Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-21 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó
ár más, sokkal komolyabb dolgokra akart gondolni, makacs állhatatossággal állandóan visszatért az agyába az a kellemetlen gondolat, hogy a házvezetőnője meglopta. Oly sok éve volt már nála, hogy nem is kellett holmijával törődnie. Itt a szekrény, az ember reggel kinyitja és felülről levesz egy tiszta Inget. Olykor-olykor, nem is tudja, milyen időközökben, Johanka asszony szétterít előtte agy szakadt inget, mondván, hogy már mind ilyen, újakat kell venni. Jól van, az első kereskedésben, ami elébe kerül, vesz hat új inget, s valami homályos emlék merül fel benne, hogy nemrégen is vásárolt már ilyesmit. Különös, gondolja, milyen rossz minőségű árut gyártanak mostanában. És az embernek ezeregy dolog kell, még ha özvegy is. Gallér, cipő, öltöny, szappan, meg még isten tudja, ml. Idővel mindent meg kell újítani, és ha az ember öreg, akkor valahogy a dolgok is gyorsabban öregszenek rajta, vagy mi a csuda történik velük; az ember folyton új holmit vásárol, és ha kinyitja a szekrényét, mégis azt látja, hogy csak néhány elhordott ruha lóg benne, máir azt se tudja, mikor csináltatta. No, de az a fő, hogy semmivel se kell törődnie, mindenről Johanka gondoskodik. Hogy csak most, annyi év múltán merült fel benne a gondolat, hogy rendszeresen meglopják, annak « következő oka volt: reggel meghívót kapott valami bankettra. Évek óta nem járt ilyen helyen. Baráti köre olyan szűk, hogy a váratlan meghívás egészen kihozta a sodrából. Rendkívüli öröm és félelem fogta el egyszerre. Első dolga az volt, hogy utánanézzen, van-e tökéletes inge erre az alkalomra. Minden ingét kivette a szekrényéből, de egyet se talált köztük, amelynek az ujja vagy a mellrésze ne lett volna kirojtosodva. Behívta Johankát és megkérdezte, nincs-e valahol éltévé egy jobb ing. Johanka nyelt egyet, hallgatott ‘kicsit, aztán éles hangon kijelentette, hogy az úrnak már úgyis ú] ingeket kell vennie, ő már nem győzi foltozni őket, hiszen mind olyan már, mint a pókháló... Homályo. san érezte ugyan, hogy nemrégen vásárolt valamit, de nem volt biztos a dolgában, így hát hallgatott, és mindjárt öltözködni kezdett, hogy megvegye az inget. Közben arra gondolt, hogy egyszer már tényleg rendet kell teremteni a dolgai közt, és zsebéből kiszedte a benne levő papírdarabokat, amelyek között egy pénztári blokkot talált hat ing áráról. Fél tucat Jng, fizetve ekkor meg ekkor. Hét héttel ezelőtt. Hét héttel ezelőit fél tucat ing. Ez volt az egész felfede- *ése. Már nem ment bevásárolni, fel-alá járt a szobában és gondolkodott. Visszanézett sokéves magányába; felesége halála óta Johanka gazdálkodott nála, és soha egyetlen pillanatig se gyanúsította a legkisebb visszaéléssel sem. De most hirtelen szorongás fogta ©I, hogy egész idő alatt állandóan meglopták. Körülnézett a szobában. Nem tudta volna pontosan megmondani, mi hiányzik, de hirtelen megérezte, hogy a szoba üres és sivár, és megpróbált visszaemlékezni, mi minden volt itt azelőtt; rádöbbent, hogy a szoba sokkal telibb, sokkal intimebb volt valamikor... Nyugtalan szívvel nyitotta ki a szekrényt, ahol a felesége után maradt emlékeket tartotta: ruhákat, fehérneműt... Csak néhány foszlott darabot talált, d3 egész múltja lehelt rá belőlük; istenem, mennyi mindent hagyhatott itt a megboldogult! És hova lett minden? Bezárta a szekrényt és kényszerítette magát, hogy másra gondoljon; például a ma esti bankettra. De az elmúlt évek makacsul visszatolakodtak képzeletébe. Elhagyatottabbaknak, keserűbbeknek, szegényesebbeknek látta őket most, mint amikor élte őkat; hirtelen kifosztottnak értezte magát bennük, s levegőjükből sivár szomorúság áradt. Pedig néha még elégedett is volt, csendesen elringatózott az évek egyhangúságában, mintha szunyókált volna, de most csak a magányt látta a szunyókálásban, az olyan ember magányát, akinek még a párnáját is kilopják a feje alól. Olyan heves fájdalom, olyan szomorú bánat telepedett rá, amilyet nem érzett a temetés napja óta ... Hirtelen öregnek és fáradtnak érezte magát, mint az olyan ember, akihez az élet nagyon kegyetlen volt. De egy dolgot nem tudott megérteni: miért lopkodta volna Johanka a dolgait? Mit csinált volna velük? Aha, döbbent rá a válaszra haragos megelégedéssel. Persze! Van egy unokaöccse valahol, akit bolondos, nagynénés szeretettel szeret; hiszen számtalanszor beszélt már neki az emberiség szinejavának a leg- jobbjáról. Várjunk csak, a múltkor a fényképét is megmutatta, göndör haj, pisze orr, szemtelen kis bajusz; Johanka a szemét törölte nagynénei büszkeségében és meghatottságában. Szóval oda vándorol mindenem, gondolta, s szörnyű düh fogta el; kirohant a konyhába, rákiáltott Johankára, átkozott vénasszony, vagy valami ilyesmit, s ismét visszaszaiadt, ott hagyva Johankát, amint öreg birkaszemét könnyesen és értetlenül meresztgeti csodálkozásában. Aznap nem beszélt vele többet; Johanka sértődötten sóhajtozott és csapkodott mindennel, amit csak a kezébe vett. Fogalma se volt, ml történt gazdájával. Délután a fiókok ellenőrzése következett. Az ered- jnény borzalmas volt. Egyre több családi emléktárgy jutott az eszébe, mely most nagyon becsesnek látszott. Hűlt helyük volt. Mintha kiégett volna a ház. Sírni szeretett volna dühében és elhagyatottságában. Ott ült a kihúzgált fiókok között lihegve és porosán, s kezében egyetlen ereklyét tartott, ami még megmaradt: apjának kis gyöngyökkel kivarrt pénztárcáját, amely mindkét végén lyukas volt már. Hány évig kellett Johankának fosztogatnia, hogy semmi se kerülte el a figyelmét! Magánkívül volt dühében. Ha Johanka most bejött volna, bizonyára arcul üti. Mit csináljak vele? — kérdezte magában nyugtalanul. Kidobjam? Feljelentsem? De ki főz majd holnap? Vendéglőbe megyek, döntötte el a kérdést. De ki fűt be ,és ki készít meleg vizet? Minden erejét megfeszítve igyekezett ezektől a gondoktól szabadulni; majd holnap meggondolom, nyugtatta meg önmagát, valami megoldás majd csak akad, hiszen nem függök tőle! Mindazonáltal jobban elkeserítette a dolog, mint ahogy önmaga előtt elismerte, s csak a sérelem tudata és a büntetés szükségszerűsége fegyverezte fel némi bátorsággal. Amikor bealkonyodott, annyira összeszedte erejét, hogy bement a konyhába és közönyös hangon elküldte Johankát hazulról; egy bonyolult, valószínűtlen 6a hosszan tartó feladatot bízott rá, amely nem tűr halasztást, és amelyet nagy megerőltetéssel gondolt ki. Johanka nem szólt semmit, és ágy készülődött az elmenetelre, mint valami mártír. Végül becsukódott mögötte az ajtó, és a ház ura egyedül maradt. Dobogó szívvel lábujjhegyen kiment a konyhába, de még akkor is tétovázott, amikor a keze már a kilincsen volt; a szégyenkezés valóságos pánikja ragadta el, félt, hogy sohase lesz ereje kinyitni Johanka szekrényét, s úgy érezte magát, mint egy tolvaj. De amikor már feladta a reményt, hirtelen megnyugodott és benyitott a konyhába. Minden ragyogott a tisztaságtól. S itt van Johanka szekrénye, de zárva, és a kulcs sehol. Szándéka csak most érlelődött kemény és végleges elhatározássá. Megpróbálta felfeszíteni a zárat egy konyhakéssel, és sikerült is össze vissza vagdosnia az ajtó fáját, de kinyitni nem; aztán végigpróbálta a saját kulcsait, míg végül, félórai dühöngés után rájött, hogy a szekrény nincs kulcsra zárva és cipőgombolóval könnyen ki lehet nyitni. A szekrény rekeszeiben gyönyörűen elrendezve és kivasalva fehérlett a fehérnemű. Mindjárt felül az ő hat új inge feküdt, még kék szalaggal átkötve, ahogy az üzletből elhozta. Egy papírdobozban felesége ametiszttűje, apja gyöngyház-manzsettagombjai, édesanyja elefántcsontba karcolt arcképe — istenem, hát ez is kellett neki? Mindent kiszedett a szekrényből, a harisnyáit, a gallérjait, egy doboz szappant, fogkeféket, egy régi selyemmellényt, párnahuzatokat, régi tiszti revolverét, sőt még egy valóban értéktelen, agyonfüstölt borostyánszipkát is. Ruhatárának már csak a romjai voltak itt, a többi valószínűleg régen elvándorolt a göndör hajú unokaöccshöz. A dühroham elmúlt, csak a szemrehányó bánat maradt: Hát így állunk ... Johanka, mivel érdemeltem én ezt meg magától?! Darabonként vitte át a dolgokat a szobájába és rakta szét az asztalon. Egész szép kis kiállítás volt. Johanka dolgait visszadobálta a szekrénybe, sőt el is akarta rendezni őket, de az első kísérletek után tanácstalanul kiszökött a konyhából, nyitva hagyva a szekrényt, mint valami tolvaj. Aztán félni kezdett,, hogy Johanka megjön és neki majd beszélnie keM vele... Erre a gondolatra olyan utálkozás fogta el,, hogy gyorsan öltözködni kezdett. Majd holnap jói összeszidom, mára elég neki, ha rájön, hogy mindent tudok. Kiválasztott egy új Inget; kemény volt, mint a papírmasé, hiába feszítette meg minden erejét, sehogy sem sikerült begombolni a gallérját. És Johanka minden percben megérkezhet. Gyorsan bebújt a régi ingébe, s már nem is törö.- dött azzal, hogy rojtos a manzsettája; kilopózott a lakásból, mint valami betörő, és egy órát kószált kint az esőben, amíg végre elmehetett a bankettra. Az estélyen elhagyatottnak érezte magát; megpróbált elbeszélgetni régi ismerőseivel, de az évek valahogy túlságosan közéjük tolakodtak, ejnye, gondolta, hiszen alig értjük meg egymást! D» senkire se- haragudott emiatt; félreállt, és elkápráztatva a fénytől és az emberforgatagtól, figyelni kezdte, mi történik körülötte... amíg isten tudja, honnan, újabb ijedelem nem támadt benne: Hogy én hogy nézek ki! Hi* szén rojtos az ingem és foltos a frakkom, és milyen cipő van rajtam, úristen! Legszívesebben a föld alá süllyedt volna; megpróbált elbújni, de mindenütt ragyogó fehér ingmellekbe ütközött, és már csak azt nézte, hogyan távozhatna el feltűnés nélkül. Attól félt, hogy ha egyetlen lépést is tenne a kijárat felé, minden szempár rászegeződne. Izzadt zavarában, s úgy tett, mintha mozdulatlanul állna, de közben folyton dolgozott a talpával, hogy centiméterenként, észrevétlenül az ajtóhoz jusson. Egy nagyon régi ismerőse, gimnáziumi osztálytársa állt mellette: noa ez hiányzott még! Zavarosan válaszolt a kérdéseire, s csaknem megsértette; fellélegzett, mikor végre megint egyedül maradt és folytathatta centiméterenkénti útját az ajtó felé. Végre sikerül kimenekülnie; szinte futva igyekezett hazafelé, pedig éjfél sem volt még. Útközben megint Johankára gondolt. A gyors járás felizgatta; megpróbálta megfogalmazni, mit mond majd neki. Hihetetlenül könnyedén kötődtek benne mondatokba az energikus, méltóságteljes szavak, a B M. Benka: Téli motívum (olaj)
