Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-14 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
Színházi próbákon B erlinben — a Deutsches Theater és a Berliner Ensemble előadásait figyelve — óhatatlanul felmerült bennem a kérdése hol vannak a nagy alakítások, amelyek láttán megszűnik az ész kontrollja, s mint néző valóságos érzéki gyönyörrel elmerülhetek a dráma világába, amely mese, ám ugyanakkor realitás is, az életnek illanó és egyben tömény párlata? Bizonyára a korommal jár, hogy igényesebb vagyok, nem engedem magam egykönnyen elragadtatni; a színészi remeklés csodájában is megérzem, mikor fog mellé, legkápráztatóbb érzékenysége, a szereppel való azonulása ellenére mikor esik tévedésbe — nem annyira a rendező, hanem az ösztönei hibájából, amelyek tévútra vezetik. Hogy néha harsányabb a kelleténél, teátrális önmagát ismétlőén modoros, nem éli át tökéletesen a szerepét, mert az „elidegenedés“ követelménye kerítette hatalmába, vagy elvesztette hitét a művészetben. Bonyolult dolog ez, nehéz a nyitjára jönni, miért marad el az elragadtatás igézete, mely elfeledteti velünk, hogy csak nézők vagyunk szórakozni vagy épülni akaró nézők — és nem a szemünk előtt pergő drámai esemény, egy mágikus szertartás részesei. Hol a színészt, hol a rendezőt, hol meg a felfedezés mániájába esett dramaturgot hibáztatom, noha tudva tudom, hogy többnyire a szerző a ludas, aki silány anyagot ad a színháznak, amely nem nyújt szilárd alapot egy élményszámba vehető produkcióhoz. Berlinben nem csupán a színházak előadásaiban kerestem az okot, miért is marad el az a várva várt révület, a színpadnak oly ritka mágiája, amely a játékot kiemeli a szürke hétköznapi- ságból, és ünneppé teszi az estet. A Berliner Ensembleban Erwin Stritt- matter Katzgraben című verses komédiájának egyik bemutató előtti főpróbája folyik a már nagyjában bedíszletezett színpadon. Strittmatter prózaíró, s ahogy Halász Előd írja 1- német iroda lom története című kétkötetes kitűnő monográfiájába, 1953-ban, a játék epikus pályájának színes intermezzója, melyet maga Brecht rendezett meg, s úgy ’kommentált mint „az első darabot, amely színre viszi a falun zajló modern osztályharcot “ A verses komédia négy esztendeig volt a Berliner Ensemble műsorán, és 62 alkalommal játszották, ami ebben a színházban, ahol két-háromszáz előadást is elér egy darab, nem jelent komoly sikert. Strittmatter most télen tölti be 60. életévét, és ez adott alkalmat, hogy egy Brecht-tanítvány újból megrendezze vígjátékát mely közvetlenül a földreform utáni időkbe, 1947— 49-be vezet el, és egy könnyen áttekinthető cselekmény keretében megmutatja, hogyan hatnak a visszahúzó erők az újat, a közösségi életet tervezőkre. Ülök a rendező asztala mögötti sorban, és sehogy se megy a fejembe, hogy négy nappal a bemutató előtt, miért nem hagyja a kissé torzonborz frizurás, nagyon temperamentumos fiatal rendező-titán a soron levő első felvonást za artalanul leperegtetni? Miért szól fel minduntalan harsánvan a színpadra. és ismételteti a jeleneteket, miért ugrik fel és szalad fürgén a színpadra, hogy ott sulykolja bele színészeibe elképzeléseit. Tapasztalatom szerint a próbáknak ebben ; stádiumában az volna a helyes, ha engedné lefutni az egész felvonást, és csak aztán tenné meg észrevételeit. Nem tudom így megítélni, van-e ritmusa az előadásnak, so kallóm a rengeteg fizikai cselekvést is, a kisparasztot alakító Friedrich Gnass állandóan ágakat vagdos a szín bal sarkában, Angelika Hurwicz pedig, a kisgazda feleségének szerepében a tűzhely körül matat s elég szerencsétlenül minduntalan a hátát mutatja a közönségnek. A rendezőt körülvevő, közel tízszemélyes stáb, köztük a színház intendánsnője, egyetlen kísérletet nem tesz, hogy az idegesen rendelkező rendezőt türelemre intse; az általam várt robbanás elmarad, a színészek fegyelmezettsége mintaszerű, ám gyanítom, hogy a vezető színészeké színlelt; minek is nyűjé’k az idegeiket, a bemutatón úgy játszanak majd, ahogy elképzelésük parancsolja. (Egy kiváló színművészünktől tudom, hogy próba közben, ha nem sikerül a rendezőt jobb belátásra bírni, nem perelnek vele feleslegesen; az előadásokon azonban fittyet hánynak utasításaira, ha azok nem állnak összhangban elképzeléseikkel.) Ez a próba a szakemberek berlini zarándokhelyén eléggé lehangolt, és azt igazolta, amit a Galilei élete előadása után magamban elgondoltam: az együttes egy nagy művészegyéniség hiányában kezdi elveszteni fényét, a színjátszás történetében útmutató szerepét. A Volskbühne együttesének próbája merőben más arcot mutatott. Noha még tíz nap választotta el Valentyin Katajev Avantgarde című drámájának bemutatójától, a színészek játékán meglátszott, hogy a bemutatón jól megállják a helyüket. Fritz Marquardt, a rendező nyugodtan hagyta leperegni az egyes jeleneteket, és csak utánuk tette meg észrevételeit. Nyugalmából inkább színészképzőnek mint rendezőnek véltem, és beszélgetésünk folyamán kiderült, hogy nem tévedtem: hosszú éveken át tanároskodott a főiskolán és csak az utolsó három évben váltotta fel az iskolát a színpadi gyakorlattal. Tetszett az is, hogy bízik a darab sikerében, amelyet — mint korábban megírtam — egy színházi archívumból ástak ki, és amely szerintem korántsem tartozik a kitűnő szovjet prózaíró sikerült munkái közé. A dráma az Avantgarde nevű kolhoz életét taglalja, az elindulás roppant nehézségei közepette. Munkáshőse, aki a kolhoz akaratgyöngye, minden újtól húzódó elnökét merészebb tettekre buzdítja, és a kulákság ármányának áldozatául esik, erősen emlékeztet Solohov hasonló időkben lejátszódó kolhoz-regényének Davidovjára, de maga a dráma híján van Solohov jellemábrázoló erejének, és még Katajev prózájának, vagy A kör négyszögesítése című komédiájának színvonalát sem éri el. Meglep, milyen megragadó hittel, szinte a szenvedéllyel határos meggyőző erővel mondják el a játék szereplői a ma szólamszerűen ható kijelentéseket. Marquardt a tegnapnak egy ma már történelemnek bizonyult epizódját játszatja el színészeivel, és nem az ő hibája, hogy ez a történelem nem hat oly drámai hitelességgel, mint Trenyov Lubov Jarovája vagy Visnyevszkij nagyszerű Optimista tragédiája. Egy Gustav Junghaus nevű fiatal színész szenvedélyes, átélt játékából arra következtetek, hogy jó kezekben nagy művésszé fejlődhet. Nem titkolom el véleményemet előtte. A fiatal színész elpirul, ami arra vall, hogy ilyen dicséretek még nem kapatták el. Ez a próba, amelyről jó érzéssel távoztam el, megerősítette a hallott véleményt, hogy a Volksbühne hamarosan vezető szerephez jut Berlin színházi életében. A Pergamon A világháború alatt a berlini múzeumok java súlyos bombatalálatokat kapott vagy teljesen tönkrement. A kincsek egy része, amelyeket a mai Német Szövetségi Köztársaság területére mene. kítettek, és ott bombabiztos helyeken elrejtették, még most sem jutott vissza eredeti kiállítási helyére. Ma a romokba döntött múzeumok, kevés kivétellel, újból felépültek, az elraktározásnál sérüléseket szenvedett értékeit restaurálták, és most ismét láthatók a kiállítási termekben. A főváros központjában, a Spreetől és annak egyik mellékágától körülölelt szigeten — Múzeum-sziget a neve — Berlin öt legnevezetesebb múzeuma található, köztük a messze ellátható kupolájáról felismerhető Bode-Múzeum, melynek egyiptomi részlege és ókeresztény-bi- zan^ikus gyűjteménye páratlan a világon. Akinek rövid a tartózkodási ideje, és szentelhet napokat a múzeumoknak, annak azt ajánlom, hogy legalább a Pergamon Múzeumot tekintse meg. Olyan látványban lesz része, melyhez fogható csak a londoni British Múseuin- ban tárul eléje. Közel egy évszázada hogy egy Carl Humann nevű német mérnök felfedezte Kisázsiában az Égei-tengertől huszonnyolc kilométerre fekvő Pergamon városának romjait, és a háromszáz méter magas dombon megkezdte az antik várerőd kiásását. Pergamon két-háromszáz esztendővel időszámításunk előtt a hellén tudomány és művészet ázsiai fellegvára, és hadászati szempontból ennek a földrésznek legfontosabb bázisa volt. Urai, az Atta- lidák tették naggyá, ők építették az Athéne-templomot, Pergamon védőistennőjének szentélyét. A fellegvár évtizedekig tartó háborúskodások után a rómaiak kezére jutott, majd a népvándorlás viharai sepertek el felette, és a végleges pusztulásra ítélt romokat betakarta a föld. Carl Humann nyolc évig vezette a Pergamon-domb ásatási munkálatait, és a török kormány engedélyével Berlinbe szállította az oltár oldalfalait • díszítő hatalmas domborművek széttört darabjait. Több mint húsz esztendő munkájára volt szükség, hogy két olasz szobrászművész vezetésével a több ezer darabra töredezett domborműveket ösz- szeillesszék emellett a 'korhűség érdekében lemondtak arról, hogy a figurák hiányzó darabjait kiegészítsék, csak az alapzatot újították meg ott, ahol az eredeti teljesen elpusztult. A görög stílusú hatalmas Pergamon Múzeum helyén álló régi épület idővel szűknek bizonyult a további ásatások folyamán szerzett kincsek befogadására; az 1930 októberében megnyílt új épület a háború idején zárva volt, értékeit bombabiztos helyeken elrejtették. A háború alatt a múzeumépület oly nagy károkat szenvedett, hogy a mérhetetlen értékeket képviselő oltárt ott kiállítani nem lehetett. Athene istennő szentélye a leningrádi Ermitázsba került, ahol szakértők helyreállították és 1958-ig gondozták. 1959 óta a restaurált antik szentély a hellén világnak ez a csodája, impozáns nagyságában és márványos szépségében ismét a nézők elé tárul a múzeum hatalmas csarnokában. A múzeumnak a szentélyen kívül még van néhány világhírű látványossága, köztük lenyűgöző a babiloni Procesz- sziók-útjának impozáns nagysága, opá- losan fénylő mozaikberakásainak állatképeivel. Ugyanilyen látványos az évezredekkel ezelőtti babiloni építőművészet magas fejlettségére valló pompás Istár-kapu. Az ókori városkultúra és építészet nagyságáról a miiéti piac impozáns bejárata ad tanúságot. Aki ezeket a kitűnő karban tartott, csodálatos műemlékeket megnézi, megérti, miért nevezik Berlint a múzeumok városának. EGRI VIKTOR □ Peter Maxwell Davies új operáját, a Tavernert nemrég mutatták be a londoni Cowent Gar- denban. Az opera John Taverner tizenhatodik századi angol zeneszerzőről szól, akit eretnekség vádjával bebörtönöztek. Davies a zenei anyagot Taverner témáira építette fel. Edvard Downes vezényelt, a díszleteket Ralph Koltai tervezte. □ Deborah Kerr, a naves film, színésznő mintegy harminc esztendeje játszott legutóbb színpadon. Most a londoni Lyric Színházban ő a főszereplője a The Day After The Fair című Frank Harvey-színműnek. Q Elke Summer német filmszínésznő, a Zeppelin című film egyik főszereplője, évek óta Amerikában él. Nemrég hazalátogatott Európába, és fellépett a Szeplők című tévé-showban, a neves angol komikussal, Marty Feldmannal együtt. Amerikában készült filmjei közül említésre méltóak a Prize, Paul Newman oldalán és a Rombolóbrigád, Dean Martinnal. □ Jean-Marie Straub filmre viszi ArnodI Schönberg Mózes és Áron című operáját. Q Közzétették Franciaországban a színházak műsorának statisztikáját. A leggyakrabban játszott szerző Moliére — 1947-től 136 darabját játszották. Moliére-t Shakespeare követi 88 színművel. Az élő szerzők közül Ionesco darabjait játsszák a leggyakrabban, utána sorrendben? Qbal- dia, Sartre, Camuc. Q Andy Warhoil újabban a Paramount stúdiónál készít filmeket. A pop és a happening keveréke filmem — írják a lapok — nem megrázó, nem üdítő, csak kedves, jópofa. A factory (az üzem) elnyelte Warholt — képzőművészeti munkáit régóta nem állította ki. A mil&ti piac bejáiraia 1Ö75. L 14 Jelenet Berthold Brecht Galilei élete című drámájából