Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-21 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó
„Mondottam ember: küzdi és bízva bízzál" ..... (Madach Imre) A TRAGÉDIA KÖLTŐJE Madách Imre születésének 150. évfordulója Három hete Petőfire emlékeztünk. Ma ismét nagy költőt és drámaírót köszöntünk. Madách Imre előtt hajtjuk meg az elismerés zászlaját, születésének 150. évfordulója alkalmából. Huszonegy nap eltéréssel Madách egy évben született Petőfivel. Egyéniség és életforma tekintetében azonban alig találunk kettőjüknél ellentétesebb alkotópárt. Petőfi: lángoló forradalmár, Madách: zárkózott, tépelődő. Petőfi ifjúkori vándorlások, nélkülözések és csalódások ellenére is bátran, megingathatatlanul küzdött. Madách a jól előkészített hivatali pályán is belefáradt a nehézségekbe. A két nagy személyiség valamiben mégis azonos: a forradalom és a függetlenség eszméjét mindketten egy egész életre magukévá tették. S bár Madách a szónak nem abban az értelmében volt forradalmár, mint Petőfi, neki éppúgy, mint Petőfinek, döntően a forradalom határozta meg az életét és a művészetét. Számos író műve zárt világ, önmagában is vizsgálható és megérthető. Madách Imre kivétel. Munkásságát csak akkor értjük meg igazán, ha életét is ismerjük. A Tragédia költője Alsósztregován született, középnemesi családból. Apját korán elvesztette. Nevelését erélyes, nagyravágyó anyja Irányította. Madách valóságos csodagyerek volt. Tizennégy éves korára magánúton elvégezte a gimnáziumot. Egyetemre Pesten járt. Itt ismerkedett meg a kor Irodalmi életével, s a színház világával. Fiatalon kezdett verselni. Gyermekember, alig tizenhét éves, mikor megjelenik első verseskötete. Aztán húsz éven át — Az ember tragédiája befejezéséig — nem jelentkezett szépirodalmi alkotással a nyilvánosság előtt. Ügy látszik, érezte, hogy jön majd a nagy alkotás... Előbb nem tartotta érdemesnek, hogy ismertté váljék. Az egyetlen nagy mű, Az ember tragédiája elég ahhoz, hogy neve örökre fennmaradjon ... Madách jogi tanulmányait befejezve visszatért szülőfalujába. Megyei hivatalt vállalt, ahol megismerkedett a bájos, de kacér, szeszélyes és köny- nyelmű Fráter Erzsébettel, akit felismert hibája, és anyja intelme ellenére is feleségül vett. Néhány évi boldog házasság után sorozatos csapások érték. A szabadságharcban elvesztette öccsét, húgát és sógorát... Politikai menekült bújtatásáért hosszú Ideig raboskodott... Ráadásul felesége, a könnyűvérű „Lidércke" nem állta ki a próbát: hűtlenné vált, s Madách — néhány hónappal szabadulása után — a háromgyerekes anyát kiutasította a családi házból. A családi tragédia, és az elvesztett szabadság- harc nagyon megviselték a félénk, gyengéd, pesz- szimizmusra hajlamos, érzékeny költő lelkét. Madách évekig élt búskomoran, magányosan töprengve, míg a csalódás, a családi és nemzeti gyász levezetéséül megírta a világirodalom egyik legszebb művét, Az ember tragédiáját. E tizenöt színből álló filozófikus drámai költeményben egyaránt megformálta magánélete nagy csalódását, és az 1848-as szabadságharc kudarcát. Az ember tragédiája azonban nemcsak családi és társadalmi rajz, hanem a költő világnézeti válságának a kivezetője is. Mindez leginkább abból látható, hogy művét befejezve Madách messze túljutott azon a régebbi felfogásán, hogy „Ádám a teremtés óta folyvást más és más alakban jelenik meg, de alapjában ugyanazon gyarló féreg maradt a még gyarlóbb Évával oldalán“ ... A nemzeti függetlenség, nem utolsósorban a jobb jövőbe vetett hit, Madáchot a kiábrándultság és a pesszimizmus helyett a küzdés és a bízás elvéhez térítette vissza. Erről a nagy mű utolsó sora tanúskodik a legszebben: ,,Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál.“ A Tragédia optimista, vagy legalábbis megnyugtató kicsengése az alkotó marxista irodalom- tudomány igazát bizonyítja, amely — ellentétben a Madách művét kizárólag pesszimistának minősítő polgári, valamint a dogmatikus felfogással — Az ember tragédiájában nemcsak a pesszimizmus, a csalódás, a csüggedés művét, hanem a pesszimizmussal, a csalódással és a csüggedéssel való makacs szembeszegülés pátoszát is látja. Élete szomorú fordulatai, a tragikus kor Madáchot a pesszimizmusra tette hajlamossá. Diákévei, politikai eszméi viszont optimizmust oltottak belé. Lelkében így az optimizmus harcban állt a pesszimizmussal, mint ahogy művében, Az ember tragédiájában is a jó és a rossz, az igaz és a hamis küzd örökösen egymással. Madáchra nyomasztóan hatott a nemzeti ügy veresége, az önkényuralom, az a nagy fásultság és csalódottság, amely a levert forradalmat Európa- szerte követte. Az osztrák uralommal, és a magyarság körében felbukkanó kiegyezési szándékkal azonban egy pillanatra sem békült meg. Ellenkezőleg, hitt az emberi haladásban, az elnyomottak ügyének a diadalában. Tudta, ha hosszú küzdelmek árán is, de egyszer megvalósul a boldog, a többség érdekeit védő társadalom. Művében ezt is kifejezi. Drámájában a párizsi forradalmat bemutató szín nem hoz kiábrándulást. „Milyen nagyszerű kép tárul fel szememnek!" — mondatja Keplerrel, lelkesedést érezve a forradalom Iránt, „Ha vérrel és sárral volt is befenve.“ Az elmúlt és jövendő forradalmat dicsérte egyik epigrammájában is: „A nép szava fenyítő üstökös, Feltűnik olykor — elhalványul. Kigúnyolják, — de egyszer visszatér. S kihányja a földet sarkai- bul“ Madách Imre az 1848—49-es forradalom és a forradalom bukása felvetette problémák talaján, e problémákkal állandóan viaskodva írta meg drámai költeményét. A Tragédia mélyén a magyar haladás problematikája, sorsa, kilátásai rejtőznek, de úgy, hogy Madách a magyar haladás kérdéseit az emberi haladás, az egész emberiség fejlődésének a mértékével méri. Művének az a legnagyobb értéke, hogy feltárja és kimondja nemcsak az akkori Magyarország legjobbjainak vágyát és kívánságát az emberi haladásba való tevékeny részvételre, hanem feltárja és kimondja azt a számos ellentmondást Is, amely a haladás erőinek törekvését a tizenkilencedik század derekán jellemezte. Madách — ha kétségek és vergődések közepette Is — tulajdonképpen a filozófiai és a művészeti általánosítás igen magas fokán a magyar és az emberi haladás döntő kérdéseit vetette fel. A klasszikus magyar irodalomnak egyik alkotása sem ébresztett annyi vitát, mint Az ember tragédiája. E halhatatlan alkotásnak már a múltban is egyaránt akadtak dühös bírálói, és a gyönyörtől átszellemült dicsérői. A közönség újból és újból felfedezi vagy elutasítja, de egyetlen korszak számára sem marad közömbös. Minden időben, mindenki megtalálta benne a magának leginkább megfelelő gondolatokat. A Tragédia az európai civilizáció, sőt az egész emberiség nevében beszél. A sajátosan magyar ügyet is nem a szűk nemzeti keretek, és nem provincionalista nézőpont, hanem a nagyvilág, az egész emberiség ügye felől szemléli és közelíti meg. Talán ennek tulajdonítható, hogy a magyar irodalom alkotásai közül ma is ez a mű visszhangzik a legmesszebbre, és váltja ki a legnagyobb érdeklődést. Az ember tragédiája Révai József szavaival: „kiváló és művészileg megkapó bírálatot nyújt a kapitalizmusról, amelynek embertelenné váló világát és önnön haladó eszméivel való szembekerülését a londont színben Madách bátran és meggyőzően leplezi le. A londoni színt befejező haláltánc olyan haladó vízió, amely Madáchot a kritikai realisták előfutárává teszi... A két Kepler-színnel és a közéjük iktatott francia forradalmi színnel, amelyek a Tragédia történelmi színeinek csúcspontját és kulcsát jelentik, Madách a polgári demokratikus forradalom 1789 és 1848 eszméi és célkitűzései iránti rendíthetetlen hűségét hirdeti, ami akkor, a 48-as forradalomnak vereségét követő kiábrándulást hullámban, nem volt kis dolog.“ Találóan állapítja meg Sőt ér István is: „Madách a Tragédia hősével együtt teszi meg az utat a kétségbeesés, a megsemmisülés sziklapartjára — de a mű valódi pátosza, értelme és tanulsága abban nyilvánul meg, hogy e partról, hősével együtt, mégis visszatér.“ Madách Imre Az ember tragédiáját 1859. február 17-től 1860. március 26-ig írta. Színpadon először csak a szerző halála után húsz évre, 1883-ban mutatták be. Azóta azonban Az ember tragédiája úgy is, mint könyv, és úgy is, mint színdarab bejárta és meghódította a világot. Madách Imre ma már mindenütt elismert és megbecsült író, klasszikus. Emlékét szülőföldje is méltóan őrzi. Alsósztregován múzeum, Szlovákia fővárosában a csehszlovákiai magyar könyvkiadó hirdeti és tiszteli a nevét. BALÁZS BÉLA Madách Imre önarcképe MADÄCH IMRE: Az ember tragédiája RÉSZLET A KILENCEDIK (PÁRIZSI) SZÍNBŐL ÄDÄM Egyenlőség, testvériség, szabadsúg! NÉPTÖMEG Halál reá, ki el nem ismeri! ÄDAM Azt mondom én is. - Két szó menti meg A mindenünnen megtámadt nagy eszmét, A jók számára mondjuk egyiket: „Veszélyben a hon“, és ők ébredeznek. A másikat a bűnre mennydörögjük, E sző: „reszkessetek!“ - s megsemmisülnek. Felkeltek a királyok ellenünk, S eléjük dobtuk fejedelmünk fejét, Felkeltek a papok, s villámukat •*' Kicsavarok kezökből, visszatéve Trónjára az észt, e rég üldözöttet, De a másik szózat sem hongzik el, Mit a jobbakhoz intézett honunk. Tizenegy hadsereg küzd a határon, S mi hős ifjúság tódul szüntelen Az elhullott hősök helyét kitöltni. Ki mondja, hogy vérengző őrület A nemzetet meg fogja tizedelni? Ha forr az érc, a rossz salak kihull, De a nemesb rész tisztán megmarad. És ha mindjárt vérengzők vagyunk is. Nem gondolok nevemmel, legyen átkos, Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt. Csak a haza legyen nagy és szabad Ojoncok Fegyvert nekünk, csak fegyvert és vezérli ÁDÄM Helyes, helyesl Ti csak fegyvert kívántok, Míg annyi tárgyban szenvedtek hiányt, Ruhátok foszlik, lábatok mezetlen, Hanem szuronnyal mind kiszerzitek, Mert győzni fogtok. A nép győzhetetlen. Most hull a vére egy tábornokunknak, Ki katonáink élén meg hagyá Magát veretni. NÉPTÖMEG Ö, áz árulói ADÁM Helyesen mondod. Nincs más kincse a Népnek, mint a vér, melyet oly pazar Nagylelkűséggel áldoz o hazának. S ki egy népnek szent kincsével parancsol, Nem bírván meghódítni a világot, Az áruló. Részlet Az ember tragédiája kéziratából 'Vrany János javításaival
