Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-11 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó
mssrn FIATAL SZLOVÁKIAI MAGYAR PRÓZAÍRÓK ANTOLÓGIÁJA 1973. II. ÍL K ét esztendővel ezelőtt a Madách Könyvkiadó Egyszemű éjszaka címmel kilenc fiatal magyar költőt mutatott be, akik közül többen azóta önálló kötettel jelentkeztek, örvendetes, hogy kiadónk fiatal prózaíróink bemutatásával sem késlekedett; az-elmúlt esztendő végén megjelent antológia válogatását Duba Gyula végezte, és ugyancsak ő a bevezető tanulmány írója. A szakavatott tollal, igen gondqsan megírt tanulmány, amelyet újabb esszéirodalmunk legjobb munkái közé sorolhatunk, nem szorítkozik csupán a fiatalok bemutatására, írásaik elemzésére, hanem átfogó összképet ad a szlovákiai magyar novelláról is. Duba az általánosításban sikeresen elkerüli a közhelyeiket, és idézeteivel kitűnően támasztja alá egyéni nézeteit. Kritikusaink közt ő jut a legmélyebbre a kispróza értékelésében: meglátja a szlovákiai magyar novella sajátos arculatát, mely vkezdetben központi problémájává az embert jó kultuszát, az emberi nemesség dicséretét tette“. Rátapint irodalmunknak ebből eredő pedagógiai, térítő jellegére, kimutatja erényeit és a lélektani kidolgozatlansággal, a forma elnagyoltságával járó gyengéit. „A jó szlovákiai magyar novella úgy tükrözi c valóságot — írja —, hogy egyben felhasználja felelősségtudata kielégítésére, elkötelezettsége bizonyítására, felhasználja közössége valóságát ugyanazon közösség tavára és érdekében. S ahol ez sikerül neki, értékes és időálló irodalom születik, mely ma is példaképünk lehet.“ Ez a megállapítás kulcsot ad a mai fiatalok prózájának megértéséhez, ahhoz a prózához, amely elfordul mindenfajta programszerű rea-_ lizmustól, s hőseit nemegyszer csupán ösztöneik kényszerének engedve téblábolni hagyja a világban. Az első köztársaság írói lényegesen nehezebb körülmények közt, szinte kiadói lehetőségek nélkül teremtették meg a sajátosan szlovákiai magyar szépprózát; Darkó István, Dömötör Teréz, Jaczkó Olga, Sellyei József, Tamás Mihály és a többiek novelláiban jelen van a szlovákiai magyar valóság, a Csallóköz, a Palócföld és Kárpátalja embereinek gondja, problematikája. Az ötvenes években indulók írásai is határozottan tükrözik a valóságot minden tényével, a sematizmus visszahúzó jelei' vei, éppúgy, mint előre mutató értékeivel. Igaz, ők mind mély, sokszor tragikus élményekre támaszkodhattak, amit a fiatalok nem éltek át: a háborút, a Felkelést, a lakosságcserét, az állampolgárság elvesztésének tényét, az iskolázás nehézségeit serdülő korukban. A most jelentkezőnek nincsenek ilyen tragikus emlékeik, mégis ők a pesszimisták, s gyakran lehangolóan úttalanok. Vajon indokolt-e a ma lényegesen jobb, szocialista viszonyok közt élő fiatalok pesszimizmusa, kiábrándultsága és lelki szenvedése? Alighanem a kötöttségektől való szabadulás gondolata szüli bennük a pózt, és a céltalanság, a kiúttalanság pótlását szolgáló szexuális kilengéseket. Hiba volna azonban az újfajta romantikával vegyült pesszimista életérzést egészében elvetni, és hibáztatni a fiatalokat, hogy a közösségi érzület csak áttételesen, nehezen kimutathatóan munkál bennük, és hogy kevés az, ami őket a szlovákiai magyar valósághoz köti. Nyilvánvaló, hogy annak a világirodalmi jelenségnek a követői, amely a társadalom gondjai és problémái megragadásánál fontosabbnak tartja az önvallomást, az önvizsgálatot, a magánélet, a lélek kitárulkozását, a környezettel és az élet jelenségeivel való küszködés közben elszenvedett sérelmek és sebek megmutatását. Emellett nem vitás, hogy szocialista irodalmat akarnak művelni, az elkötelezettség gondja sem idegen előttük, csak sokalljuk a pózként ható iróniájukat, a szatirizáló hajlamukat, amely megragad a felületen, nem hatol a problémák mélyére. És nehezményezzük, hogy valóságélményeik színtelenek, érzelmi skálájuk szegényes, dominál bennük a nyerseség. M ég egy kérdés vár tisztázásra: műfajilag milyen elnevezést érdemeltek a gyűjtemény prózái? Rövidségük arra enged következtetni, hogy az olvasó novellákat kap a kezébe, ám ez a műfaji meghatározás: kevés írásra vonatkoztatható. Nem ragadják meg az életnek egy epizódját távlatot nyitó formai teljességgel, az átélés követelményével, amihez elengedhetetlen a való helyzet, a környezet ismerete, s amihez ökonómia kell. minden felesleges részlet kihagyása. Az író személye itt az élmény, a mondandó mögé szorul, és kommentálás csak annyi kell, ami a témát erősíti, a tapasztalt jelenségeket egyénileg átvilágítja. A kötet legtöbb írásában nem érezzük a novellától megkövetelt lényegre törő szigort, zártságot, összefogottságot, balladás tömörséget. Szűkszavúság helyett terjengősség uralkodik el, s a történetek drámaiságát átszövő líra helyett öncélú expresszív ömlengést kapunk. Duba tanulmányában a fiatalok munkáit szerkesztői műgonddal elemzi, s noha hajlamos a túlértékelésre és elnéző a gyengékkel szemben, nagyjában egyetérthetünk véleményével. A kötetben szereplők közül — a válogató magyará7yatainak kiegészítéséül — néhány határozott tehetségre szeretném felhívni a figyelmet: Mészáros Károlyban vitathatatlanul több az epikus készség, mint legtöbb társában és erősen javára szól a részvéte, amellyel Ella Mari tragikus sorsát körüljárja. Ez a szociális érdeklődéstől sugallt humánum biztató jelenség prózájában. Mikola Anikó A sárga macska délutánja című munkájában önmagával perel, és hadban áll környezetével. Kíméletlen vitájában, amelyet kuszáit lelkiállapotban, önkínzó töprengéssel a „sárga macskával“ folytat, költői átéléssel keres tisztázást, de szimbólumainak tükre olykor elhomályosul, és nehéz feladat elé állítja az olvasót, hogy kihámozza belőlük töprengéseinek értelmét: az igazság keresését és szabadság utáni vágyát. Az átélt valóság meg- sebzi, és begubózásra, visszavonulásra készteti. Ez a menekülés jellegű attitűd egyébként nem csupán Mikola Anikót, hanem a jelentkezők legtöbbjét jellemzi. Ezzel kapcsolatban helyesen jegyzi meg Duba, hogy „ebben a kérdésben nem az irodalom ábrázolta magány ténye a problematikus, hanem a magányhoz való viszony, amely a lelki szenvedésben és a belőle való kitörés természetes igényeiben valósul meg“. Ä gyűjtemény tíz fiatalja közt Kövesdi János és Kovács Magda bemutatkozását tartom a legsikerültebbnek. Kettőjük közt Kövesdi az intellektuálisabb alkat, töprengő elme, és ez magyarázza, hogy nem kapkod, nem homá lyos, írásai nem lebegnek térségben, de földünkhöz, meghatározható helyhez és a jelen valósághoz kötődnek. Formai kísérleteiben kerüli az absztraktot, egyszerűségre törekvő, kifejező stílusa magán viseli a vérbeli író jeleit. A novella, az elbeszélés műfajával Is tisztában van. Rekviemje tartalmilag és formai tekintetben a kötet fajsúlyos, lélektanilag legjobban megoldott munkái közé sorolható. Kövesdi az elkötelezett író szenvedélyével utasítja vissza a rosszat, az ártót, novellája hősének a bajokkal, a közönnyel és praktikákkal szembeni elégedetlensége arra vall, hogy nem csupán a lélek ébredése, a tudat kialakulása és a lét értelme érdekli lBallada egy régi nyárrólf, hanem a társadalom eresztékeiben megbújó rossz és a visszahúzó maradi elleni harc is. Kovács Magda hét írással szerepel a kötetben, köztük a címadó novellával, a jellegzetes Fekete széllel. Lírikusabb természet, mint Kövesdi; társadalmi érdeklődése nem olyan hangsúlyozott, lronikusabb, de ez az iróniája nem csap át fölénybe, még kevésbé közönybe, amit a gyűjtemény legművészibb írása, A gonosz asz- szony hagyatéka igazol. Sejtelmek és révületek, babonás hiedelmek szövik át a kis novellaremek szövetét. íme egy tipikus példa: . „A kenderföldjén pajor termett, megátkozta, erre megüszkösödtek a búzákálászai, apróállatai elhullottak az udvarában. Nem ismerte a falu törvényeit, hogy le kell borulni a földre, szerelmetes szavakat sugdosnt a rögök közé, s fiúgyermekeket szülni. Egyet a kenderföldnek, egyet a búzaföldnek s egyet az udvarnak. Ezt csak az itteni asszonyok tudták, akik anyjuktól, nagyanyjuktól tanulták ...“ A közösségre áttérő gömöri falu parasztjainak gondját és keservét villanásnyi képekben jobban tudja éreztetni, mintha hosszadalmas szociográfiai tényközlésekbe bocsátkozna. A gyermekszemmel, nyiladozó értelemmel megfigyelt, balladai tömörséggel megfogott falusi élet rajza nem nélkülözi a realitást. Kovács Magda nem dramatizál, nem túloz; az új japán filmek kegyetlen naturalizmusára emlékeztet, ahogy a gonosz asszony kis keszeg emberével a földdel viaskodik. Aki olyan tudatosan átveszi a gonosznak mondott, ám Inkább szánalomra méltóan szegény kivetett asszony örökét, mint ő teszi, annak lelkében részvét él, s ez a részvét teszi igazzá a novella befejező részét. A Jaku nem hazudott című írás is hasonlóan mese, valóság és legende sikeres ötvözete. Kovács Magda prózája már több az ígéretnél, sajátos lírai hangvételével irodalmunk gazdagodását jelenti. A gyűjtemény kiadása feltétlenül hasznosnak mondható. Az úl jelentkezők próbálkozásaiban nemcsak a gyengéket mutatja meg, hanem azokat az értékeket is, amelyek új színt hoznak majd a szlovákiai magyar szépprózába EGRI VIKTOR Vasile Dobrian: A mi szavunk a történelem szava DÉNES GYÖRGY: ÉNEKELJÜNK TAVASZZÖLDET Zümmögjünk a zúzmarával, csillagot virágzó ággal, szélben biccenő virággal, téli éjjel, téli éjjel, jégből csipkézett levéllel. Zümmögjünk a fagyszirommal, kőbe dermedt liliommal, pelyhező felhők hitével, hollószárnya suhogással, gyémánt tóba fagyott sással, földre heveredő éggel. Énekeljünk tavasz-zöldet, zöldbe ereszkedő földet. SZITÄSI FERENC: KOPORSÓ NÉLKÜL 1 Vörös gyökeret hajt a reggel, a sejtekben eszmél az anyag,- izmokból kövek rajzanak, megszületnek a fák a kertben. Barát lesz fegyver s katona. Homlokom csendjében ujjak gyertyaként a mélybe fúrnak,- koporsóm benövi a moha. Anyám öle az évszakom, háborúját folytatom szerelemmel a halál ellen. Ö a végtelen kezdet, a zárt tenyér, mely eleresztett, i- belőle gyökerezem. 2. Tájjá emelt a falu, emberré nőtt a határ. Minden bokor a hamu puha fészkébe zár. Egyik nyár elítél, másik megvigasztal, útra feszit a tél, a kenyérteli asztal. 3. Földtől homlokomig vonulok a térben. Szerveim ismerős földrészek, magával ki egy sem békül tűzre s vízre bomlanak koporsó nélkül.
