Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-28 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

-y .

KETTEN

V - m m - a jubilánsok közül , *

Monológ az eltelt húsz esztendőről

NÉGYSZEMKÖZT FERENCZY ANNÁVAL

Ahol a Magyar Területi Színház az eltelt két évtized során szerepelt, ott ismerik, szeretik, őt. Kétkezi munkások, jejkendös asszonyok csillogó szemmel figyelik játékát. A közönség kitűnő szeizmográf: ideig-óráig sok mindent elfogad, megtapsol, de csak olyan művészt zár a szívébe, aki nem pózol, hanem mindig, minden körülmények között tudása legjavát nyújtja. Ferenczy Anna is ilyen művésznő. Tűzzel, szenvedéllyel játszik, estéről estére egész lényét a színpadra viszi, nem ismeri a lazítást, a bliccelést, mert egyszerűen nem tud hazudni. Népszerűségének jellemző bizonyítéka: magam is többször tapasztaltam, ha egy-egy színműben nem szerepel, sok néző féltő aggodalommal kérdezi: mi történt Annikával, miért nem játszik?

Az önbizalom hiánya, avagy az elfogódottság, esetleg a túlzott szerénység az oka? Nehéz a válasz, de annyi tény, úgy tűnik, félénken ül le velem szembe. Nem érezteti, nem tudatosítja, hogy több mint húsz esztendős színészi múlt áll mögötte, játékáról, szerepeiről neves hazai és külföldi szakemberek elragadtatással beszéltek és beszélnek. Jómagam most látszólag könnyű helyzetben vagyok, nem kell faggatnom, rákérdeznem, mert tudom: őszinte választ kapok majd. Ez adta az ötletet, hogy csupán egy kérdést tegyek fel neki: Húszéves a Magyar Terület\ Színház, ön megalakulásától tagja e társulatnak. Kérem, mondjon el mindent, ami erről az eszébe jut.

— Nagyon nehezet kérdez, mert annyi minden az eszemoe jut, annyi mini°nt el szeretnék mondani, van persze olyan is, amiről szívesen beszélek, nem tudom, miképpen is kezdjem. Ha megakadok, vagy esetleg olyat mondok, ami nem érdekes, szakítson félbe. Remélem, majd kérdezni is fog, úgy könnyebben beszélek. Talán azzal kezdem, hogy sok szép emléket, felejthetetlen percet köszönhetek a Magyar Területi Színháznak Ha jói számoltam, az eltelt húsz esztendő alatt 65 szerepet játszottam, s ezen kívül három alkalommal beugrást is vállaltam. Tudja, velem úgy volt, hogy menet közben, már a színház tagjaként jöttem rá, hogy a színjátszás komoly dolog, mondhatnám szent dolog. Érdemes érte küszködni, szenvedni, sokat dolgozni, mint mindenért, ami értelmes, boldogságot ad. Nehéz körülmények között kezdtem. Az Állami Falujáró Színház kitűnő iskola volt. Hihetetlen körülmények között játszottunk, gyakran a hideg, falusi kocsmának beillő, kultúrháznak nevezett terem székein aludtunk, kabátokba, jelmezekbe takarózva. Egy zokszó sem hangzott el: hittünk fáklyavivő munkánk értelmében, s ez mindennél többet ért. 1952-ben az akkor megalakult MATESZ tagja lettem, s azóta itt játszom. Szeretettel gondolok Műnk Pista bácsira, akitől rendkívül sokat tanultam. Ugyancsak sokat köszönhetek Fellegi Istvánnak, s megbecsüléssel emlékszem Lendvay Ferenc magyarországi rendezőre, aki szerintem sokat tett színházunkért. Nemcsak kitűnő rendező, hanem kiváló pszihológus is volt, úgy tudott bánni az emberekkel, mint a subával: szinte kifordította a lelkünket, hogy minden lényegeset észreve- gyen. A próbákon olyan volt, mint a karmester: mindig precizen tudta, mit hogyan kell játszani, rögtön megérezte, hogy most ott az a ,,bőgő“ hangos, vagy az a „hegedű“ kissé erőteljesebb lehetne.

— Most talán legkedvesebb szerepeimről kellene beszélnem, persze ez sem könnyű, hiszen minden szerep a szívemből nőtt. Mégis a Kismadárt említeném, amelyet Konrád József rendezett kitűnően. Talán azért is, mert nem szégyellem bevallani — ekkor ismerkedtem meg Móricz Zsigmonddal. Sokat olvastam gyermekkoromban, később is, de Móricztól idegenkedtem, mert olyan világot ábrázol, amelyben én is éltem. Otthon, falun én nem a madárcsicsergésre kakaskukorékolásra ébredtem, hanem a szomszédban lakó férfiak szentségelésére, akik kora hajnalban szitkozódtak nehéz sorsuk miatt. Sokat nélkülöztem, szenvedtem, s ezért is igyekeztem minél hamarább elkerülni abból a világból. A többi szerepeim közül az Anna Karenyinára és az Asszony és a halál című Dávid Teréz-színműre emlékszem vissza szívesen.

— Nem tudom jól beszélek-e, esetleg kérdezhetne, talán akkor érdekesebb dolgokat mondhatok. Tudja, hihetetlenül hangzik, de nekem ünnepnapot jelent, ha belépek a színházba. Akkor is, ha csak próba van Ma például délelőtt nem kellett próbálnom, s én mégis bent ültem a színházban, mert nem tudom olt hagyni, hazamenni, annyira imádom a hivatásomat Ez mindennél fontosabb számomra. Megtörtént az is hogy férjem és kisgyermekem betegen feküdt otthon alig tudták bevenni az orvosságokat, de én nem Írattam ki magam, akkor is estéről estére vállaltam a játékot, fó néhány évvel ezelőtt, amikor első kis gyermekem született, megtörtént, hogy hajnalban kettőkor-félháromkor tértünk haza a tájelőadásrol s akkor az utazástól holtfáradtan kimostam, kitakar! tottam, már kivirradt, főzni kezdtem. Mire mindennel elkészültem kilenc óra volt, indulhattam a próbára. E7 nemegyszer történt meg velem, akkoriban sok kávéval „élesztgettem“ magam nehogy az Atyus (Fel légi István, az akkori igazgató) észrevegyen valamit, mert akkor menten hazaküld. Azt mondják rólunk, alapítótagokról,, hogy elpusztíthatatlan őslények vagyunk, s van benne valami. Kezdetben olyan öreg buszunk volt, amely legfeljebb harmincassal, negyvenessel „száguldott“. Rossz volt a fékje is, s ezért minden lejtő előtt Várady Béla (ő volt a legkisebb, s a legfiatalabb) leugrott a buszról, volt egy nagy husángja, ezt tette az útra, s így „fékezett“ a busz. Nem panaszkodtunk a gyakori hideg miatt sem, szív* bői játszottunk, s a közönség talán ezért szeretett

meg bennünket. Sohasem éreztem, hogy most már mindent tudok a színpadon, megszívleltem a tanácsokat, gyakran bizony alaposan megszenvedtem, míg leküzdöttem egy-egy hiányosságomat. Például nagyon fájt, hogy sokan kifogásolták, miszerint nyít- ravidéki zárt „a“ betűt ejtek a magyar a helyett. Éjszakákon át gyakoroltam. Egyszer, ha jól emlékszem Galántán megvártam míg kollégáim elalszanak, s akkor felültem az ágyban,két ujjamat a szám széléhez szorítottam, s órákon át gyakoroltam a helyes kiejtést. S reggel boldogan újságoltam, hogy végre ki tudom ejteni azt a fránya a hangot.

— Ezt talán ne is írja meg, de én valahogy hiányolom ezt a tüzet, lelkesedést, a mai fiatal színészekből. Talán nincs igazam, talán csak mások, mint mi voltunk.

— Már nagyon sokat beszélek, lassan már próbára is kell mennem, s nem tudom, mondtam-e valami érdekeset. Még talán csak annyit, hogy az utóbbi időben kevesebb szerepet kapok, s ez a szó szoros értelmében fáj nekem. Arra is gondoltam, hogy irodalmi esteken lépek fel, dehát ilyesmi idáig nem volt a színházban, nem tudom képes lennék-e rá, egyedül éberen tartani a közönség figyelmét. Talán egyszer ezt is megpróbálom. Egy vágyam van csak: játszani, minél többet színpadon lenni, mert életemnek így van értelme, célja.

Ezután néhány percig még hétköznapi dolgokról beszélgettünk, s aztán elbúcsúzik. Amikor végigmegy a kávéházon, lopva mindenki őt figyeli, Ö is észreveszi, kissé elpirul és sietve kilibben az ajtón. SZILVÄSSY JÓZSEF

Életet jelentő deszkák

BESZÉLGETÉS GYURKOVICS MIHÁLLYAL.

U at óra van. A nézőtér még üres, ■■ csupán néhány kíváncsi gyerek leskelődik be a kultúrház ablakán. A MATESZ színészeinek ez már megszokott látvány. Hozzátartozója a vidéki előadásoknak.

Az előadás hét órakor kezdődik, tehát egy óra múlva. Aki ilyenkor belép az öltözőbe, úgy érzi, mintha külön világba érkezett volna. A színészek már „kizárták“ saját énjüket, az általuk alakított személlyé változtak, annak a fejével gondolkodnak, annak mozdulatait, jellemét játsszák. Gyur- kovics Mihály a MATESZ egyik legidősebb művésze ma este egy nyugalmazott rokkant lift-boyt alakít. Merevített lábbal jár-kel, merevített lábbal ül le a székre. Ha nem ismerném, valóban azt hinném, hogy béna a fél lába. A tükörben nézi rendben van-e a smink, amikor felhangzik a második figyelmeztető szignál. A színészek csendben felállnak, a színpadhoz mennek. Még egy utolsó ellenőrzés következik, hogy minden rendben van-e. aztán a harmadik szignál. A nézőtéren elalszanak a fények. A reflektorok fénygyűrűjében kettészalad a függöny, a színpadon elkezdődik a történet. Interjú-alanyom, Gyurkovics Mihály játékát figyelem. Minden mozdulata élő, jelent valamit, beszédtechnikája tökéletes. Elgondolkodtam azon, vajon hogy csinálja ezt. Huszonkét év színészi pályafutása alatt 88 darabban játszott (nem számítva a sok sikeres beugrást) a kritikusok elismeréssel írtak róla.

— A színészt kívülről besminkelik, de ez még nem elég; a darabhoz lélekben is fel kell készülnie — mondja az előadás után. — Én megkapom a szerepet, átolvasom és mindig keresem azt a figurát, amit alakítok. Van, amikor könnyen megtalálom, van amikor sokáig izgat, hosszú ideig kell keresnem; megjegyzem az utóbbi a jobbik. Mikor megtalálom, nem magamat látom benne, hanem őt, s megpróbálok vele egyesülni, átöltözni az ő egyéniségébe. Követem az utcán, az étteremben, mindenütt ahol mozog. Ezekután kialakul bennem egy koncepció, aminek aztán találkoznia kell a rendező elképzelésével. Valóban sok emberi jellemet alakítottam pályafutásom alatt. Bevallom őszintén, kíváncsian várom újabb szerepeimet, hogy milyen embertípus jöhet még.

— Van egy olyan megállapítás, hogy a színészeknek nincs saját énjük. Egyetért ezzel?

— Nem A színészeknek is van saját énjük. Alakítottam több mint száz emberi jellemet, de azok közül egyik sem volt azonos saját énemmel.

— Hogy lett színész és mit jeleni önnek a színjátszás?

— Mióta eszemet tudom, színésznek készültem, persze csak úgy, a szegény falusi gyerekek álomízű vágyával, félénken. Kilenc-tizenkét évesek voltunk, amikor már színdarabokat rendeztünk és tanultunk. A vágyam mindig az volt, hogy színész legyek, persze erről édesapám, édesanyám hallani sem akart. Azt mondta, nem azért nevelt, hogy „cirkuszista“ legyen belőlem, tgy eleinte hozzákezd- tem mindenhez. Tízéves koromban libapásztor voltam, bárom évvel később egy koporsókészítőnél inas, majd kanász, kisbéres, alkalmi mezőgazdasági munkás, patikus, laboráns raktáros, sehol sem tudtam megmaradni hosz- szabb ideig, mindig csak a színészet járt az eszemben. A katonaságnál volt egy énekkarunk, ott szólót énekeltem. Az egyik előadásunkra eljött Prágából "egy színházi szakember. Megtetszett neki a hangom, ezért megkérdezte tőlem, nem akarok e színész lenni. Persze hogy akarok, mondottam lelkesen Erre feladott egy címet, ahová elmentem felvételizni. Á felvételi vizsga sikerült. A' katonai szolgálat letöltése után a faluszínházhoz kerüitem. A színjátszás nekem őrömet jelent. Vannak, akik azt állítják, hogy az ember a pénzért dolgozik. Talán némi igazság van is állításukban, de én hiszem, hogy a színészet az egyedüli, ahol az anyagi kérdés csak másodlagos. Ha a színész kevés gázsit kap, akkor is játszik. Nekünk színészeknek az igazi jutalom az, amikor a közönség tapsol. Mindig élt bennem olyan vágy hogy adjak valamit az embereknek. Huszonkét éves munkám után úgy érzem, hogy ez megvalósulófélben van.

— Milyen darabokat játszik mívesebben, tragédiát, vagy vígjátékot?

— Szerettem volna, ha gyakrabban kapok komoly szerepeket, de mindig azt mondták, hogy én nem vagyok drámai színész. Egyébként a színésznek mindent el kell játszania.

Gyurkovicsot rjltalában úgy tartják számon, mint sikeres beugró színészt. Jónéhányszór kellett kritikus pillanatokban egy-egy kiesett színészt fő-, vagy mellékszerepben helyettesíteni, s ekkor nagyon rövid, szinte hihetetlenül rövid idő alatt kellett betanulnia a szerepet, beleilleszkednie a darabba.

— A beugrások végigkísérik egész színipályámat. A faluszínháznál is azzal kezdtem, hogy be kellett ugranom. Életem legnagyobb beugrása Jirásek Apa című darabjában történt. El kellett játszanom a címszerepet, — huszonnégy évesen.

Gyurkovics Mihály két évjg játszott a Faluszínháznál 1952-ben átment az' akkor alakuló Magyar Területi Színházhoz, s azóta e társulat tagja. A sok nehézségről, megpróbáltatásról, regényt lehetne írni. Voltak olyanok is akik útközben elfáradtak, de többségük nem tántorodptt meg. Ezek közé tartozik Misi-bácsi is, — ahogy kollégái, személyes ismerősei hívják.

— Ha tízszer kezdhetném, akkor tízszer kezdeném ugyanezt.

Egyszerűen: én színpad nélkül nem

tudom elképzelni az életemet. Egyszer betegségem alatt próbáltak lebeszélni az orvosok, de én sírvafakadtam. Mondtam nekik, hogy képzelik azt el, hogy én más munkát keressek, hogy lehet valamit a közepén abbahagyni?! Remélem, hogy még sokáig, nagyon sokáig láthatom a színpadon.

Ezt mi is szívből kívánjuk. ,

S2.ASZÁK GYÜRGY

1973. I. 28.

Az Anna Karenytna címszerepében Ropog Józsefjei.

(Nagy László felv.)