Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-14 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
úgysem vágyott soha. Á cipő nem baj, nem, nem..» Eljárt ő anélkül is, amíg fiatal volt. Aztán később cipő is akadt. Hosszú volt az útja. Ez a mostani is hosszú valahogy és elfelejtette, hogy merre tart, Változik a kép: Fakete erdő magaslik felette, és az egyik fán kuvik szói. Nem jó madár, ő nem szereti. — Ereggy a fenébe! — Kuvik, kuvik, kuvik ... Valaki kopog az ajtón. — Ki az? Egy-kettő-három ... De hisz nem erdő ez, hanem este. — Lám, este van megint. És a lámpa nem ég. Meg kéne gyújtani. Száraz keze olyan, mim az elszáradt szilvafa az udvaron. Kinyújtja a dunna alól Reszketegen matat egy ideig, aztán visszahúzza. Elfelajtette, hogy nem ke'.l gyufa. Csak a villanygombot kell megnyomnia. Újból matat, eredménytelenül. Keskeny ajkáról lemondó sóhaj párázza a szoba levegőjét. Hiszen nem is oľ an fontos a lámpa. Világít az ő szeme. Mindig is világított. Majdnem elégett önfényétől. Néha any- nvira parázslik, hogy fáj. Befelé világít, és az a fontos, nem, nem a lámpa fontos. El lehet néha az ember nélküle. De a kezét azért magmelegítené. Legalábbis a jobb kezét. Mert a kálynában kialudt a tűz. Fel akart kelni, de a lába nem engedelmeskedett. Gyű te, gyű te, gyű te ... Nincs foganatja a régi varázsszónak. És a tűz nem é? magától. Igen, a tűz... hideg van. Nagyon hideg Jó lanne egy kis tea. Elömlene a testében, mint begyújtás után szobájában a meleg. Egy kis kenyeret is enne hozzá. De már napok óta nem volt benn a városban. A Tonó eljöhetett volna azért... Annak is van autója, és ő lakik a legközelebb. Lehet, hogy még el is jön. Talán ma eszébe jut Vagy a Marka jönne? Szilveszter van. Igaz is, Szilveszter ... Jó lenne egy kis fonott kalács. Tejes kávéval is jó lsnne, ha már nincs tea. Karácsonyra sem volt, bizony nem ... Zuzka, a testvére meg úgy tesz, mintha nem látná. Az autóbuszban is úgy tett, mikor utoljára járta meg a várost. Mintha nem látná, mert azt beszélik róla, hogy bolond, és iszik is. Szégyel’i őt a Zuzka. Tudja ő azt jól, hogy szégyenli. Jól tudják, hogy italt soha nem vett a szájába. Az idegei... ? 1 Azok bizony cserben hagyták. Egyszer elvitték abba az intézetbe, és azóta a gyerekei... Hat gyereke idegen lett... — Igen, azóta. De erről nem beszélhet az ember. Ott hordta őket a szíve alatta Karácsonykor egyedül volt, és most szilveszter van. Szilveszter éjszakája. Valaki kopog az ajtón. — Jói van, jól, megyek már, — motyogja, és vissza- hanyatlik az ágyra. Megint fehér köd a réten. Újból szürke ló? Gyű te, gyű te, gyű te... Talán ez engedelmeskedni is fog. Jobban, mint a lábal. Jobban, mint az idegei. Jobban, mint a gyerekei. És látni is fogja. Minden bizonnyal, hisz nézi. Csak őt nézi, tehát látja. Nem úgy, mint a Zuzka, a nővére. S talán még a hátára is felveszi. Gyerünk hát! Gyű te, gyű te, gvű te! ... PÄSKÄNDI GÉZA: Dúdor István: NAGYANYÁM Iádra nincs időd. Pedig az elődöd ezért mondott le. Ida mindig meleg vacsorával vár. Olykor szinte könyörög, hogy egyél. De te csak turkálod az ételt, mint valami rossz gyerek. Pedig Ida nagyszerűen főz. És mindig a kedvedre. Reggelenként meg- kérdi, mit kívánsz. Többnyire azt válaszolod, hogy neked mindegy, mi lesz az ebéd. S valóban az, hiszen már semmit sem eszel olyan étvággyal, mint azelőtt. Hiá- bp vár bableves, túrós rétes, tormás hús, csirkepaprikás. Ida többször kért, hogy röntgeneztesd meg a gyomrod, de te sohasem érsz rá. Azt mondod, ha kevesebb lesz a gondod, újból megjön az étvágyad. Ezt határozottan állítod, pedig nem egészen hiszel benne. Sosem tudtad elviselni, hogy a beteg Ida törődjön az egész, ségeddel. Ellenkezőleg: féltetted, óvtad őt. Dolgozni se hagytad. Pedig mindig akart dolgozni. Amikor építkeztetek, bizony jól is jött volna még egy kereset, de te erről hallani se akartál. És ez Idának jólesett. Nagyon jólesett, hiszen tudta, miért teszed. Igen, tudta, hogy nem a gyerek nevelése miatt kell otthon maradnia, hanem azért, mert beteg. Ida betegségéről ritkán esett szó köztetek. Az orvosok, kórházak látogatását is csak amolyan hivatali intézkedésnek fogtad fel — legalábbis úgy tettél, mintha annak tekintenéd. Végtelenül boldog voltál, amikor láttad, hogy Ida is így tekint erre a nyűgre. Igaz, olykor kételyed támadt, nem csupán miattad tesz-e így. Meg Panni miatt. Panni a szemetek fénye. Amióta a világon van, minden érte történik. Mindig azon fáradoztok, hogy mindent megkapjon, amit csak kíván: játékot, kutyát, kanárit, ruhákat, könyveket, magnót, zongorát. Semminek sem örültök úgy, mintha a Panninak a kedvében járhattok. Ha nincs otthon, úgy érzitek, üres a ház; s alig várjátok, hogy megjöjjön. Kettesben a leggyakrabban róla beszélgettek. Büszkék vagytok Pannira. És nem ok nélkül, hiszen valóban jó kislány. Az iskolából mindig jeles bizonyítványt hozott. A munkáját szereti. Az ékszerüzletben, ahol kiszolgál, eddig nagyon elégedettek vele. Hogyisne, hiszen mindene a rend és az alaposság. Sosem kellett őt figyelmeztetnetek, hogy rakja el a játékait, kímélje a ruháit, tanuljon. Alig múlt tízéves, de már örült, ha részt vehetett a főzésben. Mindig segített anyjának a háztartásban. Minden tekintetben Ida természetét örökölte. Hasonlít is az anyjára. Ida is ilyen szép volt. Mindig csinos volt. Amikor egybekeltetek, büszkeség töltött el, ha észrevetted, hogy az utcán megfordulnak utána az emberek. Mégse féltél, hogy megcsal. Tudtak, hogy csak téged akar. Hogy csak a tiéd. Örökre a tiéd. Te se csaltad meg őt soha. Pedig nemegyszer lett volna rá módod, de ellenálltál a csábításnak. Még akkor is, amikor Gizi, a könyvelőnő azt a bizonyos négy- szemközti jelenetet rendezte. Ellenálltál, mert szerelmet és tiszteletet éreztél Ida iránt. És mert féltél, hogy mindent elronthatsz. Nem, nem Idától féltél, hanem inkább saját magadtól. Attól, hogy minden felborulhat benned. Hogy egyszeriben mindent másképp látnál, mint azelőtt. Talán még azt is, ami már elmúlt. Ami lezárult. Boldog voltál, hogy minden úgy maradt, ahogy volt. Azt akartad, hogy hogy mindig úgy tekinthess Idára, mint azelőtt. Hogy mindig úgy szeresd és tiszteld. Most is boldog vagy, pedig egyszeriben minden megváltozott. Nyugtalanít a lombok szemtelen, halk vetkőzése. Úgy érzed, mintha meredek lejtőről gurulna az idő. Mintha gyorsabban kellene élned, mint eddig. S mintha csak szeretni lenne érdemes. Forrón szeretni. Mint az a két fiatal szereti egymást, akik ott ülnek a szemközti pádon. Tegnap te is azon a pádon ültél. Meg tegnapelőtt. Meg azelőtt. Te is olyan szerelmes és boldog voltál. Akkor nem döbbentettek meg a pőre ágak. Nem bántott, hogy egyszenoen imnüen csupasz lesz körülötted. Nem gondoltál a tovatűnt nyárra és a közelgő télre. Semmire se gondoltál. Csak arra, hogy nagyon szép az élet. A szerelem a legnagyszerűbb dolog, suttogtad Janának. Ezt számtalanszor elismételted a három hét alatt, amíg együtt voltatok. Most is elmondanád, de nem lehet, mert Jana nincs többé. Tegnap elutazott. Holnap te is elmész. Otthon már várnak. Ida biztosan túrós rétest süt a kedvedért, mert tudja, hogy itt azt sohasem kaptatok. Nagyon-nagyon fog örülni, amikor meglátja, milyen jó színben vagy. Biztosan még figyelmesebb lesz hozzád, mint eddig. Még jobban fog vigyázni a nyugalmadra. Te is mindent elkövetsz azért, hogy Idát boldoggá tedd. Még jobban fogod tisztelni, mint eddig. És szeretni is jobban fogod. Gondolatban maris otthon jártál. Észre se vetted, hogy közben kisétáltál a park széléig. Itt újból leültél, és sokáig bámultad, hogyan restaurálják a színház külső falán levő, hatalmas mozaikképet. Eltűnődtél azon, hogy megannyi apró kockából áll össze a kép. Mint maga az élet. Minden egyes kocka szerves része az egésznek. A már helyére került kockák nem mozdíthatók el, mert üres lenne a helyük. Az élet kockái is a helyükre kerülnek ... Jana is egy kocka lesz a nagy képen, suhant át agyadon a gondolat. A legfényesebb mozaikkockák egyike. Olyan, mint Gizi, Terka, Juci emléke. Ezek az emlékek sohasem zavarták boldogságodat. Ida iránt érzett szerelmedet. Igaz, amikor Idát megismerted, a korábbi emlékek mozaikkockái már a helyükre kerültek. Most tehát azon leszel, hogy Jana emlékét is az ifjúságodat jelentő .kockák közé ékeld be. Mert Ida csak így maradhat számodra továbbra is az, aki volt. S akkor minden úgy lesz, ahogy szeretnéd. Ahogy eddig volt. Akarod, hogy úgy legyen. A meseíró megborzongott. Ült az asztala előtt, arcát a lámpafény vonta medálionba: igen, az arca medalionkép lehetett a sö téiség mellén. Borzóngqtt, mert olyat Irt. amin maga is borzongott. Váltogatni szokta: egy bor- zongós történet, aztán egy vidám, amin maga is derül Muszáj volt: nem lehetett mindig ezeket a fantasztikus históriákat írni. Belehülyülne az ember. Nyomasztó egy világ! Most is. „Tizenkét éves lehetett. A gyümölcspiacon haladt el. Nem volt egy fillérje se. És úgy vágyott a dinnyére. Nem merte ellopni. Baktatott. Hirtelen az volt az érzése, hogy valami gurul utána. A diny- nye! De mitől? Úgy látszott: magától gurul. Megállt. A dinnye is. Megindult. A dinnye is. így kezdődött. Amit ő csak kigondolt, s amit nem mert megtenni, mert qyáva volt, az árnyéka elkövette helyette. Az árnyéka cselekedett helyette. A legtitkosabb gondolatait is elleste az árnyéka: házhoz szállított mindent. Pénzt. Asszonyt. Bosszút. Kezdett megijedni a saját árnyékától. — Ki vagy te? — de az nem válaszolt. Leláncoltatta magát, s mint egy Prométheusz állt. De érdekes; most az árnyéka is láncon volt. Nem mozdult. Bármit gondolt, bármire vágyott, az árnyék nem teljesítette, mert ő is láncon volt, nem mozdulhatott. Ahogy azonban leoldotta magáról a láncot, az árnyék azonnal cselekedett: helyette. Ha ő gyáva volt — az árnyéka bátor...“ A meseíró megborzongott. Letette a tollat, mert a túlsó szobában gyermeke felsfrc. Egyedül volt otthon. A gyermek azonban közben elhallgatott. Benézett. A villany égett. A gyermeket ringatta valaki. A cuclisüveg a gyermek szájában. A gyermek elszendergett: valaki vir latette az ágyába. A meseíró visszament s megfogta a tollat: írni kezdett. A gyermek ismét felsírt. Letette a tollat, elindult. A gyermek elhallgatott. Visszament. Ír. A gyermek nyöszörög. Elindul. A gyermek elhall- gat. A meseíró nem győzött borzongani. Hirtelen felderült az arca. Arcán felvilágosodás. Letette a tollat, s így ült ölbe tett kezekkel majdnem egy óra hosszat. — Most lesz idő elringatni azt a gyermeket... Aztán amikor a meseíró a tollat felvette: az árnyékra visszakerült a bilincs. De a gyerek már rég aludt. A meseíró mosolygott. Borzongva és boldogan futott a tolla.
