Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-28 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó
— Miért? Az Mászol ja Kolja: — 'Ve^elkának felesége van meg gyereke. Az én feleségem, ez a bőr itt. nem sír utánam. — Míg ezt mondja, a harmonikáját simogatja, ahogv egv ió lovat simogat az ember Az öreg Wesselka megint a billentyűkön babrál. De lem játszik semmit. Még mondani akar valamit. — Furdalt a lelkiismeret, belém hasított, mint egy szurony. Szégyelltem magam. Tehát Kolja tudta, hogv valószínűleg nem fog többé visszatérni. De a fickó levetett, és követelte tőlem a cédulát me« a mahor- kát. Törékenyen, mint a gyöngyvirág, szökkennek most j hangok a harmonikából. Lassan emelkednek föl- 'elé az utolsóig. Olykor villámlik és szikrázik, mint a színes üveg, vagy a tükörszilánk máskor fénylik, A nap megvakult a füsttől. Égnek a házak és a keltések. mint a benzin. Az ellenség túl van árkon- Dokron. Egy dombon egy tölgyfa alatt fekszik Kolja — de már nem él. Alig három lépésre tőle fekszik a harmonikája is a porban — a fűitatóiát egv bajo- nett járta át. Az udvar felől léptek hallatszottak. Csak most ne jöjjön senki, mert inegnémul és megsüketül az öreg. \ felnőttek — mondja — kinevetik őt. mert egyálta- án nem tudják elképzelni, hogy a töpörödött nagv- ipó egykor erős férfi volt, s hogy egykor ők is a íyugágyban fognak feküdni és aszalódni -és rágódni fjú éveiken. Nem. nekünk nem kellenek nevetők ide, ni most Kolját gyászoljuk, és arra várunk, hogy a aarancsnok leszálljon a lóról, és fölveeve a harmonikát. De c lépések erről mit sem tudnak, kérlelhetetlenek, Tűnt a poloskák, azok sem mennek el, ha egyszer megjöttek. Addig csattognak, míg csak egv bő- izítő hang rikácsolni nem kezd: — Már megint csak gubbasztol, mintha odanőttél volna, a drága virágok meg az ajtó előtt kiszáradnak! Megmondtam én százszor is, hogy veled még megbolondulok! S az öreg Wesselka, aki vad paripákon száguldott legyen-völgyön át, akinek olyan volt a keze, mint a ;atu, és villámló kardjával egy fél regimentet szét tu- iott kergetni, behúzza a nyakát a válla közé, és — már megyek is! — dörmögi. De még gondosan összecsukja a nyugágyat, és vár, amíg a pápaszemes kígyó odább csörög. A történet végét még mindenáron 3l kell mondania, ha a világ összes virágai kiszáradnak is. — A parancsnok eltemetteti Kolját. Hatvannégy auska röpíti a felhőkbe golyóját. A parancsnok a harmonikát is vele akarja eltemetni. De mégis másként határoz. Fölsorakoznak az összes katonák, a könnyű sebesültek is. Mennydörgő hangon kérdi a parancsnok: — Ki tud harmonikázni? Senki sem szól semmit. Ogy, mint Kolja, senki sem tud itt játszani. Végül kilép három katona a sorból. Fáradtan, véresen, porosán játszania kell egyiknek i másik után az ezred indulót, próbaképpen. A legjobb lesz Kolja utódja. Wesselka a legjobb. Az öreg ház tetőablaka fölött, fent a magasban lunyorgat az első csillag. A pajtatető mögött az alkony utolsó sugara lángol. A körtefán már árnyak gubbasztanak. Az öreg Wesselka veregeti pipáját, és slcammog. Az öreg csontos hátán átlósan feszül a harmonika szíja, a fújtató közepére kerek, világos apaszt ragasztottak. Ma vesszük észre legeslegelő- ször __ /D omokos /ános /ordítása) — De — mondta az asszony hirtelen, és megállt a hegyi ösvényen. Emlékszel? Volt itt valami. * — Emlékszem — mondta a férfiMindkettőinknek kitágult a szemük, mint akik visszanéznek, egy emlékre bámulnak, és ugyanazt látják. — Egy vendéglő — rajongott az asszony. — Egy pompás, ragyogó, európai vendéglő. Aztán egy nagy- nagy üveges tornác. Aztán egy üvegajtó, egy óriási üvegajtó. — Igen — szólt a férfi. Ott reg geliztünk egyszer. A tengerszemre nézett. De az az épület följebb van. A hegytetőn van. Húsz évvel ezelőtt jártak itt, együtt. Lassan ballagtak föl a hegyre, a lila csillagfürtök között, hogy megkeressék. Csakugyan fönn a hegy tetején volt az az épület: kétemeletes, szürkésre meszelt ház. Sarkán valami csemegekereskedés vagy falatozó, ahol hideg csirkét, málnaszörpöt, gyümölcsöt árultak. Ezt fölismerték. Bementek a hátsó kapun. Ide- oda tévedezve a sötét folyosón, végre kiértek a napfényes tornácra, az üveges tornácra, ahonnan a tengerszemre látni. — Ez nem az — állapította meg az asszonya azonnal. — Az nagyobb volt, sokkal nagyobb. — Nagyobb és szebb — tette hozzá a férfi. Az üveges tornácon néhány vendég uzsonnázott, levelezőlapot írt, kirándulók, hátizsákkal. Megszólították az öreg pincért: — Nincs itt egy másik tornác is? — Nincs, kérem. — Ez volna az? — bámultak egymásra. — De itt valami változás van. Mondja, közben nem alakították át? — Nem, kérem. — Szinte hihetetlen. Így volt ez mindig? — így, kérem. Mindenesetre leültek. Fagylaltot rendeltek. Amikör a pincér hozta a fagylaltot, tovább vallatgatták. — és hol az ajtó, az üvegajtó? — Melyik üvegajtó? — kérdezte a pincér. — Az az üvegajtó, az az óriási üvegajtó — és kezükkel, karjukkal mutatták, hogy milyen óriási. — Itt csak egy üvegajtó van — válaszolt a pincér. — Ez — és rábökött. Éppen előtte ültek. — Érdekes — csodálkoztak. — Nem is vettük észre. Kis üvegajtó volt ez, rozoga, kopott s apró üvegtáblákkal berakva, ízléstelen, zöldre festett vasrácsok keretezték Rámeredtek, gyötrődve, mert a szó szoros értelmében fájt nekik a távlat eltolódása. Mint egy álomképre meredtek rá, mint az ifjúkorra meredtek rá. Nem ismerték föl. Tanulmányozták, hol nyílik, hová lehet eljutni ezen az üvegajtón. — Lehetetlen — erősködött az asszony. — Teljesen lehetetlen. — Pedig nyilván ez lesz — mondta a férfi — Az ember, kérlek, téved. Különösen annyi idő után. Az ember, kérlek, csalódik. Most elmosolyodtak azon, hogy hajdan, húsz évvel ezelőtt, milyen szépnek, csodálatosnak, tündérinek látták ezt a helyet. Kacagtak csa- csisáqukon, tapasztalatlanságukon. — Hiszen otthon még a mi üvegajtónk is nagyobb — állapi totta meg a férfi. — Sokkal nagyobb. — Nagyobb és szebb — tette hozzá az asszony. Kanalazták fagylaltjukat. Nem szóltak semmit. Hallgattak. Egyszerre mind a ketten azt érezték, hogy megöregedtek. Nincs többé öncsalás, káprázat, mely megszépíti a dolgokat. Minden olyan, amilyen. Ezután már csal. a világtól várhatnak még valamit. Maguktól semmit. De mit adhat a világ? Legföljebb ilyen szegényes, nem is egészen fl'trtn ü^onaitót Az élet elmúlt. Az asszony elövette kézitükrét. Némán szemlélte benne az arcát. Ráncokat fedezett fel homlokán, a szeme körül, az eddig ismeretlen ráncokat. Sápadt volt és fáradt. Száját kipirosította. A férfi, aki költő volt, kitekintett. Nézte a tengerszemet, a tengerszem jéghideg, borzongó, tintafekete vizét, melyen egyetlen vérvörös acélladik libegett Dühösen összemorcolta szemét, és mint mindig, amikor bosszús volt, egyetlen vigasztalására, a munkájára, n rne^tercén^o aon- dolt. — Nézd — szólt az asszonyhoz. — Én alapjában utálom azokat, akiket az irodalomtörténet nyilván vak félreértésből „nagy költők"- nek nevez. Ezek többnyire hetet- havat összehordanak, jósolnak, prédikálnak, harsognak, dörögnek, mint a tenger. Olyan meddők, olyan ihatatlanok is, mint a tenger. Hidd el. a kevés több. Menynyivel több ?nnél a tökéletes, ha csipetnyi is. Nem figyelsz ide? — De — bólintott az asszony, pedig egyáltalán nem figyelt oda, mert még mindig a kézitukrčre hajolt, elégedetlenül — Tudod mit? — folytatta a férfi, aki szintén nem figyelt az asszonyra. — Ezután én inkább kis költő akarok lenni. Nem nagy. Olyan kicsiny, mint ez a tenger- szem. És olyan mély. HAĽ DOLGOZAT Pali tizenkét éves, harmadik gimnazista. Náluk vacsorázom. Vacsora után, mikor a vendégek a társalgóban poharaznak és füstölnek, tizenegy felé fényt látok a diákszobában. Rekémlelek az üvegajtón. A kisdiák ott gubbaszt a zöld viaszosvászonnal vont asztalnál, kezében toll, előtte papír. Homlokát ráncolja, sóhajtozik. Rágja tollszárát, bele-belemártja a tintába. De nem ír. így múlik öt perc. Akkor nyitok be. — Kezét csókolom. — Szervusz. Mi az, te még nem alszol? — Házi dolgozatot kell írnom, holnapra. — Miről? — Édesapámról. — Ajha — mondom. — Az édesapádról? — Arról — szól, s elém tolja a füzetét. Cím: Édesapám. Az édesapa szerkezete a következő: a) bevezetés: leírása, b) tárgyalás: jelleme, szokásai, c) befejezés: mivel tartozunk édesapánknak? Leülök asztalához vele szemben, s figyelem őt. Arca zavart, szeme lázas, szőke haja zilált, mint egy elborult lángelméé, aki az alkotás gyötrelmében hánykódik. Orra tintás. — Mit írtál eddig? — vallatom. Mutasd. — Ez csak a piszkozat — men- tekezik. A „piszkozat“ valóban piszkos. Mindössze néhány paca van rajta, egy elmaszatolt állat rajza — kutya vagy disznó —, kérdőjelek, fölkiáltó jelek s egyetlen szó: édesapám. De utóbb ezt is áthúzta, kitörölte, mintegy megserfimisítette. Tehát nemigen haladt előre. A papírlapot némán visszaadtam. — Na, folytasd — biztatom. — Érted, hogy miről van szó. Édesapát mindenekelőtt három részre kell osztanunk. Várok türelmesen. Ismerem őt: értelmes fiú, kitűnő tanuló, korát meghaladó tudással, látókörrel Megint csak bámul maga elé, ráncolja homlokát, sóhajtozik. — Nem iut eszembe semmi — sopánkodik. Csóválom a fejem. — Szereted az édesapád? — Hogyne — szól, s elmosolyodik. — Vagy nem szereted? — Dehogynem — szól, s újra elmosolyodik. Most részvétet érzek iránta, de egy kis kajánságot is, s kegyetlenül, gonoszul élvezem vergődését, nyilván gyermekkori tusáimra emlékezve, melyeken már többé-ke- vésbé túl vagyok. Hallgatok. Ezt gondolom. „Mit írtam volna én tizenkét éves koromban édesapámról? Hegyláncnak láttam őt, sötét erdőnek. Hangja mennydörgőit. Reszketve imádtam, s kétségbeesve, dühöngve keltem föl az asztaltól, mikor észrevettem, hogy modoros szokása szerint kissé megszagolja a húst, a másik szobába menekültem, s ott hangosan ordítoztam, hogy ne halljam rémes gondolataimat. Néha féltem, hogy főbe lövi magát. Ilyesmik azonban nem férnek bele egy iskolai dolgozat keretébe." Később ezt gondolom: „Ha most Pali meg tudná írni, ami válóban benne él, ő lenne a világ legnagyobb írója — akihez mérve Shakespeare csupa elcsépeltség, Tolsztoj silány gyermek-, a parttalan, korlátlan személyesség, melyet még nem határol a forma merevsége. De épp ezért nem tud személyes lenni. Megriad a benne lakozó zabolátlan élettől. Félénk, szemérmetes. Mit ér az a sok láng, mely benne lobog? A tűzhányó kráterénél még senki s.? gyújtott rá egy cigarettára.“ Pali közben megivott egy pohár vizet, tüszkölt, köhögött, ismét leírta édesapám, és ismét áthúzta. Egy új papírlapot vett elő, mely irdatlan fehérségével vádlóan meredt rá. Almasan n>slnn A szánalom fog el. — Így sohase készülünk el — nógatom. — Kezdjünk hozzá, fiam. Milyen az édesapád? írjuk le. Diktálok, eleinte pl fnpóri ottan, nagyon lassan: — Édesapám negyvenesztendős. Magas, izmos, férfias. Fekete haja a halántékán már deresedik, homlokát az évek rRd^kknl vésték tele . Pali gyorsan, hibátlanul ír. Minden mondat után rám tekint, lesve megváltó szavaimat. Én is belemelegszem, bátorságra kapok, már gondolkodás nélkül, pimas? szemtelenséggel diktálok: — Arca jóságos. Mi is a második rész? Ja, a jelleme. Mondjuk egyszerűen, hogy: jellemes. Mindig egyenes, határozott. A szigort bölcsen egyesíti jósággal. Ha elfáradt az élet harcában, esténként családja körében találja meg a vigasztalást, s akkor a lámpa fénykörében felderül... A befejezést már rábízom. Itt a szókratészi módszerrel élek. — Remélem — mondom —, tudod, mivel tartozol édesapádnak? — Hálával — válaszol Pali gépiesen. — Ogy van — bólúitok, — hálával azért a sok szeretstért, áldozatért, azért a végtelen sok ... Éjfél van, mire befejezzük. Akkor visszamegyek a társalgóba, barátaimhoz. — Hát te hol vohál? — kérdezi Pali apja. — A fiadnál. — Mit csináltál? — Neveltem őt — feleltem. — Az életre neveltem. Megtanítottam hazudni. OZÄST! (lav. tus) TENGERSZEM
