Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-02 / 1. szám, kedd

P onna és öccse, Kira, fe­jüket behúzva léptek ki a zsúptetős, pat'ics fa­lú, alacsony hunyhóböl. A föld ňed vés volt az éjszakai eső után, és sár nyomult a lábuj­jaik közé. Ásítottak, nagyokat szippantottak a levegőből Fel­ső testük meztelen volt, mezít­láb ballagtak a falubői a dom- cldal felé kanyargó úton. Kira kihúztia a jobb csípőjé­re akasztott, gömbölyű fonott kosárból a kést, egy kókusz- héjból élénk narancsszínű, kó- kusz-sambollal meghintett főtt rizst szedett. A rizst gombóc­ként adagolta, egy gombócot Ponnának, egyet magának, s egyformán osztotta el. A hármas számú mérföldkő­nél, ahol mindig az enyészet szaga lengedezett, balra tértek, hogy felmásszanak egy közös gyalogösvényen. Teacserjék ku­porogtak a hegyoldalon. Pir- kadt a hajnal az égen, amikor elérték a hegytetőt. Míg lefelé ereszkedtek a túlsó oldalon, lent a völgyben a lépcsőzetes rizsföldek és a dzsungel a tisz­te ég fényözönében fürdött. Fél­úton lefelé megpihentek és ar­cukat Kelet felé fordították. Az Adámcsúcs magányosan állt; ködkoszorú övezte, abból emel­kedett ki szabályos méltóságá­ban a Csúcs. Legmagasabb pont. Ján szentély őrizte a helyet, alhová a Mindenható egyszer leszállt, és otthagyta a lábnyo­mát. A Csúcs uralkodott a falu és a testvérek élete fölött. Az eső­zések és az árvíztől való rette­gés idején a Csúcs biztatta őket: „Minden élet szent, ne bánts élőt, és te is élni fogsz.“ Aszály idején és ha éhínség vagy pusztító járvány követte, alázatosan adták meg magukat, amikor a Csúcs ezt suttogta: *Karma“. A jólét idején elgondolkoz­tak, a Csúcs ilyenkor ezt hir­dette: „Az életben kevés az öröm, lei kell élveznetek; s hogy kiélvezhessétek, meg kell osztanotok.“ Ezt a szózatot intézte a két testvérhez a Csúcs, és ma reg­gel, amint nézték, ugyanaz a gondolat ébredt fel mindkettő­jükben: egyszer majd, ha gaz­dag lesz az aratás, elzarándo­kolnak a Csúcshoz, hogy meg­tisztuljanak, hogy tökéleteseb­bé váljanak! Megegyeztek, hogy az idén, aratás után zarándo­kolnak el a Csúcshoz. — Késő van — szólt Ponna, és Kira tovább indult; Ponna mögötte kullogott. Amint elér­ték a lépcsőzetes rizsföldeket, egy rtiadt dzsungelmadár röp­pent fel a száraz fűcsomók kö­zül; mielőtt magukhoz tértek volna, a párja is felrepült nyo­mában. Kira a száraz fű közé ugrott. — Fészek 1 —- szólt vissza Ponnának. — Négy tojássall „ Az ujjal közé fogta a tojáso­kat, a Nap felé tartatta és ap­rólékos figyelemmel vizsgálta meg őket: — Kettő csibés, ket­tő záp — állapította meg. Ponna fogta a megterméke­nyített tojásokat, az egyiket ki- hörpintette, a másikat odaadta Kirának. Kira nem volt ilyen ügyes^ A tojás sárgája fogaira tajSaat, és nyúlós fehérjeszál íőgotf až als? ajkáról. Fölszip­pantotta és a csírás tojások fe­lé indult. — Ha el akarunk Jutni a Csúcs­ra, úgy kell élnünk, hogy el­mondhassuk „éltem és máso­kat is hagytam élni“ — mond­ta Ponna. Kira még egy utolsó pillantást vetett a Csúcsra, és követte Tonnát a lépcsőzetes rizsföldeikre. Egy ideig együtt dologztak a dombbal szemben levő földe­ken. Az esőtől felázott talaj engedelmesen simult a kezük alá. RAJA PROCTOR:* Testvérek — Kira — szólalt meg Pon­na, kiegyenesítve izzadságtól csöpögő testét, menj el Hend- rickhez, vedd bérbe tőle a bi­valyokat holnapra. Kira átvágott a teraszos rizs- földeken. Egy hegyi pataknál megmosdott és a csobogó pa­tak mentén folytatta az útját lefelé. A sziklahasadékokból bokrokban tört elő a lándzsás hegyű takarmányfű; piros hi- buzskusz és széles levelű, zöld calladium nőtt a kavics- és ho­mokszigetecskéken. A patak a bozót és páfrány természetes gátja közé szorult. A gáttól hosszú, sárga bambuszok vezet­tek a hat méternél mélyebben fekvő tavacskához. Kira köze­ledtére egy zöld béka ugrott el a szikláról, és beletoccsant a vízmedencébe. Csalódott kó­csag emelkedett fel csapkodó szárnyakkal és ellebegett. — Kira! Kira! — a hívásaiig volt erősebb, mint a szél lehe­leté a tavacska fölött. —- MaillkaI — tátotta el szá­ját Kira örvendező meglepetés­sel. A lány fölötte állt a szik­lán, fején földszínű vizeskorsó. Domborodó, formás melle, egye­nes válla, és karcsú nyaka tö­kéletes egyensúlyban tartotta a korsót. Lement a fiúhoz. Felső teste ingerlően egyenes növésű volt, alsó teste macska-kecses­séggel hullámzott. A tónál fel­húzta a derekától lábfejéig érő csíkos camboyt. Kicsiny, kes­keny lába a vízbe csusszant. Térdig belelábalt; az áttetsző zöld víz körülvette kerek láb­szárát, egészen gödröcskés tér­déig, és erős, bronzszínű comb­ja húsát simogatta. —■ Esett múlt éjjel — mond­ta Kira. A lány elengedte a füle mel­lett a megjegyzést, és lehajolt, hogy megtöltse a korsót. — Jó lesz az aratás — foly­tatta a fiú. — Igen? — Akár jó lesz, akár nem —• figyelte, amint a lány fel­egyenesedett, jobb csípőjére tá­masztotta a korsót, és kényel­mesen lépkedett ki a vízből, fe­léje —, akár jő lesz az aratás, akár nem ... — könyörgőre hal­kult a hangja —, megkérem DÉNES GYÖRGY: Egy mosoly leszakadt a szádról Egy mosoly leszakadt a szódról, egy ólom elsötétedett, hozzdd indultam hallgatag világból s futottam ezredéveket, feléd sodort az elrendeltetés, Kharón folyójón űzött sejtelem, tenger halói és tenger ölelés kínjából hoztam életem, hogy rád fonódjon s vad gyönyör hevében a végzetemmel végzeted beteljék, a sejtjeinket gyötrő szenvedésben vörös sziromként lüktessen az elménk, s a boldog percek nyers kábulatában már átadjuk magunk az elmúlásnak, s míg bontjuk kelyhét új élet-virágnak, bennünk recsegve törnek össze ágak, s a vérünkből friss vérfolyók erednek és benne úszunk öntudatlan, árván, szétkapkodják árnyékát szemednek, kik ringatóztak elsugárzó lángján, s egy forró mosoly leszakad a szádról és végtelenből végtelenbe árad, egy forró mosoly leszakad a számról s a halhatatlan csillagok megállnak. Ponnát, és hazavlszleít Koz- zánk. A lány nagy, tiszta szeme tág. ra nyílt. Fekete szembogara megjátszott riadalommal for­gott. Hosszú ajkának nyílhegy formájú sarka meg reszketett, amint igyekezett visszatartani a nyílt mosolyt. Hátravetette a fejét. — Ügyis nemet fog mondani — és figyelte, hogy erre mit szól a fiú. — Nem, nem! — tiltakozott az, és a lányhoz lépett. — Tud­ja és nem szólt semmit! A lány letette a korsót, és lá­bait egymáshoz dörzsölve mor­zsolta az agyagot. Kira meg­érintette a vállát; az érintés gyöngéd simogatássá alakult. A lány olyan hevesen for­dult meg, mint a feszülő íjról elszálló nyíl. Vadul, nyögve ta­padtak egymáshoz. Tűzben ég­tek, ahogyan egész életükben; a vadságban találták meg a ki­elégülést, mint az állatok, ame­lyekkel együtt dolgoztak, mint a természet erői, amelyek kö­zepette éltek. A lány hirtelen elhúzódott, heves mozdulattal felkapta a korsót és elsietett. Kira felro­hant az emelkedőn, letépett egy virágzó rózsaszín gallyacskát a csenevész oleandert fojtogató kúszónövényről, és a lány után szaladt. — Ne, ne! — duzzogott Mal- lika, és a vállát húzogatta, ami­kor a fiú ujjai koszorút fontak a kontyába. — Ne csinálj be­lőlem bohócot! Már úgyis min­denki örökös menyasszonynak hív. Ne! De a fiú csökönyös volt. — Az ilyen hajba, mint a tiéd, virág való. — Mozdulatainak gyöngéd­sége elütött az előző pillanatok hevességétől. A lány tovább ment, a korsót a fején egyen­súlyozta, magas csípője himbá­lózott. Kira a rózsaszín virág- koszorún felejtette a szemét. Megmerevedett, amint a lány hátranyúlt a Virágért, egy ide­ig húzgálta, aztán földre dob­ta. Kira egy óra múlva tért visz- sza Ponnához, a lépcsős rizs- földekre. A Nap fehér korong­ja égette vállukat, mert meg­állás nélkül dolgoztak. — Ponna — szólalt meg Ki­ra, amikor szünetet tartottak, és egy bo-fa árnyékába húzód­tak. — Maliikéval találkoztam a tónál. Haza akarom hozni aratás után. — Aratás után zarándokúira indulunk — válaszolta Ponna, és vágyakozva bámult a Csúcs­ra. Csipkés sziklapereme most napfényben fürdött. — De Ponna! — Tudom, tudom — mondta Ponna. — Mindenki tud Malii­kéról, rólad meg a tóról. — Mi... mi... együtt élünk — vallotta be Kira. Ponna kuncogott. Kira megsértődött. — Kék anyajegy van a jobb mellén — jegyezte meg Ponna mellékesen. Kira sziszegve kapkodott le­vegő után; Ponna feléje for­dult. Kira a derekánál levő kést markolászta. Szemük találkozott. — Meddő — mondta Ponna szelíden —, különben már ta­valy hazahoztam volna. Tavaly­előtt Jinorisszal élt. A harag bizonytalanná vált Kirában. Úgy nézett a Csúcsra, ahogyan akkor szokott, ha nem értett valamit. — Még sosem láttam ilyen tisztának a Csúcsot — szólt Ponna és hozzátette: — Haza­hozhatod aratás után, ha mind a ketten úgy akarjátok. Dolgoz­hat mindkettőnkre. A Csúcs hívogatólag intett, hogy zarándokoljanak el hoz­zá. — Beleegyezik ebbe Mallika? — Kira kérdőn nézett a Csúcs­ra. — Ez az ő Karmája! Bele fog egyezni, mert tudja, hogy med­dő, és hogy mivel jár a med­dőség a mi falunkban. A falu felé fordultak, és el­indultak haza. A Csúcs engedelmes tanítvá­nyai elhatározták, hogy még egy aratással halasztják el za­rándokújukat, mint ahogy — egyetlen szó nélkül megegyez­tek abban Is, hogy megosztják életük kevés örömét. Fordította: Kvetzoi Miklósné • Ceyloni író, az egyszerű emberek, a társadalom szám- kivetettjeinek életéről ír. Gy. Szabó Bélo: Foltok a Holdon LASSI NUMMI: A LOVAS A víz zúgása egy pillanat óta már egyenletesen és egyre mélyebben hallatszott, amikor a síkság hirtelen véget ért. és a két meredek part közt a folyó elterpeszkedett, s kiraj­zolódott a felhők mögül előtű­nő hold fényében. A paripa riadtan megtorpant a meredek part szélén, lassan kezdett aláereszkedni a lejtőn. Az alacsony, dús levelű bokrok a lába köré fonódtak, akadá­lyozták a lépteit. Néhány ki­sebb kő és kavics csendesen legurult. Lejjebb, ahol nem ér­ződött a szél, nyirkosabb volt a levegő, és a harmattól tapa­dó leveleket összetiporták a ló­paták. Ahol az ereszkedő vé­get ért, keskeny fűpászta kez­dődött, mögötte kavicsos part­szegély és víz húzódott. A lejtő ailján a paripa egy pillanatra megállt, és a nedves fű után kapkodott; izmai las­sanként meglazultak a vágta után, és pihenőre ernyedtek. Aztán, parancsra sem várva, egyenesen a folyó felé fordult. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, emelt fejjel, mint valami homályos árnyék a sötéten csil­logó víz fölött. Az ár zúgása kitartóan mindent betöltött. A kavics csikorgott, amikor a ló a folyóba gázolt. Az ár nyomta, a víznek új­szerű hangja volt, komor és sistergő. A víz felületét sötét, csillogó fény borította. Az első örvények magukba szívták, a mélybe húzták; minden erejét meg kellett feszítenie — mi­után ezekkel megbirkózott, za­vartalanul lökhette magát elő­re, a folyó most szélesen, egyenletesen hömpölygött alá. Az ár közepe táján jártak: a víz fáradhatatlan fekete nyomát érezte minden oldalról. Az ár nyomta, amikor előre tört, a víz színén hideg, tompa fényű villódzások váltakoztak. Jött a sodró ár és magával ra­gadta, néhányszor megforgatta, és a víz alá húzta. Küzdeni kellett, a szédítő zúgás állan­dósult, az ár szörnyű súlya szo­rongatta mindenfelől. A tajté- kozva száguldó vízben csak úgy haladhatott előre, hogy minden erejét megfeszítette, egy pil­KULTURÁLIS hírek □ A MAGYAR FORDÍTÁSOK­BÓL is ismert Gabriel Garcia Marquez a 24 000 dollár értékű Rómulo Gallegos- díjat a Vene­zuelai Kommunista Pártnak adományozta. □ A DOMB CÍMÖ ANGOL FILMBEN a hazai közönség is megismerhette Sean Connery-t, aki ezúttal sergeant Johnson, azaz Johnson őrmester lett a Valami, ami hasonlít az igaz­sághoz című filmben. Sean Con­lanatra szabadjára engedte tel. jes szilajságát... csendesen a víz fölé emelkedett a paripa feje. A víz legerősebb sodrán már túljutott, most egy pilla­nat alatt kiszabadult az utolsó örvényből, amely magával hívta a mélység felé. ... Az ár nyomta, már közeli járt a szemközti parthoz, csak~ nem az árnyékában volt. Ezen a szakaszon a magas part me- redekebbnek és magasabbnak látszott. A víz forgói itt mind egyformák voltak, kicsik, moz­gásuk éles és gyorsan tovasik- ló. Az ár egész rövid idő alatt a hátára kapta, és magával ra­gadta, a part pedig tova su­hant. Felhagyott az erőlködés­sel, a magas part meredek volt, alacsony füvet nevelt csak, és nem lehetett tudni, mi van mö-- götte. Az ár addig vitte magá­val, amíg tekintete árnyékba nem került. — Felpillantott, š tekintete az előtte magasodó erdőre esett, amelynek egyenes fái a lejtő közepe táján sűrű­södni kezdtek. Néhány erőtel­jes mozdulat: a ló remegve taF- lajt ért, halk csobbanással láb­ra állt, és a vízbe gázolt. • A parton, a cserjenevelő er­dős lejtő előtt, kis öböl vök tele kagylóhéjjal és egészen fi­nom fehér homokkal. Az ágak ropogva nyíltak meg előtte, a paripa a sűrű bozót- szegélyen át benyomult a szál­erdőbe. Itt gondtalanul szabad­jára engedhette a sebes iramot, a fák ritkásan álltak és nem fogytak el: alattuk a szilárd föld rugalmas volt, de nem pu­ha és nem hepehupás. A fák igen sudárak és egyenesek vol­tak, szinte alig akadt rajtuk ág. Alattuk súlyos, szürkés féný terjengett. A fény mozdulatlan volt: a hold eltűnt. A paták puha dobaja volt az egyetlen hang az üres, ólomfényű leve­gőben. A fák egyre jobban rit­kulni kezdtek. A reggeli derengésben teljes vágtában lovagoltak keresztül a halott falun, ahol az ónszí­nű visszhang panaszosan éb­redt az utcák és o falak kö­vein. Fordította: Schütz István nery, a szerep szerint, hirtelen felindulásában úgy megüt egy gyermekkínzással gyanúsított bűnözőt, hogy az belehal sérü­lésébe. Az őrmestert vád alá helyezik... □ 1970 DECEMBERE ÖTÄ változatlanul telt házakat vonz a Metropol Theaterben Michael Stewart és Jerry Herman zenés komédiája — csakhogy Berlin­ben nem „Hello“, hanem Halló, Dolly a címe. Főszerepét Gisela May játssza és énekli; partne­re Hans-Joachim Blochw-itz. 1973 I. 2.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom