Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-14 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
immíM] - THR5IIDIIIDN A NŐ SZEREPE: FŐSZEREP A nők vértelen forradalma az első győzelmek után még nem jutott el a végső diadalhoz, hanem csak új, fontos szakaszához érkezett — írja Földes Anna, neves magyarországi újságfró. annak a könyvének utószavában, mely a magyar irodalom húsz reprezentatív alkotójával a nőkérdésről folytatott beszélgetéseit tartalmazza. Az alábbiakban Palotai Borissal készített „Anyának lenni..című interjúját közöljük. S okáig naboztam, mielőtt erre a beszélgetésre rászántam magam. Nem azért, mintha kételyeim lettek volna Palotai Borisnak a témában való ille tékességével kapcsolatban, hanem éppen ellenkezőleg: arra gondoltam. Palotai túlságosan közel van a nők ügyéhez, gondjához, mondanivalóját minder ről eddig, vagy ezután, maga sokkal jobban megfogalmazza. Nem cikkben és nem interjúban: regényben és novellában, hús-vér asszonyok papírra vetett vallomásában. Annál nagyobb csalódás volt, amikor közvetlenül beszélgetésünk előtt „lehűtött“: neki nincs a nőkérdésről, a nők helyzetéről általában mondanivalója. Fellapoztam egy négyesztendővel ezelőtt adott interjúját. „Nem szeretem a női témákat, női problémákat, női rovatokat! Természetesen, szeretek nőkről írni, hiszen ismerem őket, és kötelességemnek érzem. hogy megírjam problémáikat. a többi kuzött éppen azt is, hogy az elvben elismert egyenjogúság milyen rettenetesen nehezen válik társadalmi érvényűvé. De ezek a problémák az egész társadalomra tartoznak, nyilvánvalóan a férfiakra is. Ebből a szempontból ugyan nincs ok panaszra: azt tapasztalom, hogy azok a bizonyos női témák és problémák nagyon érdeklik a férfiakat is. Inkább csak a megfogalmazás, az elhatárolás túlhaladott. Mert ki beszél például férfitémáról, fér- f problémákról, férfirovatról?“ — Tehát erről oan szó? — Erről ic.... Meg azután nem szeretek ünneprontó lenni, de nekem az a véleményem, hogy az egyenjogúság koránt sincs megoldva ... — Gondolom, ezzel a véleményeddel nem állsz egyedül. — De én, ha már a témánál vagyunk, akkor elmondanám azt is, ami talán a nőknek sem tetszik, hogy szerintem a társadalom nem tudja levenni a terheket az asszonyokról. Az egyenlőtlen teherviselés — biológiailag adott t*ny. A férfinak a gyerek életrehívása kizárólag Öröm. De mindenkor a nő esik teherbe, a nő szül és szoptat. A fáradság, a szenvedés soha nem oszlik meg egyenletesen. Valahányszor kora reggel buszon, villamoson utazom, mindig belém nyilallik, hány nőt — és csak nőt! — látok fáradtan, idegesen, karján az álmos nyűgös gyerekkel. De férfit, apát szinte soha nem látni... — Ez azonban már nem biológiai törvény1 — Valóban nem. Mint ahogy a nők vállán levő terhek egy része természetesen nem az. És itt nem is csak a második műszakról van szó. Húsbavágóbbnak, író számára izgalmasabbnak, az érintettek számára sorsdön többnek érzem a magány kérdését. Társadalmunkban viszonylag nem nagyon sok a családtalanul élő ember. De ezek között feltűnően sok az el- özvegyült, magányos asszony. Es az ő magányuk sokkal fájdalmasabb. mint a férfié. — Nemcsak szám szerint vannak többen, a magányosságuk is fájóbb! Egy férfi soha nem lehet annyira egyedül mint egy asszonv — nondolom, kettős. Egyrészt a n'ji lélek természetében rejlik, másrészt a megkö- vesedetten továbbélő társadalmi előítéletekben. — De a legtöbbször, ha ez szóba kerül, megállunk a presz- szó kérdésén él: hogy bemehet-e, leülhet-e egy nő egyedül egy presszóban, étteremben vagy bárban? Holott nemcsak erről van szó. Hanem arról is, hogy a választás és a döntés joga két ember kapcsolatában változatlanul a férfié. Képzeld el, mit szólna a világ, de még egy szeretett férfi is — a vele egyenjogú nő „nyilatkozatához“ —, ha történetesen a lány közölné a fiúval, hogy szívesen hozzámenne feleségül. — Az egyedüllét a családnál is nagyobb teher. — Soha nem fogom elfelejteni, amikor Dunaújváros építésének kezdetén lenn voltam, ott laktam a többiekkel a női szálláson. A körülmények úgy hozták, hogy a legtöbben özvegyek, elvált asszonyok, gyerekes anyák voltak, akik — akárcsak a férfiak — keresni jöttek Pentelére. Akkoriban a barakkszállásra, érthető módon, nem lehetett gyereket vinni. Ezért azután otthon, a nagymamánál rokonnál hagyták a gyereket, és a gyerekkel együtt a fél szívüket is Egyszer végignéztem a szálláson a fénykéneket: férfikép alig akadt, i inál több gyerekfotó és anya gyerekkel. Volt olyan felnőtt, okos, talpraesett szakmunkásnő, akinek mackó volt az ágyában. És egy napon az történt, hogy az egyik asszony belopta a barakkba a kisfiát. A többiek először dédelgették, rejtegették napokon át, a szó szoros értelmében falaztak neki. Azután más is megpróbálta a trükköt, és egyszer csak az asszonyok fellázadtak: miért legyenek éppen ők a kivételezettek? Nem sajnálták azt a két anyát a többletmunkáért az izgalomért, hanem irigyelték. És a titkot végül is felfedezték: a barakk gyerekeit is hazazsuppol- ták a nagymamákhoz. Azóta is sokszor gondolok rá: ilyesmi férfiakkal nem fordulhatott volna elő. Mert az apának is hiányzik a család, de könnyebben vigasztalódik, és ha nem, akkor sem szenved úgy a hiányától, mint az asszony. — A gyerekgondozási segély azért mégis sokai segít a kisgyerekesek helyzetén. — Nem szeretném a jelentőségét lebecsülni. De meg kell hogy mondjam: szerintem a harmadik és hatodik év közötti esztendők legalább olyan súly- lyal esnek latba a nevelésben. A kisgyerek gondozása életkérdés, de a kibontakozás, a gyerek egyéniségének megnyilatkozása később történik. Rengeteg örömet, élményt veszít el az az anya; akinek nincs módja rá, hogy a gyerek értelmének nyílását végigkísérje. — Azért nem hiszem, hogy a dolgozó anya elveszíti ezt az örömöt. — Teljesen nem. De azért a tapasztalat azt mutatja, hogy nyolc óra munka, cipelés. vásárlás, főzés után a legtöbb asz- szonynak csak arra van ideje, hogy ágyba dugja a gyereket. Vannak anyák, akik agyondolgozzák magukat, minden áldozatot meghoznak a családért, csak éppen — alig ismerik saját gyereküket. — Tehát? — Nem merem megfogalmazni, amit szeretnék ... — Csak nyugodtan. — ... mert tudom, hogy milyen sok feltétele hiányuk annak, amit eszményinek tartanék. Hogy csak azok az asszonyok dolgozzanak, akiknek hivatásuk az a munka, amit végeznek. — És mi van azokkal, akik munka közben ébrednek rá a hivatásra? Akik kényszerből vállaltak állást, de mégis a munkahelyen nyílt ki előttük a világ? Akik szidják a munkát, panaszkodnak, de már az otthon négy fala között sem lennének boldogabbak? — Mondom, hogy ez a kérdés bonyolultabb annál, semmint hogy receptet adjunk rá. — Az életből ugorjunk vissza az irodalomba, hadd kérdezzem meg, hogy volt e olyan emlékezetes találkozásod regényeid hőseivel vagy olvasóival, amit megőriztél? — Rengetek kedves emléket őrzök. A legkülönösebb talán a Zöld dió című regényemhez fűződik. Egy alkalommal észrevettem, hogy a szemben levő általános iskolából kitóduló gyerekbolyból egy kislány kiválik. Lehajtott fejjel, egyedül ment, és gyerekeknél egészen szokatlan módon, magában beszélt. A nyomába szegődtem, és azt hallottam: „Apának nem ítélhetnek, mert lány vagyok ...“ Elhatároztam, hogy megírom ennek a, morfondírozó gyermeknek a lelkiállapotát, azt, amit a szavak mögött sejtek. írás közben úgy alakult, hogy „megnövesztettem“ ezt a csöpp kislányt tizenhat évesre. Úgy éreztem, hitelesebben, több oldalúan tudom így megírni. Ebből kerekedett a Zöld dió. Még nem voltam teljesen kész a regénnyel, amikor egy részlet megjelent a Kortársjan. Harmadnap csengetnek, beállít egy ismeretlen kamasz lány. Dühösen és majdnem sírva támadt rám, amiért megírtam őt, méghozzá úgy, hogy mindenki ráismerjen. „Még a nevem is stimmelt, én is Kati vagyok — zokogta. — Én sem vagyok szívügye sem az apámnak, sem az anyámnak, csak a problémája...“ Alig tudtam megnyugtatni, hogy nem is ismerem, sem őt, sem a szüleit. Amikor nagy nehezen elhitte, könnyei között rám nézett, s megkérdezte: ..Tessék mondani, legalább a végén boldog lesz ez a Kati?“ Amikor igent mondtam, sarkon fordult, és köszönés nélkül elrohant. Azóta se láttam. Viszont a látogatása engem is megnyugtatott. Az volt az érzésem, hogy az én Katim, azonos helyzetben, ugyanígy viselkedett volna. Beszélgetésünk elején Palotai Boris tiltakozott a női témák, problémák ellen. De ahogy szó szót követ, nagyon is érzem, hogy gondjait, témáit meghatározza hogy nő és anya. Ha már elkerülhetetlen: vAlni is tudni kelu A zátonyra futott házasságok évente sok ezer kiskorú gyermek sorsát befolyásolják — többnyire rossz irányba. Azért többnyire, mert sajnos, az sem biztos, hogy az elromlott házasság — ha a szülők nem válnak el — kedvez a gyermeknevelésnek. Erich Kästner német író emiatt, felettébb találón így kesereg: „...a világon nagyon sok az elvált szülő, és nagyon sok a gyermek, aki szenved ettől! S nagyon sok olyan gyermek is van, aki attól szenved, hogy a szülei nem váltak el“. Szomorú igazsági A legnagyobb törést mégis a házasságfelbontás okozhatja. Az ma is vitatott kérdés, hogy a gyermekkor melyik szakaszában okozza a serdülő lélek nyílt törését a családi élet harmóniájának teljes felbomlása. Ogy tűnik, hogy az óvodáskoron aluliaknál a többség nyíltan és nyomban nem jelentkező betegség nélkül vészeli át az egyik vagy másik szülő elvesztését. A statisztika vészjelel szerint az óvodás ,és ezt követően az iskolás korúaknái már súlyos bajok előidézője lehet a családi tűzhely összeomlása. Mégpedig oly mértékben, hogy egy részük kifejezetten gyógyászati kezelésre szorult, mivel fellépett náluk a „szokatlanul erős fokú étvágytalanság, a nyugtalan, éjszaka többször félbeszakadó alvás, a gyakori ingerültség, a közösségtől való visszahúzódás, az indokolatlan félelem, és általában a szembeötlően nagyfokú tartásbizonytalanság“. Ezeknek a gyermekeknek java része olyan, akinek szülei gyűlölködve, durván, sokszor egészen emberhez nem illő módon váltak el. Ez rögtön kiderül, amint a lelki sérülést előidéző okokat kutatni kezdik — mégpedig a gyermek legbeszédesebb nyelvén — a játékokkal! A sokféle közül csak egyet emelünk ki érzékeltetésül. A gyermek kap egy nyitott tetejű házikót, egy vagy két szobával, aprócska bútorokkal. Majd megismerkedik a szereplőkkel, a mamát, a papát és a gyermekeket szimbolizáló bábukkal. Amikor aztán a mit sem sejtő beteg önfeledten játszani kezd, a figurák életszerűen szomorú szerepet kezdenek alakítani a játékszobában: a papafigura részegen dülöngél, kiabál, a mama sikoltozik, veszekszik, a gyerekek behúzódnak a sarokba. A játék szívszorongatóan valóságos: a szülők szidják, csépelik egymást, a bútorok feldőlnek, miközben gyűlölködő kijelentések hangzanak el. Némelyiknél a szülőfigurák mindig háttal állnak egymással, de akadt már olyan kis ápolt is, aki bútorokkal választotta ketté a szobát, amelynek egyik feléljen az anyuka sírdogák, a másikban pedig az „apuka feküdt az ágyban egy idegen nénivel“. Lezajlott már olyan szomorújáték is, amikor a gyermekfigurát egymásnak dobálták a szülőbá- buk, mert egyiknek sem kellett... A példák sokaságát oldaliakon át lehetne idézni: a gyógyító játék kísérteties pontossággal rávezeti a szakembert, hogy a gyermek lelki roncsolódását, a válási ártalmat, milyen előzmények után szenvedte el. A válási per legnagyobb vesztese akkor lesz a gyermek — ezt hangoztatják a szakemberek —, ha a családi élet képei a valóságnak megfelelően, brutálisan, kegyetlenül, embertelenül rögződtek benne. Mindezeken felül — a szinte gyógyíthatatlan — lelki törést akkor szenvedi el, amikor a szülői bosszú áldozata lesz, a volt házasfelek sokszor útszéli hadakozással egymás ellen nevelik, uszítják őket a legfogékonyabb korukban. Az ilyen gyermekekben menthetetlenül összeomlik a szülő eszményképe, s ezzel együtt a család, a munka, a tanulás, az élet értelme, szépsége is. Régi igazság, hogy a harmonikus családi életben a gyermek éltetője, napfénye a szülői szeretet. Ha ennek hiányát, vagy a szeretet egyensúlyának felbomlását érzi, akkor a bajokat csak tetézi, ha a szülői utak kettéválása embertelenül, zajosan, durván zajlott le előtte. Az ilyen válási ártalmat — mint a mai kor sajátos gyermeklélektani betegségét — csak nehezen és nagyon hosszadalma- san tudják gyógyítani. Mi hát a szomorú igazság, ha már egy házasságban elkerülhetetlen az „istenhozzád“? Nos, válni is tudni kell, ehhez is emberség kellI A gyermekek érdekében. Világszerte számos ember számára tartalom nélküli, üres mondat az a közhely, hogy „negyven éves korban kezdődik csak igazán az élet“. Ezeknek az embereknek az élete ugyanis már negyvenéves korukban véget ér. A fekete Afrika lakosainak átlagos életkora 35 év. Ázsiában és számos fejlődő országban az emberek általában 40— 50 éves korukban halnak meg. Hasonló a helyzet Latin-Ameri- kában is. Ezzel szemben Európa, Észak-Amerika, Ausztrália, Japán lakossága átlagosan megéri a 70 éves kort, sőt többet is. Összehasonlítva az ENSZ által gyűjtött egyéb, az élet- színvonalról és a gazdasági fejlettségről szóló adatokkal, egy dolog világosan kitűnik: a korai halál oka a szegénység, az éhség, a rossz lakásviszonyok és az elégtelen egészségügyi gondoskodás. A legrövidebb életkora a nyugat-afrikai Gabon férfilakosságának van. Az átlagos életkor itt 25 év csupán. Ezzel szemben leghosszabb életűek az izlandi nők, ugyanis az ő átlagos életkoruk 76,2 év, így tehát háromszor annyi ideig élnek mint a gaboni férfiak. így öltözködtek elődeink 1973. I. 14. A XVI. századbeli spanyol divatot • rideg, kényelmetlen. sStét viselet jellemezte, amely tipikus kísérőjelensége volt a legkegyetlenebb ellenreformáció korszakának. A spanyol divat jelképe a keményített, magas gallér lett. A férfiak nyakig begombolt zekét viseltek, amelyet a gallér mintájához hasonló csipkével egészítettek ki. A nadrág rövid és vastagon tömött volt. A barettsapkát — a reformáció tipikus jelét — a kemény bársony- kalap váltotta fel. Az egész öltözék kiegészítője a kötött harisnya és a díszes bőrcipő volt. E divat további tipikas elemei közé tartozik még a rövid, elől nyitott, merevített köpeny — a cape. A női divat kölsó formájában általában megagyezett a férfidivattal. A nők kemény, merev prnszlikot viseltek, ejtett övvel, kézelővel és magas gallérral, ami felfésilt hajviseletre kényszerítette őket. A prusz- Uk válla ugyancsak ejtett volt, vattával tömött, hurkaszerű váildísszel. A köpeny földig ért, a gazdagoké arany, ezfist hímzésű, drágakövekkel dfszitett. Deréktői lefelé nyitott volt, hogy érvényesülhessen a kemény szövetből készített, krlaoliaszerf, körkörösen bővülő szoknya. Az izlandi nők élnek a legtovább
