Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-17 / 14. szám, szerda

A színházak régi íratlan tör­vénye: a bemutató előtti hetekben még a színfalak kö­zött aránylag otthonosan moz­gó újságíró se zavarja jelen­létével a próbákat. A próbák a színházban a művészi érés, az alkotás napjait jelentik. Sok örömmel, gonddal, nem kevés problémával járnak. A színész tízszer, százszor próbál el egy- egy mozdulatot. hangsúlyoz ki­fejezést, mondatot, nappal és éjszaka, színházon és színhá­zon kívül ismerkedik, gyakran küzd a figurával, amelyet majd megjelenít. A rendező önmagá­ban már aprólékosan kidolgoz­ta az előadást, benne már „kész“ ez a bemutató. Ám ez még nem elegendő: mozdula­tokba, képekbe, jelenetekbe, előadásba kell formáni az el­képzeléseket. Mindez jórészt a próbákon történik. S közben készül a díszletterv, a jelmez, a színház műszaki dolgozói sem tétlenkednek, hiszen ilyenkor szinte felgyorsul az idő, órák., napok szinte repülnek. Közel van, egyre közelebb kerül a bemutató időpontja. Talán már ebből is kitűnik, hogy társalgásra, baráti beszél­getésre ilyenkor alig jut idő, mégis az a bizonyos kíváncsi­ság minden logikusnak ható ér­velés ellenére odavitt a próbá­ra ... A Magyar Területi Színház jubileumra készül. Madách Az ember tragédiájának díszelő­Mielőtt felgördül a függöny MADÁCH TRAGÉDIÁJÁT PRÓBÁLJÁK A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZBAN adásával ünnepli megalakulá­sának huszadik évfordulóját. Amint lábujjhegyen beosonok a nézőtérre és körülnézek a próbateremben, szimbólumokat fedezek fel: múlt, jelen és jö­vő kavarog előttem. Húsz évvel ezelőtt ebben a teremben várta a közönség, hogy a hőn óhaj­tott vágyból, erős akaratból végre valóság legyen. Aztán fel­gördült a függöny és lényegé­ben akkor kezdte meg művészi tevékenységét a Magyar Terü­leti Színház. Húsz esztendő ... Sikerekkel, eredményekkel, problémákkal és megpróbáltatásokkal teli két évtized. Most nincs helye a részletezésnek, a lényeg a leg­fontosabb a színház működik, alapvető feladatait eredménye­sen teljesíti. A társulatnak eredményekben nem szűkölkö­dő jelene és bíztató perspektí­vája van. Képességeinek egyik bizonyítéka, hogy a jubileumra egy szintén nem újkeletű ter­vet valósítanak meg a Tragé­dia színrevitelével. Madách halhatatlan szavai, gondolatai már itt lüktetnek a teremben: a rendező és a szí­nészek munkájának eredménye­képpen formálódnak művészi szóvá. A színpadon most a bi­zánci szín beállítását ismétlik, délután a két prágai szín kö­vetkezik. A szünetben Dráfi Mátyás, Lucifer alakítója szerepéről ezeket mondta: — Lucifer szerepe nemcsak roppant igényes, hanem meg­tisztelő feladat és felemelő ér­zés minden színész számára, Mondanom sem kell, jómagam is hasonló érzésekkel készülök a próbára. Boldog vagyok, mert tudom és érzem Lucifer már bennem él, ismerem őt, méghozzá aprólékosan. Célkitű­zésem az, hogy nem sátánt, nem földöntúli lényt formálok majd, hanem egy racionálisan gondolkodó típust, akit nem ragadtatnak el az érzelmek, minden helyzetben tud követ­keztetni, előrelátó, reálisan ér­tékel. Ropog József (aki Ádámot játssza az első szereposztásban) figyelmesen hallgatja beszél­getésünket, azután ő is meg­szólal: — Csodálatos érzés Madá- chot próbálni. Elmélyedni gon­dolataiba, megérteni szavainak, színműveinek az értelmét. So­kan dicsérték, elemezték lel­kes szavakkal a Tragédiát, s úgy érzem mégsem mondtak el mindent erről a remekműről, amelynek minden színe külön- külön egy nagyszerűen megírt színdarab. Leírhatatlan érzés Ádámot játszani, megjeleníte­ni azt, ami a legemberibb: a bu­kás, megtorpanás ellenére, to­vább menni, hinni, bízni. Beszélgetésünket h rendező hívó szavai szakítja meg. Foly­tatódik a próba. S bizony már jócskán elmúlt két óra, amikor a társulat tagjai „ebédszünetet“ tartanak. Ekkor sikerült Várady Györggyel, a győri Kisfaludy Színház igazgatójával a Tragé­dia vendégrendezőjével is be­szélgetnem. — Dicséretes és helyes volt a Magyar Területi Színház mű­vészeti vezetőségének elhatáro­zása, hogy a jubileumra a Tragédiát viszik színre — mondja. — Mondhatnám úgy is, hogy minden társulatnak két évtize­des művészi munkája során szinte kötelessége bemutatni Madách remekművét. Megtisz­telő feladat számomra, hogy én rendezhetem a komáromi Tragédiát. Kár, hogy a járvány miatt elrendelt határzárlat részben módosította és nehezí­tette az eredetileg kitűzött munkatempót. Meggyőződésem, hogy ez a gátló körülmény nem hagy majd semmilyen nyomot az előadáson. Lélegzetvételnyi szünet után folytatja: — Nem akarok úgynevezett protokoll-előadást rendezni. Szeretnénk Madách alkotásával is megtalálni az utat a dél­szlovákiai közönséghez. Ezért arra törekszünk, hogy előadá­sunk mindvégig érdekes és ha­tásos legyen. Ebből adódik, hogy nagy figyelmet szentelünk a színészek biztos és érthető szövegmondásának. Platzner Tibor díszlettervei véleményem szerint kitűnően segítik elő rendezői koncepcióm érvénye­sítését. Rendezésem természete­sen figyelembe veszi a Ma­gyar Területi Színház lehetősé­geit, elsősorban a színművészek létszámát. Ezek ismeretében a színpadon — úgy ahogy azt Madách eredetileg megjelölte — hatásos drámai költeményt láthatunk majd. ... Hat órát mutatott az Euró- pa-szálló órája, amikor a kö­dös, neonok által megvilágított utcán színészismerősömmel ta­lálkoztam. — Fél héttől a Tragédiát próbáljuk — mondta és sietett a színház felé. — Nincs megál­lás, nincs pihenés, mert közel a premier napja — hallom szavait. Valóban: február elsejétől, a bemutató időpontjától már csak néhány nap választ el. SZILVÄSSY JÓZSEF Száztíz éve született Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij 1863. január 17-én született a kiváló rendező, szí­nész, színigazgató, színészpedagógus és színházteore­tikus, a Szovjetunió népművésze. Már ez a néhány meghatározás is világosan mutatja, milyen fontos sze­repet játszott Sztanyiszlavszkij az orosz, illetőleg a szovjet színházkultúra fejlesztésében. Ö volt az alapí­tója 1898-ban V. I. Nyemirovics-Dancsenkovai együtt a Moszkvai Művész Színháznak, a nemrégiben hazánk­ban járt híres MHAT-nak, és vezetője a Moszkvai Nagyszínház operacsoportjának, a későbbi Sztanyisz­lavszkij Operaszínháznak. Különösen nagy jelentőségű színészpedagógiai és rendezői elmélete és gyakorlata, amelynek alaptaní­tása a színészi munkában az író mondanivalójával, a megformálandó figurával való tudatos, tökéletes azo­nosulás. Ennek illusztrálására idéznék egy részletet „Éle­tem a művészet“ c. könyvéből, mert ezek a szinte naplószerű feljegyzések éppen Csehov „Három nővér" című drámája első színpadi megformálódásáról adnak hiteles dokumentumot: „A színészek szorgalmasan dolgoztak, ezért a pró­bákkal elég gyorsan odáig jutottunk, hogy minden világos, érthető és helyes volt. A darabnak azonban ennek ellenére sem volt kicsengése, unalmasnak és hosszadalmasnak tűnt. Valami hiányzott belőle. De nagyon nehéz megkeresni ezt a valamit, ha nem tudjuk, mi az. Mindennel elkészültünk, bejelenthet­tük volna az előadást, de ha ebben a holtpontra ju­tott állapotban indítottuk volna útjára az előadást, nem lett volna sikere. Közben azonban valamennyien éreztük, hogy a siker kulcsa kezünkben van, készen­K. Sz. Sztanyiszlavszkij (ČSTK—TASZSZ felvétel) létben vár, hogy minden jeltétel megvan hozzá, de egyre hiányzik az a mágikus valami. A színészekkel állandóan összejöttünk. Szorgalmasan próbáltunk, két­ségbeesetten széledtünk szét, és másnap mindez meg- ismétlődött, ismét eredménytelenül. — Uraim, mindez azért van, mert túl sokat okos­kodunk — jelentette ki egyszer valaki. — Unalmasan játsszuk Csehovot, húzzuk, pedig erőteljesebb, gyor­sabb, vaudeville-i tempóra lenne szükség. Így azután gyorsabban kezdtünk játszani. Tulajdon­képpen gyorsan igyekeztünk beszélni és mozogni, amivel azonban annyira elkapkodtuk a cselekményt, hogy szavak, sőt egész mondatok sikkadtak el. Álta­lános hajsza állt be, amely még szomorúbb hatást keltett. Nehézzé vált annak a megértése, miről be­szélnek a szereplők, és mi történik a színpadon. Az egyik ilyen kínos próba közben érdekes dolog történt, amit szívesen elmesélnék. Este volt. A mun­kánk megint akadozott. A színészek a szó közepén elhallgattak, sőt abbahagyták a játékot, mivel nem látták a próba értelmét. A rendező iránti bizalom, sőt a színészek egymás iránti bizalma is megingott. Az energia ilyen ellanyhulása a bomlás előjele. Vala­mennyien a szoba sarkaiba húzódtunk és hallgattunk. Csak két-három lámpa világított homályosan. 'Zbben a félhomályban kuporogtunk. Elégedetlenek és két­ségbeesettek voltunk. Valaki a körmével idegesen ka­parászott a pádon, ami kapargáló egér neszét idézte. Nem tudom, miért idézte fel bennem ez a hang a családi fészek képét. A szívem körül melegség árait el, egyszerre az igazság és az élet szele érintett meg, és képzelőerőm dolgozni kezdett. Lehet, hogy az egérkapirgálásnak a sötétséggel és a kétségbeeséssel együttesen valami szerepe volt az életemben, amiről magam sem tudtam. Ki képes meghatározni az alko­tás tudatalatti útjait! Akár így volt, akár úgy, egyszerre felfogtam az annyiszor próbált jelenet igazi értelmét. Egyszerre otthonos légkör támadt a színpadon. Csehov emberei megéledtek. Kiderült, hogy egyáltalán nem szenved­nek bánataik miatt, sőt, az örömöt, a nevetést, a vi­dámságot keresik. Élni akarnak, nem pedig szenve- legni. Megéreztem az igazságot, amt felserkentett és ösztönösen megéreztem, mit kell tenni. És a mun­kánk ismét erőtől duzzadt." Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij rende­zői módszereivel és azzal a nézetével, hogy „a szín­ház a legjobb eszköz a nemzetek közeledéséhez és kölcsönös megismeréséhez“ nemzetközi viszonylatban, sőt mondhatjuk világszerte közismertté lett és köve­tőkre talált. —igo— 1973. I. 17. TÖRTÉNELMI KORBAN élünk, na­gyon sűrített pillanatokban. Minden megtett és elmulasztott mozdulatunk jelképes és maradandó. Különösen érvéL nyes ez olyan kisvárosban, mint Ša­hy (Ipolyság), mert itt arról van sző, hogy ma már nem elegendő a törté­nelmi múltra hivatkozni — valamikor megyei székhely volt, később járási székhely — hanem tenni kell, alkotni, építeni, mert jövőt szab minden meg­tett, vagy elmulasztott mozdulat. Valamikor a Honti Kaszinó volt a tár­sadalmi élet gócpontja ebben a város­ban. Valamikor, régen... így vall erről a századfordulón kiadott monográfia: „A káptalan segítségével alapították 1834-ben, a nagy vendégfogadó tőszom­szédságában ... Amikor a vendégfoga­dó más kézre került, akkortájt vásárol­ták meg az államtól a régi sóház épü­letének a főűtra eső részét és annak telkén építették fel a díszes Kaszinó­helyiséget. (Ma a magyar gimnázium épülete.) A szabadságharc éveit erősen megsínylette, mind a magyar, mind pe­dig az osztrák hadak laktanyául fog­lalták le, a termeit feldúlták, bútorait megrongálták. Könyvtárának 1500 kö­tete abban az időben kallódott el.“ így volt. Valamikor régen .. .És ma? A HELY VARÁZSA, a gyakran em­legetett „genius loci“, de a kor is meg­követeli, hogy a művelődési otthon, a népművelés ügye, a társadalmi élet méltó helyet, igazi otthont kapjon. Húsz évvel ezelőtt még megfelelt, bizarrul tetszetős is volt, hogy a valamikori me­gyeház dísztermét, emeleti helyiségeit birtokolta a művelődési otthon. Húsz évvel ezelőtt... Azóta azonban történt egy 8 más. A népművelés terén megin­dult valami mozgás, külső-belső igény, a méltó kiviteltől, a méltó alkalomtól a méltó adottságok, lehetőségek irányá­ba. Egyértelmű követelményként meg­fogalmazódott a kívánság: új, méltó ott­hont kell adni a művelődési otthonnak. A kívánság után tervezgetni kezdett a városi nemzeti bizottság tanácsa: Ott áll üresen, elhagyottan, majdnem a vá­A kíváncsiság mögött megbúvó lélek tagadhatatlan örömmel veszi számba az eredményt: Balkonos nagyterem. Olyan, melyben egyszerre 700 látogató kap he­lyet, ha hangversenyre, konferenciára, évzáró közgyűlésre jön. Az épület köz­ponti fűtéses. Földszinten irodahelyi­ségek, ruhatárak, szociális helyiségek. Az emeleten két önálló klubhelyiség, Kapunyitás ros szívében, a Rózsa utcában egy volt imaház ... Megvásároljuk, átépítjük ... Amint ilyenkor szokás, sokan csak le­gyintettek: Nem lesz abból semmi! Má­sok okoskodtak: Előnyösebb volna újat építeni, mert az átépítés többe kerül. Néhányan kételkedtek: Szép elképzelés, de mikor lesz valósággá? Azután következtek a tettek. EGYlR TUDÓSÍTÓNK két héttel eze­lőtt jelezte: „Január 15-én adják át rendeltetésének... 1 millió 200 ezer koronás költséggel alakították át... A munkálatokat határidőre végezték el a Bolgár István mester vezetésével a szolgáltatási vállalat építőcsoportja.“ Most, kapunyitás után Horniak János elvtárssal a művelődési otthon igazga­tójával közösen vissza és előre tekin­tünk, hogy pontosan meghatározhas­suk: Hogyan jutottak eddig? Az átépítés jó ütemben, a tervek sze­rint haladt. Farkas Károly elvtárs, a városi nemzeti bizottság építési ügy­osztályának vezetője szívügyének te­kintette a feladatot. egy tágas tanterem. A berendezés is mél­tó. Nem pazar, de csinos, célszerű. Két­százezer koronát költöttek rá. Szógel István elvtárs, a városi nemzeti bizott­ság elnöke külön gondot fordított arra, hogy méltó legyen a berendezés az új épülethez. TÍZ FALU tartozik ezentúl a műve­lődési otthon hatáskörébe. A korszerű követelményeknek megfelelően tehát ötről hétre növelték a művelődési dol­gozók számát. Valent Valéria az egyik új dolgozó. A klubtevékenység szerve­zése, irányítása a munkaköre. Koszorú Mária pedig mint módszertani dolgozó, a környező falvak számára megfelelő irányítást, segítséget ad majd. Bővül Kovács Anna munkaköre is, hisz módszertani útmutatásra, segítség­re várnak az öntevékeny klubok. Mol­nár Tibor számára is bővülő feladatot jelent a kapunyitás. A képzőművészeti munkákon kívül, a szakkör tevékenysé­gének megszervezésén kívül, neki kell a cigány lakosok problémáival foglal­koznia majd. A kapunyitást azonban leginkább az öntevékeny klubok várták. Turczi Lász­ló vezetésévei a sakkozók, dr. Adolf Gusztáv vezetésével a fotósok, Kiss La­jos vezetésével az amatőr csillagászok. Otthont kap már az irodalmi színpad, melynek Fass Ottó a vezetője. Két tánc­csoport. Bállová Margita, illetve Vass Ottóné vezetésével. A HONTI NAPOKRA való felkészülés minőségileg jobb, különb lesz, mint ed­dig volt. Sokkal jobban kidomborítják majd ezeknek a napoknak a népművé­szeti jellegét. A két nép, a szlovák és a magyar, művészeti életének kapcso­latait bemutatják, ápolják. Túlságosan elvontan, absztraktúl hangzik ez a két utóbbi mondat. Meg­kérdezem: Nem lehetne ezt egyszerűen, a tények nyelvén elmondani? Felelet: Meglepetés lesz, de elmondjuk, hogy az idén fellépnek majd Kuzma Anna és Kuzma Zsuzsanna, akik annak idején, 19, illetve 11 éves korukban Bartók Béla gyűjtőútja alkalmával Kostolná Moravce községben szlovák nyelvű népdalokat énekeltek. Most ugyanazo­kat előadják majd. SOK EGYÉB is említést érdemelne még. Az is, hogy ifjúsági klub működik majd az új művelődési otthonban. Nem is egy, hanem kettő. Minden nap nyit­va tart majd délutánonként este 7 órá­ig a 18 éven aluliak számára, este 9 óráig a 18 éven felüliek számára. Emlí­tést érdemelne az is, hogy az emeleten levő tantermet a különféle nyelvtanfo­lyamok számára már korszerűbben fel­szerelhetik majd. És sok egyéb apróság is méltatást érdemelne még. De ez már azok feladata, akiket szolgálni fog az új művelődési otthon. HAJDÚ ANDRÁS

Next

/
Oldalképek
Tartalom