Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-14 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó

ELŐREPILLANTÁS A TAVASZRA -VISSZAPILLANTÁS AZ ŐSZRE

A MAJNA ÉS A RAJNA PARTJÁN

szociáldemokraták mérsékelt, reformista elképzeléseivel sem tud megbékélni.

Az ellenzék pedig megoldatlan, és nemegyszer megoldhatatlan problémákkal néz szembe. Az első egy egyszerű számmal fejezhető ki, bármenynyire is szeretnék tagadni ezt a. CDU/CSU vezetők. A valóság az, hogy a két keresztény párt összes képviselői közül mindössze tizenhat olyan van, aki munkavállalónak tekinthető, és ez azt jelenti, hogy az ellenzékben még mindig a legtöbb képviselő vezető állású köztisztviselő, az ipari szövetségek, azaz nagytőkések szervezeteinek alkalmazottja, ügyvéd, egyetemi professzor, kereskedő.

A legkomolyabb és legizgalmasabb kérdés azonban a kereszténydemokrata ikerpártok vezetési problémája. Szinte idagorvosi tanulmány volt mindegyikünk számára, akik láthattuk a televízió képernyőjén a választás estéjén Münchenből jelentkező Franz Josef Strauss arcát: miként hatott a bajor pártfőnökre a felismerés, hogy ellenzékben marad. Akkor .még nem átkozta Ŕaiňer Barzelt, a CDU vezetőjét, és csak jó néhány nappal később röppentek fel olyan hírek, hogy a CSU meg akarja szakítani a parlamenti frakcióközösséget a CDU-val. Aztán megcáfolták ezt a hírt, és azt mondták minden érdeklődőnek: Strauss jól tudja, hogy személy szerint győzött Bajorországban, és ez természetesen nagyobb befolvás- lehetőséget biztosít számára az ikerpártok akcióinak megszervezésében.

Barzel, aki a választás napján még azt mondotta: „Ha naqyon kicsi több- séqqel is, de eqészen bizonyosan <770- zünk“, összetört és megviselt emberként vette tudomásul a vereséget. Általában az a vélemény, hogy a két keresztény párt választott vezetői posztján aligha marad 1973 őszénél tovább, és akkor majd az kerül az „árnyékkancellár“ nem egészen kényelmes székébe, akit Franz Josef Strauss akar.

Mert Strauss vezérségéről egyszerűen nem lehet szó. A nyugatnémet átlagpolgár annyira azonosítja őt a szélsőségesen jobboldali konzervativizmussal, hogy nem maradna meg még a CDU oldalán sem Strauss vezető szerepe esetén. Akkor pedig olyan politikai személyiségek közül kell kiválasztani Barzel utódját, mint például Stoltenberg tartományi miniszterelnök, akit a konzervatívok centrumához számítanak, azaz mindenképpen inkább balra áll a politikai színképben, mint akár Strauss, akár Barzel.

Nagyon kérdéses, hogy meddig lehet állandó számonkérési hangulatban élni az ellenzék oldalán. Egyelőre azonban Goppel bajor miniszterelnöknek egy még novemberben elhangzott mondata lebeg minden CDU/CSU megbeszélés fölött. Goppel ezt mondta: „A választást Barzel vesztette el“. És ehhez a világos tartalmú mondathoz célzásokkal illesztik hozzá: Bajorországon kívül a jobboldal vereségének egyik oka az volt, hogy a választók százezrei mint valóságot fogadták el azt a szociáldemokrata választási jelszót: „Aki Barzelt választja, Strausst választja“. Tehát az igazság éppen Goppel híres mondatának ellenkezője: a bukás oka a jobboldal számára csak azzal magyarázható, hogy Franz Josef Strauss egyre inkább jobbra taszította a keresztény- pártokat.

Azt az ellenzéket, amely azzal kez- di majd szereplését ebben az új esztendőben, hogy a nyugatnémet parlamentben, a Bundestagban konok és teljesen értelmetlen nemet mond az utóbbi évek legnagyobb jelentőségű szerződéseinek egyikére, a két német állam alapszerződésére. Egyébként éppen ez a negatív állásfoglalás szorítja őket valóban nemcsak négy évre, hanem annál hosszabb időre is az ellenzéki padokba.

GÁRDOS MIKLÚS

1973. I. 14.

Izgalmas és érdekes volt utazgatni és beszélgetni 1972. november 19-e, a választás előtt a Német Szövetségi Köztársaságban. Az ország tele volt megválaszolatlan kérdésekkel. Izgalmas és érdekes volt utazni és beszélgetni most, a választás után a Német Szövetségi Köztársaságban. Az ország tele van megválaszolatlan kérdésekkel.

Az első pillanatban csak fejtetőre állított ötletnek látszik a szembeállítás. pedig igaz. A választás nagyon sok mindent eldöntött — de nem mindent, és az új kérdések nagyságrendje nagyon hasonlít a régiekéhez.

A választók döntése véglegessé tett egy már 1969-ben megindult folyama tot: végleg megtörte a konzervatív kereszténydemokrata politika két évtizedes uralmát az NSZK-ban. [A választást követő hétfőn délután külföldi újságírók egy csoportjával jártam a CDU, a Kereszténydemokrata Párt modern, tízemeletes bonni székházában. Ha így fogalmazok: „temetői hangulat“ volt, akkor nagyon óvatosan próbálom jellemezni beszélgető partnereim lelkiállapotát. Válaszaikból világosan kiderült: sejtik, hogy nem egyszerűen az 1972—1976 esztendőkre érzik magukat az ellenzéki padteri tárcák elosztásáról lesz szó a feleletben. Elképzelhető, hogy a politikailag tájékozottabb beszélgetőpartner céloz arra, hogy Walter Scheel külügyminiszter Szabad Demokrata Pártja most, a kétségtelen előretörés után több, azaz öt tárcával szerepel Willy Brandt tizenhét-tagú kabinetjében. De a lényeg nem ez.

A lényegről egv Majna-parti sétán, Aschaffenburgbaií kaptam . képet;, beszélgető pactneťem- egy szociáldemok-í rata tisztviselő ember volt. Tisztviselő — a város egyik műszeripari vállalatának alkalmazottja, tehát éppen olyan ember, akinek szerepéről az elkövetkező időkben éles vita alakul majd ki a koalíciós partnerek között. Ismert dolog, hogy mind .a szociáldemokraták, mind a szabad demokraták elfogadták, azt az alapelvét, hogy az üzemek és vállalatok vezetésébe be kell vonni a munkavállalók képviselőit, azaz felügyelőbizottságokat kell szervezni ennek a beleszólásnak („Mitbestimmung“} a biztosítására. A szociáldemokraták azt mondják: a valóságos helyzetnek megfelelően kell megválasztani és a felügyelőbizottságba küldeni a tagokat. Az a véleményük, hogy a vezető tisztviselőket, a menedzsereket a munkáltatók képviseazt az eredményt hozta: valahogy nagyon ritkán és nagyon félve ejtik ki , a szociáldemokrata vezetők és funkcionáriusok ezeket a szavakat: osztálykérdés, osztályharc, osztályálláspont. Pedig ezek a szavak és fogalmak először éppen német nyelven fogalmazódtak meg, s első alkalommal éppen a Rajna-partján kiadott újságban és röpiratban szerepeltek. Igaz, azoknak az írói Marx és Engels voltak. Más 'szóval; a választás utáni nyugatnémet valóság mindenekelőtt arról győzi meg az embert: az SPD nagyon messze eltávolodott eredeti, munkáspárt voltától.

Vajon teljességgel alaptalan a jobboldal vádja, hogy a Szociáldemokrata Pártban vörösök vannak“? és most a választás idején ^összejátszottak a kommunistákkal is, csakhogy vereséget mérhessenek a- CDU/CSU-ra“? A választás előtti napon Bonnban, a Markt-platzon hosszasan beszélgettem három fiatal munkással, akik a „Ju- so“-k, vagyis az ifjú szocialisták röp- iratait osztogatták, Érdekes volt megfigyelni, hogy ezek a fiatal munkások mennyivel haladóbb, mennyivel pozitívabb álláspontot foglaltak el minden belpolitikai kérdésben, mint az SPD-vezetők, sőt a legtöbb röpiratuk is. „Mi vagyunk a jövő, a mi szavazataink segítenek majd győzni Brandt- nak, és a kancellár ezt sohasem felejtheti el“ — mondta egyikük. Mi a helyzet most? Bonnban szinte egészen nyíltan beszélnek arról, hogy a Rajna- partján, a parlamentben 232 SPD-kép- viselőből körülbelül 40—45 tartozik a párt baloldali csoportjához, és ez a baloldali csoport lényegesen erősebb, szervezettebb, határozottabb elképzelésekkel rendelkező társaság, mint valaha is baloldali csoport volt 1943 óta az SPD-ben. Sőt, azt is mondják, hogy ez a csoport a fiatalokra, a „Ju- so“-kra számít, mert hiszen egészen bizonyosnak tűnik, hogy a mintegy két és fél millió 18—21 éves fiatal szavazata segített győzni a szociáldemokratáknak. Csakhogy itt is van egy furcsa ellentmondás. Akárcsak a másik két pártnál, a szociáldemokratáknál is 45 éven felül van a képviselők átlagos életkora [45,4 év). Mindössze tizennyolc olyan szociáldemokrata képviselő van a 232 között, aki „Juso“-nak számít, azaz 35 év alatt van. Wolfganq Roth, az ifjú szocialisták vezetője, amikor megkérdeztük: mi a véleménye, hány híve van a képviselők között? így felelt: „Lehet, hogy harminc, lehet, hogy ötven, csak óvatosan becsülöm a számot, mert senkit sem akarok kihagyni“.

Március végén vagy április elején kell majd eldőlnie a nagy kérdésnek: van-e egyáltalán lehetősége a politika befolyására a balszárnynak. Ekkor lesz ugyanis a szociáldemokraták pártkonferenciája Hannoverben. Sokan azt jósolják, hogy az idős Herbert Wehne* pártelnök állásfoglalásával szemben a harmadik ember. Helmut Schmidt pénzügyminiszter ezúttal a baloldal mellé áll majd.

Ha a szociáldemokratáknál ilyen kérdőjeleket találni, a szabad demokratáknál is akad bőven probléma, mert hiszen a következetes és pozitív külpolitikai vonalat követő Walter Scheel pártbeli partnerei között nem egy és kettő van, aki a belpolitikában még a

Tizenhétből öt szabad demokrata — ilyen Brandt kancellár kormányának ösz- szetétele.

Brandt, Scheel és Wolfgang Roth, az if júszocialisták vezetője, aki azt állítja, hogy a szociáldemokrata képviselők között 30—50 baloldali gondolkodású van.

sorokba kényszerítve. Volt egy megjegyzés, amely úgy szólt: „Talán mi is húsz évig ellenzékben leszünk“.)

Ez az első pillanatban világosnak látszó döntés azonban egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Tudniillik az a bizonyos húszéves kereszténydemokrata— keresztényszociális uralom sem volt végig vitathatatlan egyeduralom. Hiszen esztendőkön át működött az úgynevezett nagykoalíció, amelyben a keresztény pártok együttműködtek és együtt dolgoztak a szociáldemokratákkal — a nagykoalíció külügyminiszterének neve ez volt: Willy Brandt.

Azon a választás utáni hétfőn olyan magas volt a diadalérzés hőfoka a szociáldemokraták és a szabad demokraták körében, hogy roppant nehéz volt még csak utalni is egy fölöttébb lényeges tényre. Ez pedig a következő: a CDU és a CSU szavazat- aránya kikerekítve mindössze egy százalékkal kisebb, mint a szociáldemokratáké, azaz, a nyugat-németországi választók több mint negyvennégy százaléka a konzervatív pártokra szavazott. Akkor, a választás utáni napon a szabad demokraták központjában is jártam külföldi újságíró kollégáim társaságában, ott is rendkívül nagy volt az öröm és a lelkesedés; inkább arról beszéltek, hogy „áttörésszerű győzelmet“ arattak, mintsem arról, hogy a megszerzett 8,4 százaléknyi szavazat mögött nem egyszerűen a párt úgynevezett liberális vonalának igenlése van.

Ha 1972 utolsó napjaiban, 1973 első hetében valaki Nyugat-Németország ban visszakérdez a választási eredményekre, egyáltalán nem bizonyos, hogy a százalékokról, vagy a miniszlőjének kell tekinteni; a felügyelőbizottságokban tehát a tagok fele munkás és alkalmazott lenne, a másik fele pedig a tőkés vagy a tőkés cég közvetlen megbízottja, valamint vezető tisztviselő, menedzser. A szabad demokraták másként szeretnék. Azt akarják, hogy a tőkések, vagy közvetlen megbízottaik adják a felügyelőbizottság tagjainak felét, és a másik fele a menedzserek, vezető tisztviselők, munkások és kisebb beosztású alkalmazottak sorából kerüljön ki. Azaz: a szabad demokraták még azt a nagyon kevés lehetőséget is korlátozni akarják, ami a szociáldemokrata „beleszólási modell“ esetén rendelkezésre állna a tőkések ellenőrzésére.

„Nagyon komoly és nehéz küzdelem lesz a munkavállalók beleszólási jogát a szociáldemokrata elképzelések szerint érvényre juttatni“ — magyarázta a Majna-partján beszélgető partnerem. És azt is elmondotta: hamarosan sor kerül majd az adóreform megvitatására is, és ebben a kérdésben is jelentősen eltér egymástól a két koalíciós partner véleménye. A szó ciáldemokraták, így mondta az aschaf- fenburgi SPD-tag „a munkások és az alkalmazottak javára kívánják megváltoztatni a jelenlegi adórendszert. Tehát, hogy ők viszonylag kevesebbet fizessenek.“ És nagyon szőrmentén fogalmazva hozzátette, hogy véleménye szerint az FDP, Scheel pártja az adóreform esetében is a közép- és nagytőkések és a nagykeresetű középrétegek érdekeit képviseli.

Ez a beszélgetés is, mint ahogy szinte minden, a szociáldemokrata elképzeléseket kutató kérdés, ugyan