Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-28 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó
H árom Wesselka volt a házban — az öreg, a fiata] meg a kicsi. A kicsi szeplős volt. és az idegeinkre mászott, mert okosabb volt nálunk. A fiatalnak bársonynadrágja,,turistacipője volt, és meghúzta a fülünket, ha szénnel firkáltunk a falra. Ellenben az öreg, ő a barátunk volt: nem volt olyan ideges, mint mások, és nem nézett mindjárt ferdén rám, ha olykor bizalmasan megkérdeztem, hogy miért kell az embereknek meghalniuk, és miért nem szabad dohányozniuk a gyerekeknek, miért nem ajánlatos lopni, és miért tilos az udvarlás. Egy darabig hunyorgott, a választ fontolgatta, és közben-közben szívott egyet pipájából, mielőtt a választ eldörmögte volna. Ilyen volt az idős Wesselka, akit az egész házban csak az öreg Wesselkának hívtak. Tavasszal, amikor erősebben kezdett sütni a nap, előszedte a pajtából a nyugágyát, megszögelte, és végül felállította a hátsó udvarban. A fejrésznél egy rudat vert a földbe, és egy esernyőt kötött rá. Ha egv láncot meghúzott, úgy mozgott-emelkedett az esernyő, mint egy halálmadár, s ha meghúzta még egyszer, fuccs volt az egésznek. A csodaszerkezetet „bolondériának“ hívták az egész házban, Wesselka „dohányzószalonnak“ keresztelte el, mert a szobában nem volt szabad füstölnie. A menye, aki sem a dohányszagot, sem az öregemberszagot ki nem állhatta, szigorúan megtiltotta neki. És Wessel- káéknál ő viselte a nadrágot... Villámokat szórt a szemüvege mögül, valahányszor az öreg fejéhez vágta: — Te jó ég! Hát nem a körmével piszkálja a fogát! ... És már megint nem mostál lábat! Mogorván, civakodva dörzsölte minden alkalomkor az orra alá öreg korát, és megkérdezte, mikor jön meg végre az esze. Az öreg Wesselka csak morgóit erre, mint egv medve, akinek már nincs kedve védekezni. Pedig tízszer okosabb volt, mint az összes Wessel kák együttvéve. És Idős kora ellenére mindig nagy tervei voltak: télen mindig a gőzölgő trágyadombokról meg kotkodácsoló tyúkokról mesélt, és minden nyáron kikalapálta a kaszáját, bár talpalatnyi földje sem volt. Amióta Oroszországból hazajött, s az évtizedekkel ezelőtt volt, mindig egy darab földet szeretett volna venni, de sohasem sikerült. Kaszáját még abból az időből őrizte meg; s a reménységet is. A felnőttek alighanem nem értették meg, mert kitért az útjukból; jó napot, jó estét köszönt csak nekik, de kereste az alkalmat, hogy velünk lehessen, és ilyenkor megoldódott a nyelve. Majd minden délután a dohányzószalonjában feküdt, és pöfékelt a hosszú szárú pipából. Mi a nyugágy mellett guggoltunk a fűben, siittetttik magunkat a nappal, és néztük az öreget. Hol parányi felhőcskék úszkáltak az orra hegye körül — ilyenkor nyugodt és elégedett volt, hol csípős füst lövellt a pipából, ilyenkor a gond emésztette, de a legrosszabb az volt, ha füstöt nyelt, és az orreimpái kitágultak, ilyenkor igazán dühös volt. .Az öreg Wesselkának volt a legnagyobb hatalma fölöttünk, és ez fenemód bosszantott mindenkit. Amit az anyák és apák nem voltak képesek elérni jó tanáccsal, náspángolással és stollwerkkal, azt az öreg egy pillanat alatt elérte; közülük a legrosszabb is szelíd lett, mint a bárány, amikor Wesselka sárga kezét dörzsölve azt kérdezte: — Na, ki akar ma jó gyerek lenni? A felelet egy kerítéseken, kerteken túlharsanó hosz- szan tartó ordítás. Elégedetlenül morgott az öreg erre, de már nyúlt a nyugágy előtti csomagért, és elkezdte a lekötött, használt viaszosvásznat kibontani. A harmonikával — ez került elő lassan — meseországba muzsikált át bennünket Wesselka, s ez egészen más volt, mint az a birodalom, ahol királylányok, óriások és sárkányok éltek együtt, és harcoltak egymás ellen. Wesselka fehér sapkás hegyekről mesélt és akkora tavakról, hogy jól meg kell az embernek a markát köpnie, és hetekig kell eveznie, míg a másik partjára elér. Sötét erdők nőttek ki a szavai nyomán, akkorák, hogy a sok fától se kezdetük, se közepük, se végük nem volt. Télen meg akkora volt ott a hideg, hogy a szó megfagyott a levegőben, a hó meg csilingelt az ember talpa alatt. A szél, az fütyült és vonított, csontig és velőig hasított, mint a török szablya, A szélnek, tengernek, erdőnek és hidegnek éppen ezért különös nevük volt: valamennyit együttesen Szibériának hívták — Csak ennél a varázsszónál csatolja fel az öreg a harmonikát. Bütykös ujjai táncolnak a gyöngyház billentyűkön, és a harmonika úgy szól, mint az orgona. Szeme nyitva, de nem lát bennünket. Csak mosolyog titokzatosan, mert Szibériát látja. Akkor a kocsiszín teteje és a körtefa meghajol, a fürdőház kis hátsó udvara lassan kitágul, új kép va- rázslódik elénk. A hóviharban egy fatörzsekből durván összeácsolt házikó. Az asztal körül hat szakállas férfi ül. Egyikük Wesselka. A szél bőg a ház padlásán, tombol és cibálja az ablakot, az olajmécses lobog, mintha megbolondult volna. Akkor kivágódik az ajtó, s a szél eloltja a mécsest. — Ki az? — kiált az egyik. — Kétlábú ember. — Száműzött? — Száműzettek voltunk mi valamennyien. — Felelj, vagy lövök! — Csak ne olyan hevesen ebben a hidegben. Ha sötétben akarsz lőni, macskaszemed legyen vagy golyószóród. De ti hadifoglyok vagytok, és a kanalatokon kívül nincs más fegyveretek. És az idegen gyufát gyújt, és nyugodtan az asztalhoz lép. — Kolja a nevem — mondja hangosan, és nevet Csontos arc, gyapjas szakáll, hóval szegélyezett szakadt ruha, egy rongyba göngyölt csomag a padlón. Ez a Kolja egyszerűen odaül a többihez, kigöngyöli a harmonikát, és elkezdi játszani a Volga-dalt. — Kaphatnék egy teát? — kérdezi csak úgy közben. Az ütött-vert szamovár forró volt. Wesselka és mi szintén. Az öreg komikus arcot vágott, rántott egyet a harmonikán, hogy kavargott, gyöngyözött a dallam, mint a szódavíz. Egyes hangok, mint a jégkristályok, melyek lassan szétolvadnak a nyelven, mások meg éppen ellenkezőleg, mint bors és só a ropogós kenyéren. A kocsiszín tetejére rápottyant egy érett körte. Legurult, és fölrepedt az öreg előtt. De Wesselka nem vette észre, és mi sem akartuk észrevenni. Égetett a türelmetlenség, mint a csalán, vártuk, hogy a zene egy kicsit megnyugodjon, hogv halljuk, amint az ide-- gén kérdez: — Ti tehát hadifoglyok vagytok? — Semmi közöd hozzá! — Mától szabad emberek vagytok! — Az agyadra ment a fagy. — Mehettek, ahová akartok. — Nem, nagyszájú úr. A viharban a legkisebb út is túl hosszú. — A nép nevében, mostantól szabadok vagytok! — Úgy?! És mit szól ehhez a császárotok? — A császárt a múzeumba állítjuk, és ha moccanni mer, a falhoz! A szibériai télben .reng a házikó a hét ember nevetésétől, és. az öreg Wesselka csöndben együtt kacag a többivel. De a ráncos arc hirtelen ismét komollyá válik. Mi tudjuk, hogy most jön a támadás. A vöröskatonák a tábortűz körül fekszenek az erdőben, az ágak között csillagok fénylenek. Olykorolykor egy ló nyerít az éjszakában. Kolja végigcipelte a harmonikáját fél Szibérián keresztül, s az elkísérte őt a háborúba is. Egy dalt játszik, s a katonák alvó falvakról és várakozó lányokról énekelnek. játszott az öreg Wesselka is. Most áttetsző, finom lett a játéka, mint a pókháló, hogy a körtefa, mint egy fél erdő, zúgott hozzá. Majd összekeveredtek, egymásnak verődtek a hangok, ide-oda szálltak dühösen, téptek, cibáltak bennünket, hogy végül cirógassanak, mint édesanyánk keze. Egyszerre ugrálni kezdtek az öreg ujjai a billentyűkön, úgy hangzott, mint a patkócsattogás. Közben fütyült, jajgatott, tombolt a háború. De ez egyáltalán nem tartott sokáig. Olyan gyorsan, ahogyan jött, eltűnt s világos hang maradt a nyomában és hosszú, mint egy cérnaszál. Egy második következett rá, s lábujjhegyen megint egy harmadik követte. Ez volt az ellenség rajtaütése a katonákon. Mintha pihenni kéne a csata előtt, az öreg Wesselka lecsatolta a harmonikát, és a pipáért nyúlt. Kotorászott a kupakban, és alaposan meghánvta-vetette magában a dolgot, mielőtt szólt. — Bizony, bizony, így volt ez. jólelkű fickó volt az a Kolja. Csak tétovázva foszlott szét a kép, hogy átadja helyét a körtefának és a pajtának. A szőnyegporolótól a kertkerítésig megint a régi kötél húzódott, és szakadt fehérnemű lengett rajta. A fa ott állt tömören, és nyújtogatta ágait a levegőbe. A levelei között zölden és sárgán csillogtak az érő körték. Két, három gyerek ugrott föl, hogy rávesse magát a lehullott gyümölcsre. De az öreg Wesselka már ismerte ezt. — Ide vele, nagybólűek! Mérlegelte a körtét, mielőtt előkereste volna az oltókését a zsebéből. Majd egyenlő részekre vágta a gyümölcsöt, és szétosztotta közöttünk. Egy fél fogunkra sem volt elég. De éppen azért blzsergett oly kellemesen a nyelvünk tőle. Ha mindegyikünk előtt egy teli kosárral állt volna, akkor sem tudtunk volna egy harapással sem többet lenyelni: ha az öreg Wesselka mesélt, az embernek magától kinyílt a szája, de becsuknia ritkán sikerült. — Bizony, bizony — mondogatta az öreg inkább magának, mint nekünk —, Kolja csak egyszerű katona volt; de nagyobb volt sok tábornoknál! — Egy nap ellenséget kutatva fésültük át az erdőt, amikor Kolja hirtelen eltűnt. Órák hosszat kerestük valamennyien. A legcsekélyebb nyomot sem találtuk, se híre, se hamva,-se neki, se a lovának. Este zene nélkül burkolóztunk pokrócainkba. És azt kell mondanom, hogy a csönd jobban kínzott bennünket, hogy a dobhártyánkat majd szétrepesztette, és örültünk, ha legalább egy harkály kopogtatott kukacot keresve. Hosszú ideig nem hunytuk le a szemünket. — De reggel úgy fölpattant a szemünk, mintha rugóra járt volna. Kolja, az elveszett gyermek feküdt a fűben, és úgy játszotta az ébresztő dalt a harmonikán, mintha el sem ment volna. És mellette mit látunk? Egy tekintélyes generális áll a fához kötözve, és mutatja nekünk cefetül megdagadt orrát. Mindjárt tudtuk: a fickót Kolja vette kezelésbe, mert akkora paradicsom csak az ő öklétől nő az orr helyén. — Tudja a kakukk, hogy Kolja fülével mi történt; elég annyi, hogy egyszer csak hátulról egy akkorát kap a kobakjára, hogy lefordul a lováról. Amikor ismét magához tér, hát egy pajtában fekszik és bosz- szankodik rettentő mód. De nem sokáig. Mint egy pók, úgy mászik ki a tetőn, és leugrik az alvó őrszem fejére. Ráadásul még a fegyverét is elcseni... — Ahogy lopakodik a lovakhoz, hogy a szürkéjét megkeresse, rájön, hogy nincs sehol a harmonikája. Ez után oszt addig szaglászott, mígnem a tisztek hálószobájában találta meg. — Sötétben minden tehén fekete. A generális úr is csak egy árnyékot látott. Kolja az orrához ragasztotta az öklét., ráemelte a lóra és egyszerűen magával vitte. A nap elbújik, csak a sugarai törnek elő lándzsaként a felhők közül. Por és puskapor száll föl a kertben. Eltűnik a körtefa is. — Nekem egyáltalán nem volt mindegy — mesél az öreg tovább —, de a parancs, parancs. Egy cédulát kaptam a kezembe, egy marék mahorkát dohányozni meg tanácsot —- hogy jól vigyázzak. — Kolja a generálisa mellett gubbasztott, és minden dalnak csak a kezdetét játszotta. De hegyezte a fülét, és tudta, milyen út áll előttem. Egyáltalán nem volt vasárnapi séta észrevétlenül átsurranni az ellenséges vonalakon. Ha elkapják az embert, vége; megszorítják a torkát, vagy szitává lövik . . ' Izgulunk és félünk — nem az öreg Wesselkáért, ő itt fekszik a nyugágyban, hanem Koljáért, mert már tudjuk, hogy'most mi fog történni. Kolja abbahagyja a níuzsikálást. Fölpattan, mintha puskából lőtték volna ki, és a parancsnok elé áll. — Én akarok helyette menni! Mély csönd. A parancsnok a füvet nézi, és megkérdezi. Uitz Béla: BARÄT Franz Storch:
