Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-14 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
A LÍRA GYÖNGYSZEMEI WALT WHITMAN: TÉLI MOZDONY Téged dalollak, a tomboló viharban, a hóban, a hanyatló téli nap alkonyatán, teljes fegyverzetedet, mértékes kattogásod és forradalmas dübörgésed, fekete, hengeres tested, aranyos bronzod és ezüst acélod, súlyos haránt-rudaid, párhuzamos-egyforma kerekeid, forgó, oldalt csikorgó kerekeid, ütemesen nekidagadó dohogásod és hortyogásod, távolba vesző zakatolásod, előremeredő nagy lámpásodat, hosszú, halványan libegő füstbokrétádat, melyet gyengéd bíbor színez, a kéményből kipöfékelő sűrű-sötét füstfellegeidet, remekbe kovácsolt testedet, rugóid és szelepeid, kerekeid remegő ragyogását, engedelmesen utánad kocogó vidám kocsijaidat, melyek csendbe-viharba, lassan vagy gyorsan mindig követnek. Te a modern élet példája, - jelképe a mozgásnak s erőnek - a szárazföld ütere, téged dalol ez egyszer a múzsám, versekben énekel, ahogy lát. birkózva az ölelő szélrohamokkal és hófúvással, amint nappal füttyentve rohansz tovább, éjjel pedig néma lámpáid lengeted. Tűztorkú szépség, dübörögj végig az énekemen garabonciás muzsikáddal, lobogó éji lámpáiddal, őrülten vihorászó kacajoddal, visszhangzó és mindent megingató földrengésszerű robajoddal, te önmagad törvénye, mindig tulajdon nyomodat őrző, / a könnyes hárfa s a nyafka zongora beteg érzékenysége nem a tiéd / rémült trilláidat a szikláknál s a dombok fordulóinál röpítsd a puszta vidékre, a puszta tavakra, a nagy szabad égbe bátran, vidáman és erősen. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ fordítása APOLLON MAJKOV: TÉLI REGGEL Zuzog a hó. Tejes köd terped a mezőre. Kémények füstje száll fel gomolyogva-dőlve, beissza a hideg, borostyánsárga ég. Mereng a szűz lepel alá bövó vidék felett a nap, veres nappali égi fáklya: kucsmás házakra lát, erdőn a pőre fákra, s a jégbe dermedő folyó tükrére lenn. Bíborba vált a hó ezüstje fényesen; a halott ágakon, körül a puszta kérgen, mint drága prém, ragyog a zúzmara fehéren. Ablakom csillogó jégrózsái megett e víg reggeli kép felszítja kedvemet; szeretek csöndesen elnézelődni rajta, ahogy a falusi nép a telet fogadja: ott a folyó síkos jegén hány csöpp alak, szikrázó korcsolyák' csengnek, sivítanak; vadászt sí röptét az alvó erdőbe messze; amott halász ül a viskóban, tűzre vetve hálót foldozgat és a lángba pillogat, s idéz maga elé hajdanvolt napokat. Lehet bár fénytelen a jégpáncélú ablak, bent napkelte ragyog, és hattyúk rikogatnak, hullám dörög, s a hab a parton szétömöl, fölvillan egy mező, egy szélvédett öböl, a néma éjszakák, mesés zsákmányú távol, amikor sápatag kévéjű hold világol, hogy az örvény felett csillogjon aranya, s gazdag fogás utón kísérje őt haza. KORMOS ISTVÁN fordítása Látogatóban Fügedi Jenőnél Komárnó'oan (Komáromban] a Duna holt ága és a Duna közé zárt szigeten él Fügedi Jenő kertek, ősrégi fák között. Ha kijön a ház elé, és a város felé néz úgy fekszik előtte a több mint 700 éves Komárom régi tornyaival, ódon és modern épületeivel, mintha egy hatalmas tenyér kínálná: nézd meg jól, érdekes, szép város. A Duna holt ága mellett húzódó parton az esti szürkületben úgy tűnik, mintha őslények csóválgatnák irtózatosan nagy íejüket, de ez csak a fantázia játéka. Óriásnak óriások, de nem szörnyetegek, hanem daruk. A kikötő darui. Ha balra néz, a magyarországi Dél-Ko- máromot látja. Este jobbról a hajógyárban dolgozó hegesztők munkája nyomán lobbannak fel nagy távolságokat bevilágító fények, balról pedig a villanymozdonyok szikrái hancúroz- nak a Duna vizében. Művészetének gyökerei ebbe a talajba nyúlnak. Komáromi ember ő. Érződik ez képein, faragványain. Itt, ebben a környezetben keres választ korunk bonyolult kérdéseire, keresi az új művészi kifejezési formákat, és alkot. Nyáron rajzol vagy fest, a Önarckép téli estéken pedig a konyha melegében, egy kis széken ülve, portrékat farag fából. Mit tudok róla még? Sokat, mert láttam festményeit, grafikáit, szoborportréit, másrészt viszont keveset, mert Fügedi jenő alig beszél önmagáról. Szerény, csendes ember. A konyhában elhelyezett heverőn Cezanne művészetét tanulmányozza, Picassónak a moiern művészet lényegéről megfogalmazott mondatain töpreng. Átgondol minden szót, a fogalmak mélyére hatol. A felszín nem foglalkoztatja, a külső burkon belül megbúvó mag, a lényeg érdekli. Ha a birtokomban lenne egy golyóstollal készített önarcképe, s most az íráshoz csatolhatnám, pontot is tehetnék a riport után. Ez a kép sortat mond, sőt mi több, ott kezd „beszélni“, ahol a szavak véget érnek. Néhány évvel ezelőtt egy komáromi kiállításon láttam két olaj- festményét. Az egyik önarckép, a másik tájkép. Hosszan időztem a két alkotás előtt, s amikor végignéztem a teremben levő valamennyi képet, mágnesként vonzottak vissza. Az ott kiállított önarckép ecset, „spakli“ nélkül, kézzel, pontosabban szólva, a művész tíz ujjával készült. Ujjal rakta fel a piros és zöld színekkel domináló alkotásra a festéket. Helyenként nagyon vastagon, mely azonban megfelelő távolságból nézve leheletfinommá szelídül, tökéletesen kifejezi alkotójának viszontagságok között leélt eddigi életét, főleg nehéz és gyötrel- mes gyermekkorát. Fügedi alkotásai úgy érnek be, ahogyan a termés érik be. Lassan de az előbb-utóbb kikristályosodó teljesség bizonyosságával. Az alkotás olykor csak néhány percet igényel, lázas, gyors ecsetvonásokat. Mindez azonban csak pont az „i“ betűre, a kép ugyanis távolról, alkotójának legtitkosabb, legbensőbb rekeszeiből indul el, vajúdással áll össze, s az ujjakra csak akkor szikrázik ki, mikor már színeiben, formájában kész. Meglátás, érlelő 1és, beteljesülés. Ez a három lépcsőfok vezet, Fügadinél az alkotáshoz. Elmondta, hogy „jegyzeteli“ a képet. Pontosabban: a lényeget egy pápírszelet- re rajzolja rá a meglátás színhelyén, azután hosszabb-rövidebb ideig hordozza, érleli magában, s mikor „elkészülj p? pírra vagy vászonra festi. Tulajdonképpen kimásolja magából azt a tájat, embert, emberi tevékenységet, melyet hasonló formában látott a természetben, utcán, hídon, vízparton. Előbb azonban ezt a nyersanyagot művészi tartalommal tölti meg, precízen kimunkálja, asszimilálja énjével, elvesz belőle, de hozzá is ad valamit, egyszóval teremtően megalkotja. így lesz festmény a képből. Fügedi Jenő több akvarellt készített, mint olajképet, de talán a grafika a fő erőssége. Jól rajzol. Fegyelmezetten, nagy munkaráfordítással készíti képeit. A múlt évben a dubni- cai kiállításon egyik önarcképét kitüntetésben részesítették. A nyugat-szlovákiai Népművelési Intézet elismerő oklevéllel és első díjjal jutalmazta rajzait, grafikáit. — Sokat tanultam, és kitűnő művészeket ismertem meg a hajdúsági művésztelepen eltöltött tanulmányutaim alkalmával — mondotta. — Kéri Imrére, Bényi Árpádra, Paulovics Lászlóra, Madarász Gyulára és feleségére sokat gondolok. Barátságot kötöttem jugoszláviai és lengyelországi művészekkel is. A tőlük kapott festmények szobám falát díszítik, és rájuk emlékeztetnek. Lakása képtárhoz hasonló. Harmos Károly akvarelljei komáromi varázst kölcsönöznek a szigeti háznak. Sajnálkozva mondja, hogy nem tartozik ama szerencsések közé, akik a jeles mester tanítványai lehettek. Tanulmányozza azonban stílusát, s ha fellel egy Harmos-képet, igyekszik megszerezni. Harmos Károly gyakran festett megdöbbentő, első pillantásra félelmetesnek látszó állatfigurákat. Persze, nem a döbbenetkeltés szándékával, hanem rangosabb művészi szándékkal. Fügedi továbbfejlesztette e Harmos-hagyományt, és modern kifejezési eszközökkel, nonfiguratív stílusjegyekkel festette meg a „Megbillent egyensúly“ című képét, melyen a sötét színek a világ ijesztő borzalmait érzékeltetik, s a narancssárga környezetben elhelyezett fehér színű „egyensúly“ küszködik, birkózik a feléje zúduló veszedelemmel. Képei a szépség érzékeltetésén túl gondolat- ébresztők, színei, formái egyéniségre utalók. Gondolkodó, töprengő, tudatosan alkotó művész, aki a színek, formák olyan világában él, mozog, ahova a szavak aligh t követhetik .. KOMLÚSf LAJOS „MADÄCH"-KÖNYVEK # „MADÄCH “KÖNYVEK # „MADÄCH"-KÖNYVEK # „MADÁCH“-KÖNYVEK # „MADÄCH “KÖNYVEK 1973. f. 14. n REGÉNY KRITIKÁK DUBA GYULA VALÓSÁG ÉS ÉLETÉRZÉS REGÉNY TANULMÁNYOK REGÉNY
