Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1973-02-11 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

JÁSZ DEZSŐ: A HARCBAN NEM SZABAD MEGÁLLNI Részlet a szerző új könyvéből. (Jász Dezső 1920- 22-ben o ,.Kassai Munkás*1 belső munkatársa volt, és részt vett Csehszlovákia Kommunista Pártja megalakításában.) 1973. II. 11. L e Vernet apró kis község Dél-Franciaországban (Sa- verdun és Pamiers között.) Mindössze három utcából áll. akár a többi ariége-i falu. A második világháború idején Le Vernet vasútállomása közelé­ben. az országút mentén barak­kok sorakoztak amelyeket há­romszoros szögesdrót kerítés vett körül. A drótsövényen kí­vül éjjel-nappal fegyveres őrök sétáltak. Ez volt a Le Vernet-i gyűjtőtábor, amely annyiban különbözött a többi franciaor­szági koncentrációs tábortól, hogy camp spécial: büntetőtá­bor volt. Amikor a furcsa háború ki­tört, az országút mentén még semmi sem volt, csak gyér fű aszalódott a naptól. Három hó­nap múlva már állt a tábor. Ma is magam előtt látom a víztor­nyot, amely a bejáratot őrizte ... a Le Vernet be sok út vezetett. Én a perpignani német katonai fogházból kerültem oda. A rend kedvéért sietek hozzátenni, hogy a németek nem azért fog­tak el, mert tudomást szerez­tek a francia ellenállási moz­galommal való kapcsolataimról, hanem azzal vádoltak, hogy én voltam Kun Béla jobb keze Spa­nyolországban. Kun Béla nagyon sok helyen megfordult a Tanácsköztársa­ság leverése után, de Spanyol- országban nem járt. A vádnak semmi alapja nem volt. Erre — két hónap elteltével — a néme­tek rá is jöttek, mégsem bocsá­tottak szabadon, hanem átadtak a francia csendőröknek. A fran­ciáknak szintén nem voltak el­lenem bizonyítékaik, attól el­tekintve, hogy felfedezték a ne­vemet a Liste S-ben: a „gyanús elemek“ névjegyzékében. Ezen az alapon küldtek Le Vernet-be, hat hónappal azután, hogy a né­met csapatok, fegyverszüneti megállapodások ellenére, Fran­ciaország déli részét, Philippe Pétain királyságát is elözönlöt- ték. Az első ismerős, akivel a tá­borban találkoztam, Haász Ár­pád volt. Később még sok ré­gi ismerősre leltem a foglyok sorában, köztük Jósé Gutierrez- re, akit még Spanyolországból ismertem Haász Árpáddal az első világ­háború idején hozott össze a törvényszerű sors. Ű akkor a Galilei-kör főtitkára volt, én a császár kabátját hordtam. A Ta­nácsköztársaság leverése után gyakran voltunk együtt Bécs- ben. Haász Árpád később Moszkvába költözött. Onnan ke­rült Franciaországba. A máso­dik világháború kitörése Párizs­ban érte. A németek elől Lyon­ba menekült, ahol — éppúgy, mint Párizsban — illegális meg­bízatást teljesített. 1941-ben le­tartóztatták, és két évre ítél­ték. Büntetésének kitöltése után a vernet-i gyűjtőtáborba szállították. A táborban megalakított nem­zetközi pártbizottság tevékeny­sége — akkoriban — sok kíván­nivalót hagyott hátra, mivel a bizottság tagjai hajlottak arra, hogy alárendeljék a politikai tömegmunkát az elővigyázatos­ságnak. Amikor azonban Philippe Hecht került a nemzetközi pártbizottság élére, lassan-las- san változni kezdett a helyzet. Jelentős szerepe volt ebben Ha­ász Árpádnak is faki az „agit- prop-osztályt“ vezette a tábor­ban). Jósé Gutierrez három héttel korábban került a táborba, mint én, tehát már volt alkalma kö­rülnézni. Az ő segítségével ta­láltam meg a kapcsolatot a spa­nyol pártcsoporttal. Mivel 1936- ban — a madridi csata Idején — átigazoltak a Spanyol Kom­munista Pártba, a vernet-i gyűj­tőtáborban is a spanyol párt­csoporthoz tartoztam. Ezt azért szögezem le, mert a spanyol kommunisták vetették fel első­ként a tábor felszabadításának gondolatát. A spanyol pártcso­porttól indult el a kezdeménye­zés annak az illegális katonai szervezetnek a létrehozására is, amely 1943—1944-ben — ve­zetésemmel — a táborban mű­ködött. Hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy jóllehet, hatáskö­röm csak a vernet-i gyűjtőtá­borra terjedt ki, mégis az első perctől szoros kapcsolatot tar­tottunk fenn a 3. Spanyol Par­tizán Dandárral, amely 1942- ben alakult meg Ariége-ben, ahol a helyzet rendkívül kedve­ző a partizán tevékenység szá­mára: erdős, hegyes a vidék, sok tekintetben az Erdős-Kár­pátokra emlékeztet. Pár kilo­méterre Foix-tól - a megye székhelyétől — már érezni le­het a Pireneusok közelségét. Alapvető tényező a partizán­hadviselés szempontjából a la­kosság magatartása. Ariége-ben ebben a tekintetben is nagyon kedvező volt a helyzet. A vernet-i gyűjtőtábor az el­lenállási mozgalom szempontjá­ból azért is jelentős lett, mert több mint egy éven át a 3. Par­tizán Dandár támaszpontja volt. e Haász Árpád tanácsára Bár­dos Gézát is bevontam a tábor­ban működő katonai szervezet­be. Amikor én a táborba kerül­tem, Bárdos Géza már több mint három éve „vernet-i lakos“ A szökések előkészítése egész sereg problémát vetett fel. Ahányszor hiányzott valaki a reggeli névsorolvasásnál. a rendőrség az egész tábort a le­je tetejére állította, hogy tisz­tázza a szökés körülményeit. A nyomozás minden alkalom­mal holtvágányra futott. En­nek megvolt a maga oka: a bűnjeleket, amelyeket a rend­őrök — esetenként — lefoglal­tak, mi magunk hagytuk hátra azzal a szándékkal, hogy fél­revezessük őket. Ezek a „hely­színi szemlék“ mégis sok za­vart okoztak, mivel újabb és újabb biztonsági rendszabályo­kat vontak maguk után, ami vi­szont egyre több akadályt gör­dített a tábor felszabadítása elé. Ezért csak olyan elvtár­sakat szöktettünk meg, akikre künn szükség volt. A szökevé­nyek helyzetében csak annyi­ban állt be változás, hogy a vernet-i tartalékállásból a tűz- vonalba kerültek. Mellékesen megjegyezve: a szökés sok kockázattal járt. A tábort háromszoros drótaka­dály vette körül, az őrség fény­szórókkal is fel volt szerelve. A tábort környező előterep min­denütt teljesen nyitott, áttekint­hető volt. Természetesen, az őrök, akiket beavattunk a do­logba, segítségünkre voltak, de csak annyiban, hogy néhány percre „behúnyták a szemüket“. A körülmények olyanok voltak hogy ennél többet nem tehet­tek. Óránként váltották őket s állandóan számolniuk kellett a lehetőséggel, hogy ellenőrzés érkezik. Aki — ilyen körülmé­nyek között — vállalkozott ar­ra, hogy megszökjék, az életé­vel játszott. A besúgók ellenőrzése szin­tén a katonai szervezet felada tai közé tartozott. Kétfélekép pen védekeztünk ellenük: vagy elszigeltük őket, vagy módját ejtettük, hogy aláássuk „erköl­Hivatalos német jelentés a Le Vernet-i gyűjtótábor felszámolásáról volt. Ennek ellenére nem „áb rándult ki“: minden rábízott feladatot lelkiismeretesen telje­sített. Kitűnő, cegíteni kész em­bernek ismerte mindenki. Rö­vid idő múlva a gépezet egyik legfontosabb kereke lett. 0 de­rítette ki azt is, hogy Gaston Delache, a táborőrség parancs­noka, az Armée Secréte — a Titkos Hadsereg — kötelékébe tartozik. Gaston Delache időnként szol­gálati helyiségében fogadta az internáltakat. Bárdos Géza ki­eszközölt számomra egy „ki­hallgatást“, amelynek során tisztáztuk a további együttmű­ködés kérdéseit. A kapcsolat Gaston Delache- sal gyümölcsözőnek bizo­nyult. Bár a francia ellenállási csoportnak — rajta kívül — csak hat tagja volt, több mint harminc elvtársat szöktettünk meg — egy év leforgása alatt — a hat őr segítségével a tá­borból. esi hitelüket“ a táborparancs­nokság szemében. 0 Mondanom sem kell: ezek a „mindennapi gondok“ nem terel­ték el figyelmünket a fő fel­adatról: a tábor felszabadításá­ról. A cél az volt, hogy a má­sodik front megnyitása esetén közvetlenül is bekapcsolódjunk a partizánharcokba. Ezért tar­tottuk legfontosabbnak a tá­bor felszabadítását. A támadási tervnek Plan L volt a fedőneve. A tervet én dolgoztam ki. Csatoltam hozzá a tábor alaprajzát is. A terv szerint a támadás so­rán a fő szerepet a 3. Partizán Dandár alakulatai játszották volna; a mi szerepünk — a for­gatókönyv szerint — lényegében arra szorítkozott hogy üzemen kívül helyezzük a fényszórókat, és elfoglaljuk a telefonközpon­tot. A feladat megoldása azon fordult meg: sikerül e semlege­sítenünk a tábor belterületén szolgálatot teljesítő őröket. A németeket a Le Vernet-1 körzet katonailag nem érdekel­te. Volt ugyan Varilhes ben, a tábortól huszonöt kilométerre, egy hamincfőnyi német vasút­biztosító osztag, ez azonban an­nál kevésbé aggasztott bennün­ket, mivel tudtuk, hogy az osz­tag tagjai éjjel-nappal járőr- szolgálatot teljesítenek. A sa- verduni francia csendőröktől sem kellett tartanunk mivel együttműködtek az ellenállási mozgalommal. Ezzel szemben számolnunk kellett a Pamiers- ben összevont csendőralakula­tok beavatkozásával. A partizá­nok ezért arra is utasítást kap­tak, hogy a táborhoz vezető uta­kat — már előzetesen — zár­ják le. A támadást június 17-re tűztük ki. A németek azonban három nappal előbb — meg­szállták a táborit Mi történt? A kérdést csak a felszabadu­lás után sikerült tisztáznom. A megállapodások szerint a partizánoknak kötelességük lett volna megsemmisíteni — átta­nulmányozás után — a táma­dási tervet. Ezt azonban elmu­lasztották (jóllehet a lelkűkre kötöttem, hogy legyenek elővi­gyázatosak). A németek június 7-én, Loubens mellett, körül­zárták a 3. Partizán Dandár harcálláspontját. A partizánok­nak sikerült ugyan kibújniuk az egérfogóból, de a Le Vernet-i tábor felszabadításának terve a németek kezébe került. Ne­künk erről sejtelmünk sem volt, ezért a tábor megszállása úgy ért bennünket, mint derült égből a villámcsapás. A pilla­nat, amikor a németek körül­zárták a tábort, életre szóló em­lékem marad. Q A vernet-i dráma további fel­vonásai gyorsan követték egy­mást. Az őröket a németek jú­nius 29-én szabadon bocsátot­ták. minket azonban Toulouse- ba vittek. Itt két napot töltöt­tünk a Caserne Caffarelli ben (a tűzérlaktanyában). A következő felvonás a tou- louse-i teherpályaudvaron zaj­lott le, ahol — egy német tá- boricsendőr-század ellenőrzésé­vel — bevagoníroztak bennün­ket. Velünk együtt vagonokba gyömöszölték a németek a tou- louse-i katonai fogház foglyait is. A szállítmány rendeltetési célja Dachau volt, ahová sike­rült nem eljutnom ... a törté­netet már többen megírták: Ber­talan István, Esztergomi László, Illés Béla és Kékesdi Gyula. így csak a következőket szeretném — a rend kedvéért — leszögez­ni. A szökés terve már a tábor­ban felvetődött. A pártbizottság engem bízott meg a terv végre­hajtásával. Nincs olyan sűrű háló, amely ne volna lyukacsos. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy a feladattal meg fogunk birkóz­ni. Az eredmény — mindenek­előtt — attól függött: sikerül-e együtt maradnunk. Ez nem oko­zott különösebb gondot; utasí­tást adtam, hogy a csoport tag­jai — sorakozó esetén — állja­nak a sor végére. így sikerült elérnünk, hogy közös vagonba kerüljünk. Ezzel megnyertük az első fordulót. A körülmények — általában — kedvezően alakultak. A vasúti forgalom fenntartá­sa akkor már sok akadályba üt­között, mivel a közlekedési cso­mópontok zöme romokban he­vert. Az angolszász légitámadá­sok során semmisültek meg. Ép híd se igen volt már Francia- országban. A bataille du rail — a közle­kedési csata — mind nagyobb méreteket öltött. A vasutasok szétszéledtek. A vonat többet vesztegelt, mint haladt. Az út ľoulouse-tól Angouléme-ig négy napig tartott. Útközben — jú­lius negyedikén — Parcoul-Me- dilhacnál az amerikai repülök tévedésből géppuskatűzzel árasztották el a szerelvényt. A tévedés a foglyok körül hét áldozatot szedett. Angouléme-ből — a gyors amerikai előnyomulás miatt — a németek kénytelenek voltak visszafordítani a vonatot. Bor- deaux-ban négy hetet rostokol­tunk. A Fort du Hä: a katonai fogház zsúfolva volt, ezért a zsinagógában szállásoltak el bennünket. Itt ünnepeltük meg július 14-én, a francia foglyok társaságában, a Bastille ostro­mának százötvenötödik évfor­dulóját. Két hét múlva a néme­tek a francia foglyok közül ti­zenegyet agyonlőttek. Bordeaux-ból Valence-be irá­nyítottak bennünket. Augusztus 19-én Pierrelatte-nál (ahol egész nap nyílt pályán vesztegeltünk! három légitámadást éltünk át üt óra leforgása alatt ... A bom­bák a pályatest közelében csa­pódtak be; a vagon újból és ú|- ból megremegett a légnyomás­tól. Az út, amelyet i németek két napra terveztek, már hét here tartott. Csak az alkalmas pil­lanatra vártunk hogy kereket oldjunk. Augusztus 27-én a lyoni pá­lyaudvaron tudomásunkra ju­tott, hogy az amerikaiak — akik időközben Marseille-nél is partra szálltak — kétnapi me­nettávolságra állnak a várostól. Legfőbb ideje volt, hogy meg­szökjünk. A megoldás kézenfekvő volt. Kilencvenheten szorongtunk a vagonban. Másfél napi meg­feszített munkával sikerült el- távolítanunk négy szál deszkát a vagon padlózatából s az ígv támadt résen át — az éjszaka beálltával — sorra leereszked­tünk a sínek közé. A vonat ek­kor Merry környékén vágtatott (amit csak százötven kilométer választ el légvonalban a német határtól). Sorshúzás útján döntöttük el, milyen sorrendben hajtjuk vég- re a szökést. Én a hetes számot húztam. Ma már nem tudnám megmondani: hány vagon ro­bogott át fölöttem. Legalább húsz! Amikor a sínek közé i talpfákra zuhantam, teljesen el­veszítettem az időérzékemet: nem tudtam, percek múltak-e el vagy órák. Aztán hirtelen meg­pillantottam magam fölött a csillagos eget. Szabad voltam! Úgy látszik, szerencsés csil­lagzat alatt születtem: az első ház, amelybe benyitottam, a környékén működő francia par­tizánok támaszpontja volt. öt hétig egy spanyolokból, franciákból és lengyelekből ál­ló partizánosztagnak voltam a parancsnoka, amelynek műkö­dési területe — kezdetben — Montigny-le-Roi volt. Az osztag harcálláspontját szeptember 13- án, az Essy-les-Eaux környékén lezajlott ütközet után. Cuves be tettük át (pár kilométerre Co- lombey-les-deux-Eglisestől, Charles de Gaulle szűkebb ha­zájától.) Amikor sikerült meg­tisztítanunk a németektől a langres-i fennsíkot, újból fel­cseréltem az uniformist a civil ruhával. Az Ariége-ben összevont né­met csapatok 1944. augusztus 23-án — több napon át tartó védekezés után — megadták magukat. Több mint ezer né­met katona esett fogságba a La Bastide-i fegyverletétel alkal­mával. A Le Vernet-i gyűjtőtá­borban helyezték el őket. Idekerültek: a 726. Landes- schützenbataillon — 726. Népföl­kelő Lövészzászlóalj — katonái Is, akik — négy héttel koráb­ban — megszállták a tábort...

Next

/
Oldalképek
Tartalom