot, s Bukarestben két, vidéken három kenyértelen napot vezettünk be az exportkészletek növelése végett“ — büszkélkedett a követ. A román olajnak előbb 65, majd 85 százaléka gördült a végtelen szerelvényeken Németországba, a nácik „katonai missziójának“ költsége a tervezett 1,8 milliárd- ról hirtelen 37,1 milliárdra nőtt. Antoneseu meghívására „a román közigazgatás hatékonyságának ellenőrzésére“ Bukarestbe érkezett Stukwmmm kart, a nürnbergi faji törvények egyik szerkesztője, Clodius követ pedig azért, hogy „fokozzák a román szállításokat“. Nem volt Berlinnek olyan kérése, amelyre azonnal igent ne mondott volna a fasiszta tábornok; ha kellett szerelvényszámra küldött „vendégmunkásokat“ Németországba, ha kellelt, a náci hadsereg helyett parancsolt elpusztulni új meg új hadosztályokat. 1943 végén már Bukarestben is látták: a nácik elvesztették a háborút. A marsall névrokona Mihai Antoneseu miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter megbízásából román diplomaták nyugaton, főként Spanyolországban és Svájcban tárgyalni kezdtek a náciktól való elszakadásról, szovjetellenes éllel persze. Killinger, az akkori bukaresti nácikövet jelentette, hogy szerte a román fővárosban suttognak ezekről a kísérletekről: „Elképzelhetetlen, hogy a marsall ne tudna erről semmit. Hajlok arra a véleményre, hogy tud erről, de hallgatólagosan eltűri...“ 1944. augusztus 23-án délután a királyi palotában utoljára játszott marsall- szerepet Ion Antoneseu. Mihály király emelt hangon követelte: táviratban jelentse be az ellenségeskedések megszüntetését az antifasiszta hatalmakkal. „Nem vagyok süket, miért kiabál? — felelte Antoneseu és hozzátette: „Tudja felség, hogy a trónjával játszik?“ Néhány perccel később már egy kommunista harci gárda foglya volt, a Vatra—Luminoasa-negyed egyik házában őrizték kormányának tagjaival együtt. Amikor háborús bűnperét tárgyalták, az egyik bukaresti lap megírta, hogy lakásán nyolcvannál több díszes egyenruhát és ugyanannyi pár csizmát találtak s egy bőröndnyi külföldi pénzt. Márka nem volt a táskában — annyi esze azért volt a csizmakedvelő marsallnak, hogy ne bízzon Hitler pénzében. GÄRDOS MIKLÓS 1973. II. 25. A CSIZMÁK . es a ,-/4 '* r*: NÉMETEK BARÁTJA v-..rí ■ ÁGNES AL-KURAYSHI RIPORTJA
