Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-07 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó
perzselve. Igen, így megperzselten került a könyv hozzá már gyerekkorában. amikor libákat terelt a rétre. Kilencéves lehetett akkor, éppen a harmadik elemit fejezte be. Rossz tanuló volt, az utolsó padban ült mindig. az iskolában nem beszélt vele senki, mert azt mondták rá, hogy piszkos és trágyaszaga van. Hát igen, volt is trágyaszaga, mert az istállóban aludt, mert nem mosdatták őt soha, mert nem volt anyja, nem volt senkije, aki törődött volna vele. Gyakran úgy ment az iskolába, hogy nem reggelizett, éhes volt, émelygett a gyomra, a feje is fájt és ő csak nézte, nézte a fekete táblát az írásjelekkel. de nem értett belőle semmit. Az istállóban az iskolai feladatát sem végezhette el, mert nem volt sem könyve. sem füzete, sem írószerszámja. Nevel őgazdájának gyermekei ..butának“ csúfolták, és ő maga is elhitte ezt, ha naponta számtalanszor hangoztatták előtte ebéd előtt és után, favágás és vízhordás közben, hajnalban, amikor ébredt, és este, amikor aludni tért. önmagára akkor ébredt tulajdonképpen, amikor a Petőfi-kötet a birtokába került. Egy szerdai nyári napon történt ez, éppen ebéd után voltak, amikor a falu harangjai megszólaltak; égett az úri kastély. Forrón sütött a nap és a színes, rikító virágokkal övezett kastélyból hatalmas lángok törtek ki. A kastély hatalmas fallal volt körülkerítve, ő a kastélvt és gyönyörű virágoskertjét mind'g csak kívülről nézte. Most azonban, hogy a lángvirágok egyre nagyobbra nőttek és a zárt ablakokat be kellett törni, hogy a fekete füst haraggal kitörjön onnan, tágra nyitották a kaput és a falu népét beterelték, hogy részt vegyen az oltásban. így került be a nagy zűrzavarban a gyönyörű kertbe, egyre közelebb merészkedett a dühöngő lángok nyaldosta, égő kastélyhoz, és a földszint egyik ablakpárkányán felfedezte a könyvet. A könyv már füstöl- gött. széleit nyaldosta a láng, és akkor ő egy faággal lesodorta a virágágyra, majd rádobta magát és testével, meg az illatos virágok segítségével sikerült megmentenie a Petőfi- kötetet a pusztító lángoktól. Azóta ahányszor a libákkal kiment a rétre, mindig magával vitte Petőfi költeményeit. Ott a napon a libák és a fák társaságában értek meg benne Petőfi költeményei. A betűk, a szavak az arany napfényben értelmet nyertek. Gyakran napokig tartott, amíg sikerült átvergődnie egy költemény sorain, de sikerült és sivár szívébe világosság és fény költözött. E költemények révén valami dac, ellenállás és sértődöttség is költözött szívébe, ő maga sem tudja ezt megmagyarázni, hogy miképp, de arra határozottan emlékszik, hogy egy napon megütötte gazdája egyik fiát, amikor az „butának“ csúfolta. Földi ezután így folytatta: — És évek múltán, ha a kora hajnali órákban az állatokat a legelőre tereltem és láttam az úton a harmattól nedves, reszkető bokor leveleit, szívem a boldogságtól ujjongott. Pattogott az ostor a kezemben és én szavaltam: Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá, Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál. És lehetetlen volt, ha báj-mit is láttam, ha bármit észrevettem, hogy Petőfire ne gondoljak, ö volt az apám, az anyám, a barátom, a nevelőm és tanítóm. így, Petőfi társaságában jutottam el az „Akasszátok fel a királyokat“ című vershez, és nem kellett több, mint hogy megváltoztassam az utolsó szót, hogy megértessem a falu béreseivel Petőfi gondolatát. Azt hiszem, ezért Petőfi sem haragudott volna rám. ö oltotta belém azt a gyűlöletet, amit én ma az urakkal, a semmirekellőkkel szemben érzek, ö volt az. aki nem hagyott engem nyugton aludni, legmélyebb álmaimból ébresztett fel, és kényszerített, hogy a falra fessem az ő lángoló szavait. Megtettem, csak a hites feleségemet avattam be ebbe a tervembe, aki azt helyeselte, mert ő is olyan árva szolga és cseléd volt, mint én. Szó nélkül megvette a festéket meg az ecsetet, és a baj éppen ez volt, mert a kereskedő ezt másnap azonnal bejelentette a csendőröknek, és a házkutatásnál meg is találták nálam a vásárolt tárgyakat. Nem tagadtam én semmit, nem is bánok semmit, megmondtam nskik én a szemükbe, hogy csukják be Petőfit is velem. Ezért kaptam aztán a gumibottal. Hát így történt. Nem baj, máskor majd óvatosabb leszek. Hisz a templom falára is én írtam azt a két sort, de akkor szénnel írtam. Földi egyszerű szavai mélyen megrendítettek, a magam bajáról is megfeledkeztem, és elhatároztam, hogy e rövid idő alatt, amíg vele vagyok, megtanítom a számtan alapismereteire. Megmagyaráztam neki. hogy egy Petőfi-költeményt megérteni sokkal nagyobb feladat, mint egy számtani műveletet megoldani. Fogtam egy papirost, több részre szakítottam, és próbálkoztam vele megértetni az ösz- szeadást, kivonást. Nos, az összeadás és kivonás valahogy még ment, de amikor a szorzásra és osztásra került a sor, a legnagyobb ellenállásba ütköztem. Feltettem neki azt a kérdést, hogy mennyi az ötször öt. A kérdést Földi nem értette. Erre a szorzási műveletet összeadásra bontottam fel és szemléltető módon a következő példával álltam elő. Adva van öt gazda a faluban és ő mindegyiktől öt-öt koronát frap. — Mennyi pénze lesz ezután? — kérdeztem Földit. — Semennyi — válaszolta Földi határozottan. — De miért. Földi? — Mert nekem a gazdák egyetlen fillért sem adnak. — De azt mondom, hogy képzelje el. — Nem tudom elképzelni. Földi válasza az első pillanatban szinte megdöbbentett, de ahogy ránéztem óvatos, aggodalmaktól zsúfolt, fegyelmezett arcára, tökéletesen megértettem őt. Megértettem, hogy Földi szabadságszeretete oly lángoló, hogy a számok felolvadnak benne, mint az ólomdarabok. A kávéházban ismerkedtem meg vele egy esős délutánon. Odalépett az asztalomhoz, meghajolt, és illedelmesen bemutatkozott: — Én vagyok a Névtelen Levélíró. Megengedi, hogy ide üljek? — Parancsoljon — mondtam udvariasan, s közben fél szemmel végigmértem. Kifogástalanul öltözött, jól fésült, őszes, szemüveges férfi volt, nem vettem észre rajta semmiféle ren- ellenességet. — Huszonöt éve foglalkozom névtelen levelek írásával — kezdte a mon- dókáját —, s dicsekvés nélkül állíthatom, hogy szinte tökélyre vittem ezt a mesterséget. A legkorszerűbb felszereléssel dolgozom. Negyvenhat különféle töltőtollam, vegyiro- nom és ceruzám, hetvenkét fajta levélpapírom és borítékom van, nyolc írógép áll a rendelkezésemre, s persze kesztyűben dolgozom, nehogy ujjlenyomatot hagyjak. Büszkén tekintett rám, mintegy elismerést várva tőlem, s én készségesen bólogattam, mert mindig tisztelője voltam a körültekintő alapos munkának. — Tudom, önt inkább az érdekli, miért választottam éppen ezt a foglalkozást. Őszintén szólva az élet szürkesége vitt rá. Napjaim eseménytelenül múltak, s az első névtelen levelet unalmamban írtam a szomszédomnak: „önt a fe- felesége rendszeresen csalja a kéményseprővel. Egy jóakarója“. A hatás leírhatatlan volt. Az addig boldogan élő család élete pokollá változott. Naponta veszekedtek, verekedtek, noha nem is volt kémény a házukon, központi fűté- ses épületben laktak, aholág elnyomott polgárai nevében intézteim petíciót az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez, követelve intézkedését, hogy világszerte BoGDftNFI SfíNDOi^: va nem járt kéményseprő soha. Itt félbeszakította meséjét, megkínált egy cigarettával, s maga is rágyújtott. — Az első sikeren felbuzdulva, komolyan nekiláttam a munkának. Megírtam a polgármesternek, hogy utolsó csibész, mert díszebédekre költi a polgárok pénzét. Leleplező leveleket írtam a város összes vezető embereiről, az ösz- szes igazgatókról, orvosokról, mérnökökről és pártvezetőkről. Elhalmoztam levelekkel a szerkesztőségeket is. Rendszerint a dolgozó nép nevében írtam, egy ízben pedig a viszüntessék meg az ebadót. Elárulom önnek, nem mindig írtam névtelenül. Aláírásként nemegyszer használtam Poncius Pilátus, Jókai Mór, sőt Kossuth Lajos nevét is. — ötletes, — jegyeztem meg, csak hogy valamit mondjak, közben eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt én is kaptam egy levelet, amelyben Jókai Mór közölte velem, hogy pocsék író vagyok, jobb, ha nem veszek tollat a kezembe soha többé, s ha már nincs nyugtom, inkább bélyeggyűjtéssel és ragasztással próbálkozzak, ehhez talán van nyelvem. — Nemrégen feljelentettem a város legnevesebb nőgyógyászát — folytatta az idegen .— Részletesen tájékoztattam a hatóságot, hogy ez az erkölcstelen alak visszaélve orvosi hivatásával oly módon vizsgálja pácienseit, hogy ez határozottan sérti a női szemérem elemi követelményeit. — Ha szabad érdeklődnöm — tettem fel a kérdést óvatosan —, milyen eredménnyel járt eme működése? Az idegen lehajtotta a fejét. — Sajnos, — mondta rekedten —, az emberiségben nincs kellő megértés egy tiszteletlenségben megőszült névtelen levélíró iránt. Felháborodva kellett tudomásul vennem, hogy névtelen feljelentéseim alapján senkit sem vontak felelősségre, senkit sem zártak börtönbe, senkit sem akasztottak fel. Itt van például a legutóbbi eset. Feljelentettem Cser- gei Vladimírt, a világ egyik legnagyobb szélhámosát. Megírtam, hogy Csergei csal, lop, sikkaszt, rágalmaz. Hiába. A haja szála sem görbült meg a gazembernek! — S vannak bizonyítékai, hogy valóban gazember? — kérdeztem szigorú hangon, mert már kezdtem megelégelni idegen asztaltársam határozottságát. Gúnyosan felkacagott. — Annyi bizonyítékom van rá, hogy akár azonnal is letartóztathatnák. Az a Csergei ugyanis én vagyok. KÜRTI ANDRÁS: Rendhagyó interjúk Búcsúztatás Rövid, de bensőséges ünnepség a Kohógyár füstös, kormos bölönce- üzemében. Erre a néhány percre leállt a tíz- tonnás krampács, nem süvít a furherc, pihennek a vertikális kokillák. Tanítványai, munkatársai, felettesei virággal, meleg kézfogással búcsúztatják Zonderka József kemencemestert, mindenki kedves Laci bácsiját, aki kerek negyven éven át szinte megállás nélkül formázta itt a tüzes bölöncéket. ßs aki ma megy nyugdíjba. A szakszervezeti bizalmi még felolvas néhány keresetlen szót, aztán kiki siet a dolgára, mert a sistergő bö- lönce nem vár! Döngve csap le ismét a krampács, Jelsüvít a furherc, vörösen izzó gyur- máccal telnek meg a kokillák, én pedig a sajtó nevében megkérdezem az ünnepelttől: — Kedves Laci bácsi, ugye, maga nagyon megszerette a bölönceformá- zást, ezt a kemény, egész férfit követelő munkát? — Fene aki megette — mondja könnyes szemmel. — Utáltam én azt mindig. Világéletemben táncdalénekes szerettem volna lenni, de hát a körülmények ... Napjaink Carusója A szálloda üvegteraszán ülök, körülöttem a budai hegyek, velem szemben pedig Operaházunk vendégművésze, a világhírű olasz tenorista, Set- tanta Unó. A zenerajongók végtelen örömére a maestro három fellépést vállalt a Lammermoori Luciában, a Don Pas- gualeban és még valamiben, hirtelen nem jut az eszembe, nem csoda, teljesen meg vagyok zavarodva. Még most is alig hiszem el, hogy tényleg megadatott nekem ez a gyönyörű élmény, valóban ő ül szemtől szemben velem! Settanta Unó, a bel canto Legkiválóbb mai képviselője, Bellini, Verdi, Donizetti utolérhetetlen tolmácso- lója, ez az emberbőrbe bújt pacsirta, aki csodálatos hangjával bűvöletben tartja az egész világot! Percek óta bámulom némán, szavamat elvette a boldogság, a megtiszteltetés és az áhítat Már kínos a dolog, de szerencsére ő megérti a helyzetet, a lelkiállapotomat, és világfias mnsnllynl a segítségemre siet. — Ön, ha jól hallottam a bemutatkozásnál, újságíró. Bizonyára kérdezni akar tőlem egyet és mást. Hát csak rajta, bátran, készséggel állok a rendelkezésére. Mi érdekli? — Drága maestro — veszek erőt a meghatottságomon —, tudom jól, hogy milyen drága az ön ideje, próbák, gyakorlás és így tovább, ezért csak egyetlenegy kérdést tennék fel, ha szabad ... Tessék megmondani, ez a garbónyakas sárga pulcsi, amit viselni tetszik, nem eladó véletlenül? A bajnok Jóllehet még csak pirkadt, már csak az edzőt találtam a pályán. Elmondta, hogy az alapozáson szerencsésen túljutottak, most a formába hozás végénél tartanak, napról napra fokozzák a terhelést. Ernő reggelenként öt órakor már a budai hegyekben fut, tíz kilométer az adagja, aztán súlyemelés következik, majd talajtorna, úszás, birkózás, kerékpározás, és lazításul Ernő még felaprít két öl tűzifát. Közölte továbbá, hogy Ernő fogcsikorgatva, hallatlan akarással és önfegyelemmel, igazi sportember módjára végzi a gyakorlatokat, így aztán ő a jövő heti gummersholmi nemzetközi versenyen feltétlenül a dobogóra várja Ernőt, sőt titokban első helyet remél. Utoljára megkért, hogy ne nagyon faggassam Ernőt a verseny kilátásai felől, mert ez káros hatással lehet a bajnok idegi pszichózisára, márpedig azon sok múlik! Megígértem. Végszóra befutott Ernő a hegyekből, lihegve, porosán, de hallatlan akarással, és már sietett is a súlyzókhoz. — Csak egy pillanatra, Ernő! — állítottam meg. — Csak annyit áruljon el: kiktől tart a legjobban? Gondolkodás nélkül válaszolt, látszott, hogy ez a probléma szüntelenül foglalkoztatja: — A vámosoktól!
