Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-14 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
A nemzetiségi iskola többletfel- adatait vizsgálva gyakran vitatják, és a vita során sokan egymással szembe állítják az anyanyelvű tanítást-tanulást a kétnyelvűségre neveléssel, mintha az egyik kizárná a másikat. Ugyanakkor elhangzott az a vád is, hogy egymástól elszigetelten csak az anyanyelven történő tanítástanulás pedagógiai és pszichológiai előnyeit hangsúlyozzuk, illetve — szintén izoláltan — csak a szlovák nyelvtudás jelentőségét bizonyítjuk. Van ebben valami igazság. A CSKP KB és az SZLKP KB októberi és a novemberi plenáris ülésének tükrében vizsgálva a problémát, úgy tűnik, hogy e téren jelentősek mulasztásaink. Nem arról van szó, hogy tán keveset beszéltünk a szlovák nyelv tanításának jelentőségéről vagy az anyanyelvi tanítás-tanulás előnyeiről, hanem inkább arról, hogy a múltban e két kérdést egymástól elszigetelten, nem a maguk dialektikus egységében vizsgáltuk. Kevésszer esett szó a nemzetiségi iskolákkal szemben támasztott sajátos társadalmi követelményről, arról, hogy a gyermeknek a minden szempontból előnyösebb anya- nyeloi oktatás-nevelés eredményét ismereteinek teljes szélességében, korának megfelelően a társadalom túlnyomó többsége nyelvén is tudnia kell. Ez növeli ugyanis tudása társadalmi értékét. Persze, a problémakör tovább gyűrűzik, egyrészt az anyanyelvű nevelést, másrészt a szlovák nyelvtudástanítás bonyolult problémái felé. Mivel azonban mindkét kérdést már többször is érintettem, ezúttal e kérdéskör egy viszonylag sokat vitatott, de kevesebbet tárgyalt problémáját, a kétnyelvűséget szeretném érinteni, a teljesség igénye nélkül, csupán néhány gondolattal. A nemzetiségi iskolában az összes állampolgár közötti gondolatcserét lehetővé tevő, többségi nyelv (a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolákban a szlovák nyelv) elsajátításának foka változó. Általában, ha az alapiskolát végzett tanuló nem kerül megfelelő nyelvi környezetbe, tudása a passzív kétnyelvűség szintjére süllyed. Viszont szlovák nyelvi környezetben könnyen eljuthatnak a kétnyelvűség állapotába (azaz smibi- lingvális egyénekké válnak). Ezért vitatott kérdésként szokott felmerülni, hogy „az egész csoportokra terjedő tartós nyelvi érintkezéskor a biling- vizmus rövid, közbeiktatott periódus, s ezt az anyanyelv elvesztése követi, vagy a keveréknyelv keletkezik (hely- zetnyelvtípusú, mint a Pidgin Englisch, vagy anyanyelvi értékű, mint pl. a Haiti szigetén, Melanéziában beszélt kreol)“. Az ellentétes osztályokra tagolt társadalomra vonatkoztatva, ugyanis gyakran elhangzott az a nézet, hogy „a kétnyelvűség az elnem- zetietlenedés előszobája“, mert a kétnyelvűség csak átmeneti periódus. A nyelvek egymásra hatása a nyelv és a társadalom szoros kapcsolatának függvénye, eredménye. „Ha a nyelvek egymás közti harcáról, az egyik győzelméről, a másik vereségéről beszélünk — írja Balázs László (Korunk 1971. 10. szám) — ez mindig társadalmi vonatkozásban értendő, vagyis elválaszthatatlan attól a nyelvi közösségtől, amely a nyelvet anyanyelvként vagy második nyelvként használja. Bizonyos külső erők (gazdasági, politikai elnyomás, számbeli egyenlőtlenség, alacsonyabb műveltségi színvonal) arra vezetnek, hogy valamely nyelvi közösség tagjai gyakrabban, és sokkal könnyebben beszélik a második nyelvet, környezetük nyelvét, mint anyanyelvűket. Az anyanyelv lassan elsorvad, megtelik a másik nyelvből származó, és nem asszimilált nyelvi elemekkel (itt is a szókészlet mutatja először az idegen hatást), idegen hangok-fonémák kerülnek be a nyelvbe, sőt a legszilárdabb alaktani rendszerbe is behatolnak az idegen formakészleti elemek és nyelvtani kategóriák. Ez a kevert nyelv valóban alkalmatlan társadalmi funkciója betöltésére: elhal, anélkül, hogy beszélői fizikailag kipusztulnának. Ezek nyelvcsere révén új nyelvet kezdenek használni.“ A történelem sok ilyen esetről tájékoztat, azonban ennek ellenkezőjére is van példa. Mert a nemzeti öntudat, a nemzeti függetlenség elhalóban lévő nyelveket keltett életre (ilyen például az ír, valamint az ó-héber, az i. e. elsó évezred közepe táján holt nyelvvé vált, s ma Izrael hivatalos nyelve stb.). Éppen ezért ott, ahol az anyanyelvi közösség elég erős, ahol intenzíven folyik az anyanyelv tanítás-tanulás, a kultúra anyanyelvi művelése, ahol él a vágy, hogy megőrizzék és veszteség nélkül továbbadják az anyanyelvet, ott a kétnyelvűség évszázadokig fennmarad. Ez a demokratikus és humánus eszme a marxi—lenini nemzetiségi politika alapja. Az ennek érdekében kifejtett kulturális-fel világosító tevékenység pedig fontos, sajátos feladata a nemzetiségi iskolának és pedagógusainak. A szocialista társadalomban ugyanis nincs olyan elvárás, hogy a nemzetiségek mondjanak le nyelvükről, hagyományaikról, nemzeti sajátságukról, hanem éppen ellenkezőleg: minden feltételt biztosítani kell, hogy szabadon virágozzék, gyarapodjék a szocialista kultúra a nemzetiségek nyelvén is. Emellett a termelőerők egyre gyorsabb fejlődésének eredményeként — társadalmilag szükségszerű jelenség az az elvárás, hogy a nemzetiségek — anyanyelvűk teljes megtartásával — sajátítsák el az összes állampolgár közötti gondolatcserét lehetővé tevő többségi nyelvet. Mivel tehát a kétnyelvűség társadalmi elvárás (a nemFÖLDRAJZÖRÄN ... zetiségi isőolának e teién is sajátos feladatai vannak, s erről már többször szóltunk), fel kell vetnünk a pszichológusok és nyelvészek vitatta-vizsgál- ta kérdést: a kétnyelvűség nem hat-e negatív módon az egyén szellemi teljesítményére? Az eredmények ellentmondók, s mint e kérdéskomplexum- ban oly sokszor, a kísérleteket régebben már eleve úgy indították meg, és úgy folytatták, hogy az „eredmények“ alátámasszák az ehhez vagy ahhoz az irányzathoz tartozó kutatók előre kialakított nézetét. A nemegyszer nacionalista színezetű „kutatások“ megállapították: a kétnyelvűség politikai és erkölcsi tekintetben a „jellemszilárdság“ rovására megy, a kétnyelvű ember „jelle- mileg kisebb értékűnek“ vagy „nemzeti renegátnak“ értékelendő. Általában úgy tűnik, hogy két (vagy több) nyelv párhuzamos tudása és használata meg az egyén szellemi teljesítménye között nincs szoros összefüggés (R. Schönfeld és mások). Más kutatások hangsúlyozzák, hogy a második nyelv elsajátítása után az egyén nagyjából egyforma könnyedséggel végzi az intellektuális műveleteket aszerint, hogy gyakorlati tevékenységében melyik nyelvet használja gyakrabban. Egyes kísérletek viszont azt bizonyítják, hogy a kétnyelvű ember teljesítménye a fogalmi flexibilitás esetében jobb (vö. hazánkban Demian Kováč kutatásait). Deme László azokat a szélesebb és mélyebb társadalmi-politikai összefüggéseket fejtegeti (Nyelvi és nyelv- használati gondjainkról, Madách), (TÖTHPÁL GYULA felvétele) amelyek Szlovákiában meghatározzák a magyar nyelv használati problémáit. A nyelvi organizmus egészséges működésének feltétele, hogy mind társadalmi, mind lélektani szempontból hó- zagtalanná tegyük a kommunikációt. Deme László szerint erre három lehetőség kínálkozik ebben a tekintetben: 1. a mindennapok nyelvhasználatából meríteni (ez a nyelvhasználat azonban meglehetősen keverék jellegű), 2. az államot szervező nemzet nyelvéből lefordítani a középréteg anyagát és 3. a magyarországi magyar nyelvhasználatból általánossá tenni a megfelelő kifejezéseket. A szerző — számba véve nemcsak a tényeket, hanem a lehetőségeket is — a harmadik megoldást javasolja, mert így — még nagy távlatban is — el lehet kerülni, hogy az államot szervező nemzet nyelvének (jelöljük A-valJ hatására a nemzetiségi viszonyok között élő magyarság nyelve (Mn) az A + Mn=Mna — A képlettel kifejezhető (adminiszt- rátumos) változáson menjen át. Ezen az úton haladva ugyanis a nemzetiségi magyar csoportok nyelve (M..; M.ibj stb.) lemondana a magyar nemzeti nyelv legfőbb s egyben legkifejlettebb típusának, mint mintának az érvényesítéséről, csorbát ejtve ezzel azon az egységen, amely a szocialista társadalmi rendet építő államokban a népcsoportokat rokonságban tartja. A nemzetiségi iskolában tehát az anyanyelvű tanításnak-tanulásnak ez sajátos küldetése, mert, „ami a dolgok egyéni oldalát illeti: az ember csak anyanyelvének kiművelt használata révén juthat a kiművelt emberségre — ami egyúttal képeségeinek maximális kifejtésére teszi alkalmassá, s ezáltal válik hazájának teljes értékű polgárává.“ (Szende Aladár). Ezeket az elvi szempontokat és elméleti tételeket felülvizsgálni, konf rontálni a társadalmi valósággal és a kapott eredményt kellő differenciáltsággal behelyezni a helyi adottságok ba, s mindezt egyeztetni az érintett szociológiai, pedagógiai és társadalompedagógiai pszichológiai, pszichológiai (szocio- és pszicholingvisztikai) szempontokkal és a nemzetiség kontinuitását legjobban biztosító nyelviművelődési (tágabb értelemben: politikai, gazdasági és kulturális) érdekeivel, igényes feladat. Ennek a kérdésnek a szubjektivizmustól és volun- tarizmustól mentes intézése az eddigieknél mélyebb elméleti felkészültséget kíván. Márpedig e kérdések gyorsan változó dinamikájának értése nélkül csak nehezen lehet elkerülni a nemzetiségi iskolák külső és belső fejlesztésében beálló kisebb-nagyobl* súrlódásokat. Véleményünk szerint s súrlódások, a vélt vagy valós sérelmek, mindaddig „szükségszerűek“ lesznek, amíg az iskolaügy személyi hivatalai nem fognak még érzékenyebben reagálni mindenekelőtt az iskolafejlesztés társadalmi-ökonómiai igényeire, a pedagógusok pedig tudatosabb pedagógiai tevékenységgel a belső fejlesztés feltételeire. Ennek alapja azonban nem lehet csupán az intuíció vagy a jóindulat, sőt nem elég a társadalmi igényből fakadó globális célkitűzés sem, hanem a tudományosan objektív elemzésnek megfelelő ügyintézés, ténykedés szükséges. Fontos lépés e téren, hogy a nemzetiségi iskolaügyet sehol se kezeljék „kényes kérdéseként. A „noli tangere“ e téren (is) csak hibákat halmozó struccpolitika. Az iskolaügy külső és belső fejlesztését — tanítási nyelvre és a tanulók nemzetiségére való tekintettel is — a társadalmi fejlődés igényei határozzák meg. E kérdéskomplexum törvényszerűségeit a tudománynak kell kutatnia és választ adnia a nemzetiségi iskolák kérdéseinek leggazdaságosabb és legracionálisabb megoldására. A tudomány pedig nem ismer „kényes kérdéseket“, hanem csuk ez ideig még teljesen meg nem oldott feladatokat. Ezért pl. a nemzetiség helyzetét szabályozó 144/1968. számú alkotmányerejű törvény minél teljesebb realizálása szükségképpen feltételezi a nemzeti iskolák sajátos kérdéseinek is szélesebb körű elméleti és gyakorlati tanulmányozását. Lenin kiemelte, hogy a nemzeti sajátosságok még a szocializmus világméretekben végbemenő győzelme után is igen sokáig fenn fognak maradni. Ezért az internacionalizmus nem a nemzeti sajátosságok figyelmen kívül hagyását jelenti, hanem megköveteli a konkrét helyzet ismeretét, az általános és a sajátos minél pontosabb körülhatárolását és alkotó alkalmazását. Az elmondottakból — úgy véljük — kitűnik: a nemzetiségi iskolaügy fejlesztése mély hozzáértést követelő politikum. E kérdések véglegesebb megoldása pedig függvénye a nemzetiség politikai és gazdasági életkörülményeinek az országos szinthez való kiegyenlítése folyamatának. Igaz, hogy az összefüggéseiből kiragadt és elszigetelten vizsgált kérdés mellékvágányra vezethet. A kétnyelvűséget illetően valljuk, hogy anyanyelvét is szebben beszélheti az az ember, aki tudatosan tanul egy másikat, s ezzel állandóan erősíti anyanyelvét. Hasonlóan, saját nemzeti kultúráját is sokoldalúbban ismeri, szereti meg az, aki anyanyelvére épülő kultúrája mellett egy másik kultúra éltető fluidumával is él. S mivel Kelet- és Közép-Európá- ban a múltban sem jelentett hátrányt a két nyelv, két kultúra ismerete, a szocialista integráció küszöbén élve a két nyelv ismeretének, a bikulturált- ságnak társadalmi-politikai presztízse csak növekedhet. Többek között ez is az egyik — a nemzetiségi iskolák jövőjét igazoló és előbbre vivő — meghatározottság, mellyel szintén érdemes számolni már ma, szocialista holnapunk érdekében. MÓZSI FERENC Az ideológiai plénum tükrében A NEMZETISÉGI ISKOLA Esa KÉTNYELVŰSÉG
