Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-21 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

1973.

I. 21.

13

pzigorú ítélet és a végső feloldás hosszan kialakított kombinációja. Igen, végső feloldás, mert a végén megbocsát neki. Nem dobja ki az utcára. Johanka sírni it>g és könyörögni fog, megígéri, hogy megjavul; ő hűvösen meghallgatja, és a végén komolyan ennyit mond csak: Johanka, alkalmat adok magának arra, hogy jóvá tegye hálátlanságát, legyen becsületes és hűséges, mást nein kérek magától. Öreg ember vagyok, nem akarok kegyetlen lenni.

Ez a szónoklat-fogalmazás annyira megnyugtatta, hogy észre se vette, mikor ért haza. Johankánál még égett a villany. A függönyön keresztül bekukkantott a konyhába, és íme! Mi ez? Johanka vörösen, da- gadtan a sírástól, fel-alá szaladgál és egy bőröndbe dobálja a holmiját. Mi a fenének kell neki bőrönd? — rémült meg. Lábujjhegyen bement a szobájába, és zavartan, szorongva, meglepetten gondolkodni kezdett. Mi az, hát Johanka költözködni akar?

Itt fekszenek az asztalon azok a doJgok, amiket ellopott tőle. Megérintette őket és semmi örömöt nem érzett már, hogy megkerültek. Aha, mondta magában, Johanka rájött, hogy felfedeztem a tolvajlősait, s most fél, hogy azonnal kidobom, azért csomagol már. Jó, meghagyom ebben a hiedelemben, hadd higgye reggelig, hogy kidobom; ez legyen a büntetése. Majd reggel beszélek vele. De talán .. . talán még bejön bocsánatot kérni! Sírni fog itt nekem; térdre esik meg miegymás. Jól van, Johanka, nem akarok kegyetlen lenni, maradhat. Úgy ahogy volt, frakkban, leült és várt. Csend, végtelen csend volt már a liánban; a konyhából kihallatszott Johanka minden lépése, majd a koffer tetejének csattanása, aztán ismét csend lett. Mi ez? Ijedten felugrott és hallgatózott. Hirtelen hosszú, szörnyűséges, szinte embertelen üvöltés hangzott fel, amely hisztérikus zokogássá apró- zódott, miközben két térd zuhant a padlóra és a zokogást rövid nyögések szakították meg. Johanka sír. Egy kis sírásra el volt ugyan készülve, amikor felfedezte a lopást, de erre nem. Dobogó szívvel állt a helyén és hallgatta, mi történik a falon túl. Semmi, csak sírás. Most, most tér majd észre Johanka, és bejön bocsánatot kérni.

Fel-alá kezdett járni a szobában, hogy visszanyerj© biztonságát, de Johanka nem jött. Meg-megállt, hall- gatózott; Johanka sírása szabályos, egyhangú ritmusba ment át. Ez a hosszan tartó kétségbeesés megrémítette Odamagyek hozzá és csak ennyit mondok neki: Hát jól jegyezze meg magának a dolgot? Johanka, és ne sírjon már; ha jól fog viselkedni, én elfelejtem az egészet.

Alig gondolta végig a mondatot, heves léptek közeledtek az ajtó felé, s a küszöbön üvöltve megjelent Johanka. Arca olyan dagadt volt a sírástól, hogy rossz volt ránézni!

— Johanka!

— Hát... hát ezt szolgáltam én meg... — nyögte. Elismerés helyett... úgy bánni velem... mint agy tolvajjal ... ilyen szégyen! ...

— De hát Johanka! — kiáltott rémülten —, hiszen maga mindent elvitt tőlem, nézzen ide... ezt itt mindl Elvitte vagy nem vitte el?

De Johanka nem hallotta a kérdést.

— Hogy tűrhetem én ezt el... micsoda szégyen! A szekrényemben kutatni... mint... egy ... cigány, asszonyéban! ... Ilyen gyalázatot hozni rám! ... Ezt nem kellett volna megtennie a nagyságos úrnak!... Ahhoz nincs joga, hogy így megsértsen! .. . Ilyet sohase hittem volna! ... Hát tolvaj vagyok én, vagy mi?... Hogy én... én... tolvaj vagyok? — kiabálta szenvedélyesen, fájdalmasan. — Hogy én tolvaj vagyok? Én, ilyen családból? Ezt.. . ezt nem vártam volna ... ezt nem' érdemeltem megl

— De hát Johanka, legyen végre esze — mondta tehiggadva. — Hogy kerüítek ezek a dolgok a maga szekrényébe? A magáé ez, vagy az enyém? Mondja, maga nőszemély, a magáé ez?

— Én semmit se akarok hallani — zokog Johanka —, Uram Jézus, ilyen szégyen! ... Mintha csak valami ... cigányasszony ... lennék. Kutatni a szekrényemben! ... Azonnal azonnal elmegyek .. . Reggelig se maradok! ... Nem én! ...

— De hiszen én nem akarom kikergetni ... — próbálkozott ijedten. — Csak maradjon, Johanka. Sohase történjen rosszabb ... Hiszen én nem mondtam magának semmit! Hát ne sírjon már!

— Tessék mást fogadni! — fuldoklik Johanka a sírástól. — Én nem maradok itt reggeiig se! Mi vagyok én... kutya, hogy mindent eltűrjek?! Nem ,.i nem... akármennyit fizetne is... Inkább az utcán alszom!

— De hát miért, Johanka — védekezett tanácstalanul —, hát bántottam én magát? Ezt csak nem akarja letagadni, ami itt van az asztalon?

— Nem, nem bántott — kiabálja Johanka még sebzettebben, — Ez nem bántás... kutatni valakinek a szekrényében ... mintha tolvaj volna ... Ez semmi... Ezt kell nekem eltűrni? ... Ezt még senki se tette velem... ilyen szégyent... hát jöttment vagyok én? — üvöltött fe>i még egyszer, és becsapva az ajtót kiszaladt a szobából.

Hát ezt kapta bocsánatkérés és megbánás helyett. Végtelen zavart érzett magába. Mi történt itt? Lop, mint a szarka, s most megsértődött, mert rájöttem; nem szégyelü azt, hogy tolvaj, de kegyetlenül fáj neki, ha tolvaj voltáért fizetnie kell... Bolond ez a nő?

Hirtelen sajnálni kezdte Johankát. S egyre jobban sajnálta. No nám, mondta magában, minden ember, nek megvan a maga gyengéje, és semmivel sem tudod Jobban megsérteni, mint ha rájösz, hogy ml az. Ah, mennyi erkölcsi érzékenységgel veszi körül az ember a bűneitl Milyen fájdalmasan, milyen törékenyen gyengéd az ember a rosszaságaiban! Érintsd meg leplezett hibáit, s a legmélyebb séTtődöttség fájdalomkiáltásával fog válaszolni! Nem látod, hogyha bűnös fölött ítélkezel, sértődöttet Ítélsz el?!

A konyhából takarókkal elfojtott zokogás hallatszik. Be akart menni, de zárva találta a konyhát, így hát az ajtón keresztül próbálta Johankát lecsendesíteni. Szidta, vigasztalta, de szavaira csak még hevesebb és még hangosabb zokogás volt a válasz. Visszament a szobájába és halálosan elszomorodott tehetetlen részvétében. Itt fekszenek az ellopott dolgok, a gyönyörű új ingek, egy csomó egyéb fehérnemű, emléktárgyak és ki tudja, még mi minden! Vé. gigslmogatta őket, de csak szomorúság és elhanya. tottság áradt belőlük.

T.ÁDOR ANDRÁS fordítása

H

armatos volt az avar, s a lábnyomok miatt matt foltok hevertek az összekuszált ligetben. Néhol megkerülték a fákat, s egyvonalban volt a jobb és a bal nyom, úgyhogy nemcsak picinységükből követikeztethetett az ember arra, hogy gyerek járt itt, de látszott az Is, hogy ugrált meg hancúro- zott a fák között.

A gyerek megállt egy hatalmas fenyő előtt, aztán körbetáncolta.

— Gyere elő, sárkány — kiáltotta, s pörgette ujjal között a fütykösét.

A liget túlsó feléből jött az öregember. Fekete agyagkorső volt a kezében. Megismerte a gyereket, és rászólt:

— Mit csinálsz, Gerzson?

A gyerek fölkapta a fejét, azt akarta mondani, hogy semmi köze hozzá, aztán észrevette a borvizes korsót, s arna gondolt, hogy harc közben szüksége lehet a vízre, megszomjazhat.

— Várom a sárkányt — mondta, s leengedte a bunkósbotot.

— Nocsak — mondta az öreg, s hogy komolyabbnak érezze a gyerek a helyzetet, tarkójára taszította a kalapját.

— Megkérném Dénes bátyámat, hogy maradjon itt, mert verekedés közben megfáradhatok, s akkor jó lenne inni — mondta a-z öregnek.

— Hány éves vagy, Gerzson?

— Hat leszek — felelte a gyerek.

— Aztán még mindig itt lakik a sárkány? — kérdezte az öreg.

— Itt — mondta a gyerek csak úgy félválról, jelezve, hogy többet nem akar beszélni, hátat fordított az öregnek.

— Gyere, ki sárkányt — kiáltotta.

Az öreg tölcsért formált a tenyeréből, s el változtatott hangon suttogta:

— Nem jövök.

A gyerek ijedten lépett hátra. Nem számított arra, hogy megszólal a sárkány.

akkor miden jól lesz, ha megölöd? — kérdezte.

— így mesélték. Meg én Is gondolom, hogyha megölöm a gonoszt, akkor nem marad semmi rossz a faluban — mondta a gyerek.

Az öreg vette a korsőt. Megigazgatta a kalapját, s kezet rázott a gyerekkel.

— Legyen szerencséd, fiam — dörmögte, aztán elindult a faki

hangon. Aztán arra gondolt, hátha halálra sérti. — Róka veres, hatméteres, minden likban tyúkot keres. Nem is vagy te sárkány, hess, hess.

Letörölte a szeme sarkába gyűlt könnyeket. A bicskaláncot nadrágpántjához bogozta.

Fekete-fehér pettyes pillangó lebegett a fekete fák között besütő napfényben, ezt vette üldözőbe Gerzson. Fel-felbukott, azVári Attila:

— Azt a vadegerit! — motyogta, s lassan visszatért a bátorsága, mert megértette, hogy valamitől fél a sárkány.

— Aztán miért nem jössz ki?

— Mert be vagyok zárva a fába — huhogta az öreg.

A gyerek közelebb ment a fenyőhöz. Fütykösével ráütött a törzsre.

— Jaj! — nyögött az öreg.

— Nem is vagy bezárva — mondta a gyerek —, csak gyáva vagy.

— Nem igaz — suttogta az öreg.

— De gyáva vagy! — kiáltotta a gyerek, s püfölni kezdte a fenyőt, s nyögött hozzá meg ugrándozott. Aztán kifáradt, odatán- torgott az öreghez. Kérdezés nélkül vette fel a korsót. Az első kortyot messzire köpte, aztán meghúzta jól, felnőttesen.

— Nem jön elő? — kérdezte az öreg.

— Honnan tudjam? — felelte a gyerek, s meglátta az öreg bicskaláncát. — Ha kijönne, majd ideadná a kacrát?

— De nem kacor ez — mondta az öreg, s előhúzta a kését.

— Halblcska — mondta a gyerek.

— Aztán miért akarod megölni a sárkányt?

— Mert akkor hazajönne apám, s kapnék új csizmát és meggyógyulna anyám is.

Az öreg elikomolyodott. Ivott egy kortynyi borvizet, s töprengett azon, hogy mondjon valamit, vagy vegye a korsóját és menjen. Érezte, hogy nem tud dönteni.

— Aztán mfből gondolod, hogy

felé. Amikor a cserjéhez ért, megállt, visszakiáltott: Gyere

ide, Gerzson!

A gyerek kimért léptekikel ment a fák között, s élvezte, hogy a nyirkos avar süppedt és emelkedett a talpa alatt.

— Mi van? — kérdezte.

— Neked adnám a bicskám — mondta az öreg, s legombolta a bicska láncát.

A gyerek megbabonázva állt, alig tudott kinyögni egy köszö- nömöt. Még akkor ts ott volt, azon a helyen, mikor az öreg már beért a falu útjára. Nézte a halbicska pikkelyeit, méregette fél tenyerével, hogy milyen súlyos lehet, aztán kinyitotta, s baljában a fütykössel, jobbjában a késsel visszament a hatalmas fenyőhöz.

— Hé, sárkány!

Csend volt. Az ágakon ugrált egy sárgarigó, s mintha csak a telő időt akarná mutatni, mész- szire huhogni, az egyik fán egy vadgerle búgott, s elállt a szél ts.

— Hé, sárkány, gyere ki! — kiáltotta újra, s rávágott a fára.

De csend volt, csak száraz fenyőtűk hulltak az ütés nyomán, aprókat koppanva a holt avaron.

A gyerek arra gondolt, hogy cselre készül a sárkány, hogy valami rosszban sántikál, s hát- raikapta a fejét, nehogy hátba támadja a hétfejű.

— Hé, sárkány! Gyere elő! Gyáva dög. Nem Is vagy bezárva, gyáva róka vagy. Nen is vagy sárkány. Sánta kutya! —- s olyan erővel püfölte a fát, hogy belefáradt, s el zsibbadtak az ujjal.

— Gyáva róka — nyögte sírős

tán továbbhaladt, nem hagyta abba az üldözést. Legalább ezt akarta leteríteni, ha már a sárkányt nem tudta, mert érezte, hogy valamit kell hogy pusztítson, mert útjában áll. Észre sem vette, hogy került a házak közé.

— Megöltem a sárkányt! — kiabálta a gyerekek felé. Aztán meggondolta magát, s azt mondta: Addig vertem, hogy a végén már nem is mert válaszolni. Pedig kötődött ám velem az elején.

— Nem is igaz — mondta egy kövér gyerek.

— De igaz, hallotta Dénes bátyám is.

Trappoltak a gyerekek, néha megperdültek saját tengelyük körül, felkavarták a port. Csak az öreg háza előtt álltak meg.

— Dénes bácsi! — kiáltotta a kövérv

Kijött az öreg a házból.

— Igaz, hogy beszélt Gerzson a sárkánnyal? — kérdezték.

— Igaz — válaszolta az öreg. — És meg is verte — mondta. Észrevette Gerzsont a többiek között. — Megölted, fiam? — kérdezte.

— Nem — mondta a gyerek. — De nagyon megijedt a veréstől, mert ahogy maga elment, aztán szólni sem mert — kiáltotta diadalmasan, de fájdalmas volt a hangja, mert megértette, hogy abban kételkednek a többiek, amiért nekivágott hajnalban a ligetnek.

Pedig a többiek nappal is féltek, és most mégis kételkedtek' a sárkányban és benne, és abban is, hogy minden jobb lesz mától.

Kiss Attila rajza