Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-07 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

F

öldivel a sátoraljaújhelyi rendőri fogdában ismerkedtem meg. Ez 1932-ben történt.

Akkoriban jelent meg az „Éhes vagyok“ című verseskönyvem. Az irodalmi kritika dicsérőleg nyilatkozott verseimről, erre én vérszemet kaptam, és irodalmi babérokkal övezett, éhségtől agyonkínzott homlokommal nekimentem Pestnek. így, ahogy mondom, nekimentem, mint egy falnak, mert mindjárt a határon a vámőrök leszállítottak a vonatról és egyenesen a rendőrségre vittek! A rendőrségen egy szűk kis szobában három detektív vett körül, kofferemből kiszedték verseskönyvem tíz példányát, amelyen a vörös csillag díszlett, és művemet úgy tartották a szemem elé, mint gyilkos elé a vérnyomokat. A három jól megtermett detektív háromszög alakban vett körül, úgyhogy bármerre fordultam is a szűk helyiségben, mindig szemben találtam magamat egy Horthy-zsoldos kegyetlen tekintetével.

Bevallom, akkoriban első ízben voltam ilyen helyzetben, az irodalmi babérok kissé szorítottak és kényelmetlenül éreztem magam. Az egyik detektív azt a kérdést tette fel nekem, hogy mi a szándékom ezzel a szeméttel. Erre azt feleltem, hogy a barátaimnak viszem. Kik a barátaim, volt a másik kérdés. Amikor ez a kérdés elhangzott, félelmem nyomban elpárolgott, agyamat hirtelen mintha fénykévével világították volna meg, józanul és pontosan működött. Nyíltan szemébe néztem és azt válaszoltam, hogy első ízben megyek Pestre, nem ismerek még ott senkit, de egész biztos pár nap alatt ki fog derülni, ki a barátom. -Egyébként, tettem hozzá ártalmatlanul, ezeket a versesfü- zeteket postán is elküldhettem volna, ahogy eddig is tettem, és mindjárt meg is mutattam a Nyugatot, ahol verseimet ismertették.

A detektív szó nélkül a kezébe vette a Nyugatot és olvasni kezdte a kritikát, majd derűs arccal az asztalra tette és a következőket mondotta:

— Elismerem, nagyon szép kritikát kapott de nekünk különvéleményünk van, és hogy versei minden oldalról meg legyen világítva, tessék... — Abban a pillanatban olyan hatalmas pofon csattant el a képemen, hogy éreztem, mint száll le a vérem az arcomról és fut a szívem felé...

De szerencsére, nem voltam szívbajos, kiszáradt összeszorult torkomat egyetlen hang nem hagyta el, az irtózatos pofon meglepő módon nem fájt, és valószínűnek tartom, ha ütöt- tek-vertek volna, testemnek semmi sem okozott volna fájdalmat. Kezem, lábam, gyomrom mintha hirtelen megmerevedett volna, mint arcomon a bőr, sebezhetetlennek éreztem magam, annyira hatalmába kerített a vad, gyilkos gyűlölet, amit e bérencekkel szemben éreztem, akiknél a pofon, az ütleg, amit embertársaikra mértek, mindennapi kenyerük forrása volt.

A pofon ugyanis, amit kaptam, teljesen tárgyilagos volt. A detektív lendületében nem volt sem harag, sem szenvedély. Arca éppoly derűs maradt a pofon után is mint előtte volt, sőt, ha nem tévedek, valamivel derűsebb, mert munkáját telitalálat koronázta. Ilyen tökkelütött médiummal rég nem találkozott, hisz oly készületlenül és váratlanul ért az ütés, hogy egyetlen védekező mozdulatot sem tettem. Ám az öröme nem tartott soká, e jól sikerült munka után bizonyára azt várta, hogy megerednek a könnyeim és rimánkodni fogok, hogy ne bántson. Ez pedig nem történt, mert a pofon után újszülött lettem, gyökeres változások mentek bennem végbe, elfelejtettem mindazokat a szavakat, amikre apám, anyám és a tanítóm tanított. Határozottan arra is emlékszem, hogy a tett elkövetése után nem rejtettem arcomat a kezembe, mint ahogy ilyesmi rendes körülmények között megesik, hanem szabadon hagytam és arcom színváltozását ő zavartalanul végignézhette. Ugyanakkor én is tanúja voltam annak, miként válik le arcáról a derű, és gőgjét elégedetlenség, afféle hiányérzet váltja fel.

E néma, pillanatokig tartó mérkőzésben erősebbnek bizonyultam nála. Nem bírta elviselni tekintetemet, hirtelen felállt és a széket tolta elém, hogy helyet foglaljak. Nem mozdultam, állva maradtam, kinéztem a szoba kis ablakán. Tűzesőt vártam. Szodoma tűzesőjét, hogy pusztítsa el ezt a vendégfogadót, ahol szadista módon a vendéget csak akkor kínálják meg hellyel, ha emberi méltóságát beszennyezték, összetiporták. Egyetlen kérdésükre sem adtam többé választ, és egy intésre a hátam mögött álló detektív megragadott a karomnál és a fogdába vitt, ahol Földire akadtam.

Földi a deszkából összetákolt piszkos fekvőhelyén félig felemelkedve

némi kíváncsisággal és némi érdeklődéssel fogadott. Szennyes, dohos helyiség volt ez, páran lézengtek ott, de engem már az első pillanatban Földi ragadott meg, illetve nem is Földi, hanem kékesvörös dagadt lába. Semmi kétség, ma e hosszú és kalandos évek távlatából nyugodtan és határozottan állíthatom, hogy engem és Földit a színek hoztak össze, a sebek és sérelmek színei, amelyekkel az akkori rendszer magatartása megajándékozott mindkettőnket. Arcom egyik oldala ugyanis, ahol a pofon csattant, színeket váltott. A kék és zöldnek halvány árnyalata virágzott rajta éppúgy, mint Földi lábán, aki a gumibot-ütésektől nem bírt a talpára állni. E színekről, amelyek arcomat új tavaszba borították, én mit sem tudtam, és Földi szóra sem érdemesítette, oly természetesnek találta e nyomokat, amelyekkel megjelöltek bennünket, és amelyek közös nevezőre hozták sorsunkat.

Nem kellett sokat magyarázkodnunk, a gyanúnak leghalványabb árnyéka sem férkőzött közénk, úgy üdFöldi élvezettel fújta a füstöt, és egykedvűen megjegyezte, hogy minden badarság, amit a cigány állít, mert hiszen olvasni sem tud. A cigány izzó, fekete szeme szikrázott dühében, és mellét verve esküdözött, hogy minden szava szent igaz, és nemcsak ő, hanem az egész falu kívülről megtanulta ezt a gyalázatot, még a gyerekek is. akik soha át nem lépték az iskola küszöbét. És igenis, hiába tagadja, tavaly, amikor házkutatást tartottak nála, ott találták az asztalán azt a Petőfi-könyvet is. Végül még hozzátette, hogy az a Petőfi, aki azt a gyalázatot írta, éppen olyan rovott múltú, elvetemült egyén lehetett, mint 6.

— Te tolvaj! — köpte feléje Földi.

— Ö, az semmi! — kiáltott fel diadalittasan a cigány. — Inkább vagyok én ötvenhatszor tolvaj, mint egyszer rovott múltú.

— Igen, ötvenhatszor csíptek el téged tolvajlás miatt, de hányszor nem csíptek el?

A cigány erre újra méltatlankodott és esküdözött, hogy csak negyvenki— Bár már látnám, hogy az égés* bandával elhurcolkodnái - "Okította félbe dühösen Földi.

— Hagyd csak az én bandámat. Ér az annyit, mint a te Petőfid. Sem te, sem a rovott múltú barátod nem tudtok számolni, de én a bandámmal tudunk számolni. Igenis, mi szeretjük a szárnyast, a tyúkot, a kacsát és libát, és a tojást is szeretjük — tette hozzá szenvedéllyel és piszkos, barna arcáról áradt a lelkesedés —. de te azt a vacak Petőfit szereted, ám azt már nem tudod, hogy ötször öt az mennyi és a faluban mindenki tudja, hogy csak azért vetted feleségül a púpos Marit, mert az számolni tud.

— A Mari nem púpos — kiáltotta Földi felháborodottan, le is ugrott a fekvőhelyéről, hogy a rágalmazóra rohanjon, de fájdalmasan felszisz- szent, amikor dagadt talpára állt. Az égő cigaretta kihullott kezéből, és a cigány, mint egy fürge kígyó, megkaparintotta és gyorsan a szájába dugta. Az ütlegekkel és rúgásokkal, amelyeik hátát érték, mit sem törődött.

Az egész beszélgetésből bennem

PETŐFI

MSÍHS HhlE

vözöltük egymást, mint régi ismerősök. Földi mosolygott, amikor meglátott, és én egyenesen feléje tartottam, kezet szorítottunk, melléje telepedtem, és tekintetem dagadt lábáról megviselt, öreg arcára vándorolt.

Földi huszonkét éves lehetett, sápadt, vértelen álián alig pelyhedzett még a szakáll, mégis az egész arca az óvatos mosollyal egy öreg, tapasztalt ember benyomását tette rám. Világoskék szemében apró, vidám fények csillantak fel de a szeme körüli ráncok a mindennapi gonddal való viaskodásról tanúskodtak. És ugyanúgy, ahogy tekintetét, mosolyát a ráncok szabályozták, mozdulatait is körültekintő gond és óvatosság határozta meg. Abban a pillanatban, ahogy melléje ültem, az első dolga volt, hogy halszagú, durva csizmáját óvatosan fekvőhelyére rakja, oda, ahol éjjel a feje pihent, és minden mozdulatán meglátszott, hogy jobban félti a csizmáját, mint a lábát.

Földi először cigarettát kért tőlem. Két cigarettám közül készségesen odaadtam neki az egyiket, a másikat megfeleztem azzal a cellatárssal, aki a „fekete“ birtokában volt. Feketének hívták azt az elégett vászon- darabot, amit pléhskatulyában őriztek a szöggel és a tűzkővel. A tűzkő egyetlen szikrája elegendő volt arra, hogy a „fekete“ láng nélkül égni kezdjen és a keletkező tűznél cigarettára lehetett gyújtani. Mihelyt a cigaretta tüzet fogott, a „feketén“ elharapódzó vörös tűzkarikákat azonnal elfojtották. A „fekete“ mint örökség, hagyaték szerepelt. Az, aki kiszabadult, átadta annak, akinek a legnagyobb tekintélye volt a cellában, úgyszólván rábízta és megtanította a tűzcsiholás összes fogásaira, és ellátta mindazokkal az utasításokkal, amelyekkel a legsúlyosabb és legveszedelmesebb esetekben is megőrizheti a cella számára a tüzet. így adták egymásnak kézből kézbe a cella tü- zét a csavargók, a tolvajok és a rovott múltú politikai foglyok.

Szándékosan használtam ezt a kifejezést: „rovott múltú“, mart a cigány, aki Földitől egy szippantást kért és Földi ezt a szippantást megtagadta, kitörő dühvei „rovott múltú egyénnek“ nevezte Földit, és felszólított engem arra, hogy haladéktalanul hagyjam el Földi szomszédságát, mert vele veszélyes szóba állni. Ö ezt nagyon jól tudja, tökéletesen megbízhatom benne. Földi a falubelije és ő a saját szemével látta, amikor a községháza falára az éjszaka leple alatt ráírta azt a szörnyűséget, hogy „Akasszátok fel az urakat!", és biztos az is, hogy tavaly húsvét előtt, a tisztára meszelt templom falára is ő írta azt a gyalázatot, hogy:

Horthy nak minden por cihája rossz,

mór anyja méhéből gazságot hoz.

lencszer lopott, többnyire tyúkot. Hétszer ült már ártatlanul a fogházban, és hogy ezt már nem lehet, kérem, kibírni, mert ha valami szárnyas elvész a faluban, akkor őt vonják felelősségre. Ha egy kacsa eltévedt valahol, ak'kor neki kell erről számot adni.

— Igen, mert viskód táján ott találják a kacsa tollát.

A cigány hevesen tiltakozott, mellét verve erősködött, hogy ez ki van zárva, mert nemcsak a tollakat, hanem a csontokat is elégeti. A gyermekei pedig olyan kitűnő nevelésben részesültek, hogy akkor sem vallják be, hogy szárnyast ettek, ha rájuk szabadítják a világ rendőrségét. Ö igenis olyan elővigyázatos, hogy nem lehet semmit sem rábizonyítani, de mindez nem használ, a vége mindig az, hogy ide kerül, itt tartják két, három, sőt, néha hat hónapig is, és mindig olyan emberek előtt kell beismerő vallomást tennie, akiktől soha egyetlen tyúkot sem lopott. Szörnyű ez, ő már látja, hogy családjával el kell költöznie a faluból.

csak az maradt meg, hogy a Földi nem tud számolni, Földi ezt nem cáfolta, és később, amikor megkérdeztem, vajon a vád megfelel-e a valóságnak, Földi maga is bevallotta, hogy a számtan legelemibb ismereteivel sincs tisztában. Nincs tisztában az összeadás és* kivonás műveleteivel, a szorzásról és az osztásról nem is beszélve, Földi hozzátette, hogy neki nincs is rá szüksége, mert egy gazdag parasztnál szolgál, akitől természetesen kapja azt a vacak bérét, é* végén pedig a száz pengőt egy darabban, amit a feleségének ad, aki minden fillért pontosan számon tart. Majd megjegyezte, ő sosem érezta szükségét annak, hogy számolni tudjon, neki ez a tudomány teljesen fölösleges, számára teljesen elegendő, hogy Petőfi költeményeit kívülről megtanulta. És még szerencse, hogy kívülről tudja, mert a múlt évben» amikor házkutatást tartottak nála, a csendőrség még ezt a kincset is elvitte tőle. Holott a Petőfi-kötet kopott és foltos volt és a széle le volt

Uitz Béla: ESKU (lav. toll)

r i* rüB

L