Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-11 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó
AKUTAGAVA RJÖNOSZUKE:* E ste volt. A Rasómon tövében magányosan ült egy lakáj, és várta, hogy eltisztuljon az eső. A hatalmas kapu alatt teremtett lélek nem volt rajta kívül. Csak egy nagy, kerek oszlopon, amelyről itt is, ott is lehámlott a cinóbervörös lakkréteg, ült egy árva tücsök. Mivel a Rasómon kaputorony a Szadzsaku Ödzsi főútvonalon volt, az ember joggal képzelné, hogy két-három széles szalmakalapos kofaasszony vagy városi sapkás férfi még odahúzódhatott volna az eső elől. Mégsem volt ott senki, azon az egy emberen kívül. Tudnivaló, hogy az előző két-három évben a sorscsapások — földrengés, ciklon, tűzvész, éhínség — gyors egymásutánban követték egymást Kiotóban. A főváros ezért végromlásnak indult. Egykorú feljegyzések szerint a pusztítás olyan méreteket öltött, hogy a buddhista ereklyéket és a templomok berendezését összetörték, és úgy, ahogy voltak, a rájuk ragadt vörös lakk-, arany- és ezüst bevonattal együtt, halomba rakták őket az utcán, és eladták tűzifáért. Mivel pedig az egész város ilyen állapotban volt, senki sem törődött a Rasómonnal. Ez a nemtörődömség aztán másoknak vált előnyére: a toronyban rókák és borzok ütöttek tanyát, tolvajok kerestek szállást, s végül az a szokás is elharapódzott, hogy az emberek idehurcolták a gazdátlan holttesteket, és lerakták őket a kapuban. így aztán, alighogy lement a nap, mindenki iszonyodva kerülte a kaputoronynak még a környékét is. Ehelyett, ki tudja honnét, csapatostul gyülekeztek ide a hollók. A számlálhatatlan madársereg nappal károgva keringett a tető magasában, és szabályos kört írt le a tornyot * Századunk első felének egyik legismertebb japán írója. Elsősorban hazája társadalmi problémáiról, ellentmondásairól szóló szociális ihletettségű írásai érdemelnek figyelmet napjainkban is. díszítő delfinek körül. Különösen mikor a kapu fölött felizzott az alkonyati ég, akkor váltak ki élesen a háttérből, mint a szezámfű elszórt magvai. Természetesen azért jöttek, hogy belefaljanak a kapuban fekvő holttestek húsába. Ezen a napon azonban, talán mert későre járt az idő, egyetlen madár sem tűnt fel a magasban. Csak a foghíjas kőlépcsőn, amelynek hasadékaiból kilógott a hosszú szálú fű, csillogott fehéren az odaloccsant madárürülék. A lakáj foszladozó sötétkék kabátban ült a hét lépcsőfok legtetején, megtapogatta a jobb arcán nőtt hatalmas furunkulust, és üres tekintettel bámult a zuhogó esőbe. Azt mondtam, arra várt, hogy eltisztuljon az eső. De még ha eltisztul is, a lakájnak akkor se lett volna kedve semmihez. Rendes körülmények között, persze, vissza kellett volna mennie a gazdája házába. De négy-öt nappal ezelőtt kidobták. Azt is mondtam, hogy Kiotó példátlan hanyatlásnak indult. És az, hogy a gazdája elbocsát egy embert, aki évekig szolgálta őt, csak apró hullámverés volt a bajok tengerében. Nemcsak arról van szó tehát, hogy a lakáj ült és várta, hogy eltisztuljon az eső, hanem egészen pontosan arról, hogy a vihar elől menedéket talált, de innét nem volt hova mennie, és fogalma sem volt, mihez kezdjen magával. Amellett ennek a Heian- korszakbeli férfinak a szentimentalizmusára ezen a napon nagy hatással volt a borongós- szürke ég. Az eső, amely nem sokkal a majom órája után eredt el, és azóta szakadatlanul ömlött, még mindig nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy elálljon. így a szolga csak ült, és míg fejében akörül az életbevágó és halasztást nem tűrő kérdés körül kergették egymást a kósza gondolatok, hogyan lehetne valamiképpen megérni a reggelt — vagyis megvalósítani egy képtelenséget —, közönyösen hallgatta, ahogy Szudzsaku Öd- zsit veri a vég nélküli eső. A víz szaggatott, távoli robajjal csapkodta körül a tornyot. Az égen fokozatosan megereszkedett a sötétség, s odafönn a ferdén kiálló cserepek valamelyikén snlv^c Vnmfelhőt tartott a kaputetö. Ami a képtelenség megvalósítását illeti, nem maradt idő a fontolgatásra. A fontolgatónak két választása van: éhenhalni egy fal tövében, vagy éhenhalni az országúton. Aztán majd egyszerűen felcipelik a Rasómon padlására és odalökik mint egy kutyát. Ha nem határozza el — a lakáj gondolatai újra meg újra e körül kanyarogtak, és folyton ugyanide tértek vissza. De valahányszor ez a „ha“ fölmerült, a lakáj mindig megakadt benne. Mert bár nem volt mit megfontolnia, mégsem volt bátorsága hozzá, hogy nyíltan bevallja önma gának, a mondat természetes folytatása ez. hogy tolvajnak kell lennie. Nagyot tüsszentett, aztán nehézkesen feltá- pászkodott. Az éjbe-fagyott Kioto hidege csak a tűznyalábokat juttatta eszébe. A kíméletlen szél besöpörte a mélyülő sötétséget a kapu oszlopai közé. A tücsök, amely az előbb rátapadt egy oszlop lakkvörösére, már eltűnt onnét. Nyakát behúzva, vállát fölpúpozva az élénk sárga ingben, amelyet sötétkék kabát alatt viselt, a lakáj közelebbről szemügyre vette a kaput. Ha találna egy zugot, ahol nem,éri se szél, sem eső, sem emberi tekintet, és nyugodtan átaludhatja az éjszakát, valahogy még kibírná hajnalig. Ekkor szerencsére, megpillantott egy széles, vörösre festett létrát, amely fölvezetett a kaputoronyba. Odafönn, ha vannak is emberek, azok végeredményben csak halottak. A lakáj gondosan ügyelve, hogy az oldalán himbálódzó, hatalmas, lapos markolatú kard be ne csússzon a kardhüvelybe, egyik szalmapapucsos lábát megvetette a létra legalsó fokán. Eltelt néhány perc. A Rasómon tornyába vezető széles létra közepe táján a lakáj, mint a macska, lekuporodott, visszatartotta a lélegzetét, és megpróbálta felfogni, mi történik a magasban. A toronyból gyenge fény szűrődött ki, halványan rávetült az arca jobb oldalára. Arra az oldalra, ahol az elgennyedt vörös fu- runkulus kivillant a rövid szákállból. Az előbb még könnyelműen arra számított, hogy csupa halott van odafönn. Két-három lépcsőfok után kiderült, hogy a toronyban valaki nemcsak világot gyújtott, de ide-oda mozgatja is a fényt. Erre vallott az a tompa, sárga ragyogás, amely a mennyezet sarkaiból elcsüngő pókhálókon imbolyogva visszaverődött. Akárki volt is, aki a Rasómonban világot gyújtott ezen az esős éjszakán, biztos, hogy nem volt közönséges halandó. Nesztelenül, mint a gyík, szinte megtapadva mászott a lakáj a létrán, míg végre elérte a legfelső fokot. Akkor összehúzódott, ahogy csak bírt, erőlködve kinyújtotta a nyakát, és vacogva belesett a padlásszobába. Belesett, és a padlást, mint ahogy a városban beszélték, elborították a szanaszét hajigáit holttestek. A fénykör azonban a vártnál kisebb területet világított be, így nem lehetett megállapítani, hányán vannak. Az is csak bizonytalanul sejlett elő, hogy némelyik tetemen ruha van, mások ruhátlanok. És persze, férfiak és nők heveťtek összedobálva, egy csomóban. Mint megannyi agyagból gyúrt bábu, a testek elvágódtak a padlón, nyitott szájjal, szétvetett karokkal, óriási massza, nem is biztos, hogy ezek valaha éltek. S amint a sápadt fény elidőzött a vá a csontok domborulatán, i merték volna a beszédet. A rohadó hús szagára i nül az orrához emelte a k ző pillanatban a kéz meg. lakájt elöntötte az izgalor jesen kikapcsolta a szaglóéi Először csak annyit látót lényféle guggol a halottak rű vén boszorka volt, söt< alacsony, vézna és egészen lángoló fenyőgallyat tartót múlta az egyik hulla arc ítélve, a holttest egy assz A lakáj, akit felkavart a bénított a kíváncsiság, égj elfelejtett. Akkor a banya, a fenyőgallyat egy padlór a fejet, amit mostanáig bái az öreg majom tetvezi a fii szú hajszálakat egyenként szálak szemmel láthatólag nak. Minden kitépett hajszáik kent az iszonyat a lakáj s ként heves undor fogta el Nem „a boszorka iránt* kifejezés. Percről percre m mindenfajta gonoszság elle nekiszegezi a kérdést, an kapu alatt latolgatott, hog’ beálljon tolvajnak, valószí] kül az éhhalált választja, f padlórésbe szúrt fenyöforg. szenvedélyesen izzott~íí51 b gyűlöli a gonoszságot. A lakáj természetesen ne: gálja a boszorka a halotté sem tudta ésszerűen megí asszony magatartása erk< rossz. De azt, hogy valak tépkedi a Rasómon kapu az első pillanattól fogva bűnnek tartotta. És megfele nem sokkal azelőtt félig m maga is lopni fog. Megfeszítette a lábát a beugrott a szobába. Aztán pos kardmarkolatot, és l odament a banyához. A vénasszonynak csakne félelem. Ránézett a lakáj mint akit megköveztek. — Hová mész? Te, nyor dott a lakáj, és elállta az mülten igyekezett a holtte hogy egérutat nyerjen. I férfit, és tovább gázolt, di totta. Egy pillanatig némé a holttestek között. De i hogy ki győzi le a másikat. A végén a lakáj megragac kicsavarta, és dühödten öregasszonyt. Csont és bői a tyúkláb. — Mit csinálsz te 7U? 1 nálsz te itt? Ki vele! Ha n dat, ezzel foglak elintézni, A lakáj taszított egyet £ telen kirántotta a kardjál fehéren villogó pengét a De a vénasszony nem szč keze reszketett, a válla i •C E lőször mentél el hazulról hosz- szabb időre, amióta férjnél vagy. Kerek egy hónapig leszel Barátfán, Kissé izgultál is a nagy út előtt. Sose utaztál szívesen. Neked igazán nem számít, hogy a Csallóközbe még ma is csak egy vasúti sínpár vezet. Ha Feri tréfásan szóvá teszi, hogy sohase hagyod el Nagymegyert, mindig azt válaszolod: „Minek, hiszen itt mindent megkapok, amire szükségem van?l“ Most azonban vállalnod kellett a hosszú utat: gyógyfürdő nincs Nagymegyeren. Izgalmad a gyorsban fokozatosan elszállt. Nem tudtál betelni azzal a sose látott gyönyörűséggel, amit a vonattal ellenkező irányba futó táj tárt eléd. Eszedbe jutottak Feri gyakori szavai, melyeket szolgálati útjairól visszatérve szokott mondani: „A legszívesebben hazahoznám, hogy te is meglásd, azt a sok szép látványt, melyben nekem volt részem." Eleinte igyekezett elmondani, mi mindent látott, de később egyre kevesebbet beszélt. Nem lehet mindent szóban elmondani, válaszolta, ha kérted, hogy beszéljen. Ha faggattad. Igazat is adtál neki. Az eléd táruló képek láttán még inkább beláttad, milyen igaza van Ferinek. Csodálattal nézted a várost is, amikor megérkeztél. Kíváncsian vártad, ki lesz a szobatársad. Rövidesen megtudtad. Évát az első perctől igen rokonszenvesnek találtad. Igazán aranyos teremtés. Okos és kedves. És csinos is. Mégsem büszke. — Azt hiszem, jól megleszünk — mondtad Évának. Ö elnevette magát. — Csak egy hibám van — szóltál tréfásan. — Sokat beszélek. Éva ezen még nagyobbat nevetett: — Én meg nem szeretek beszélni — mondta. — Azt szeretem, ha más beszél, s én meg hallgatom. így is lett. Most aztán kibeszélhetted magad. Éva odafigyelt a szavaidra, nem úgy ,mint Jolán, akivel egy irodában dolgozol. Örák hosszat meséltél neki mindent Nagy- megyerről. Már szinte mindent tudott a városról. Tudta, hol az üzlet, az áruház. a fodrászat, a cukrászda; melyik utcában van a ti házatok, s melyikben a szüléidé. Mennyi eper termett a kertetekben, s hány rózsafa van az udvarotokban. Hogy miért szereted a munkahelyedet. Hogy milyen közel van a hivatal a házatoktól. A legtöbbet persze magadról beszéltél. Meg Feriről. — Nem, nem untat — mondta Éva, ha olykor megkérdezted. FÜLÖP IMRE: Valóban szívesen hallgatta szavaid. A megismerkedésetekről is. Elmondtad, hogy eleinte az anyád ellenezte az egybekeléseteket, de csakhamar rájött: Feri igen jóra- való és igen rendes legény. Akkor még tanult. Egy év múlva azonban már kezében volt a mérnöki diploma. Nagyon büszke voltál rá. — Persze, nem a diplomájáért mentem hozzá — mondtad Évának s ,ez igaz is. Szerettük egymást. Nagyon szerettük. — Miért múlt időben beszélsz? — kérdezte Éva. — Talán ma már mindez a múlté? — Nem, semmi sem változott meg köztünk — válaszoltad sugárzó tekintettel — A közösen eltöltött hat és fél óv alatt még jobban megértettük, hogy örökre egymáshoz tartozunk. Az idő múlása nem árt a sxerelemnek. Az igazi nagy szerelemnek nem árt. Azt se Feri is ezt szoktc — Szép szaval kedve, mint irigy — Mindennek tattad. — Emlék: tunk, amikor bei Amikor megvettii Lacink megszüle dett. Feri mind jöhessen, s láthí tudja, mit tanul — Ö ne m a 1 dálkozott Éva. — Nem, Feri Egész Szlovákiá napig Kassán ve A Magas-Tátrábc lőtt. Nálatok, L mit. Most Beszt de ott rövides Bratislavában le tudom jegyezni, már. — A közelber deklődött Éva. — Dolgozhatn —, de így- Jobbr vesebbet keresn Tavaszi Noémi: NAPRAFORGÓK (üvegkarc)
