Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-14 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
Afrika független népeinek a nemzeti szuverenitásért és szociális haladásért vívott harcát egyre inkább gátolják a nyugati imper'alista hatalmak. A nemzetközi reakció neokolonialista politikájának eszközéül a fajüldöző Dél-afrikai Köztársaságot használja fel. A reakciós pretoriai rezsim expanzív terveket sző az önálló afrikai országok politikai és gazdasági leigázására. Célja: a fiatal afrikai államok egységének megbontása, hogy sorsdöntő csapást mérhessen a kontinensen kibontakozó felszabadító és nemzeti függetlenségi mozgalmakra. 1973. I. 14. , ségénok aláaknázását, egysegük megbontását. Pretoria „új irányvonala“ hivatott tehát kialakítani a feladat teljesítéséhez szükséges feltételeket. A Dél-afrikai Köztársaság kormányköreinek persze eszük ágában sincs lemondani az erőpolitikáról, a durva beavatkozásról az afrikai államok belügyeibe. A rezsim katonai ereje nőttön-nő, sőt hamarosan nukleáris rakétafegyvereket akarnak a hadsereg rendelkezésére bocsátani. Délafrikai katonaság állomásozik Rhodesia, Angola és Mozambik területén: a pretoriai szoldateszka jóvoltából napirenden kerül sor incidensekre Zambia határán. A fenyegető katonai erő továbbra is a rasszisták legdöntőbb érve a független afrikai országokkal szemben. A zsarolás és a fenyegetés régi módszere azonban nem vált be, ezért a Dél-afrikai Köztársaság hatalmi körei elhatározták, hogy taktikát változtatnak, követik más imperialista államok példáját: neokolonialista módszerekhez folyamodnak. A Dél-afrikai Köztársaság jelentős gazdasági erőt képvisel. Érthető tehát, hogy az apartheid rendszere az afrikai államok le- igazásának eszközéül az ökonómiai expanziót választotta. Ebben természetesen kapóra jönnek azok a nehézségek, amelyekkel lépten-nyomon küzd az afrikai államok fiatal nemzetgazdasága, valamint az a tény, hogy rövid időn belül szeretnék felAz említett lap szertnt így a Dél-afrt* kai Köztársaságnak lehetősége nyílik arra, hogy egy 72 millió embert szára- tóló népközösség vezére legyen, amely a világ egyik leggazdagabb területén él. Az „új irányvonal“ politikájának megvalósításában a pretoriai kormánykörök természetesen az imperialista-militarista erők támogatására számítanak, hiszen tervüket az agresszív katonai tömbök köré tömörülő reakciós csoportosulások jóváhagyásával és beleegyezésével valósítják meg. A „párbeszéd" ihletői A Dél-afrikai Köztársaság „új politikája magától értetődően kedvező visszhangra talált az imperialista nagyhatalmak körében. Nyugat számára ugyanis Afrika déli része a legfontosabb felvonulási területet jelenti a független afrikai államok ellen. A Szuezi-csatorna bezárásának következtében az utóbbi években ez a terület óriási jelentőségre tett szert a NATO stratégiai terveiben. Ezenkívül a Dél-afrikai Köztársaság Nyugat számára gazdasági szempontból is fontos: a külföldi tőkebefektetések értéke 5,6 milliárd dollár. Nagy-Britannia évente 140 millió dollár nyereséget visz ki innen, az USA kerek 100 milAranyat érő lehetőségek A Dél-afrikai Köztársaság hosszú ideig „ellenségesen“ viszonyult a fiatal afrikai államokhoz. A dél-afrikai kormánykörök és a sajtó ingerülten támadta a nyugati nagyhatalmakat, hogy túlságosan „sietnek“ elismerni az államhatalom gyakorlására „alkalmatlan“, „éretlen“ gyarmati neinzelek függetlenségét. A szó szoros értelmében elhatárolták magukat ezektől az államoktól. Majd hirtelen pálfordulás következett be: a Dél-afrikai Köztársaság miniszterelnöke, s utána a kabinet más tagjai szinte egymással versenyezve tették az együttműködést, sőt „barátságot“ felajánló javaslatokat a felszabadult afrikai országoknak. A parlament a koegzisztenciáról és a gyümölcsöző együttműködésről szóló határozat-tervezeteket szövege- zett, sőt ígéretet tett, hogy a Délafrikai Köztársaságba érkező afrikai politikusokat felmentik az apartheid megalázó korlátozásai alól. Mi történt tulajdonképpen? Végeredményben az imperialista hatalmak megváltozott stratégiája és taktikája tükröződik Forster „megtérése“ mögött. A Dél-afrikai Köztársaság ugyanis vállalta a fiatal afrikai államok nolitikai és gazdasági függetlenFajüldözés a lelátókon. Fehér és fekete szurkolók közé korlátot wnel a rasszista Ideológia számolni a gyarmati rendszertől örökölt elmaradottságot. „Megvan a varázskulcs! — ujjongott egy dél-afrikai újságíró. — A gazdasági segély és a köztársaság műszaki fejlődésének színvonala. Itt a mi aranyat éró lehetőségünk. Miért ne élnénk tehát vele, ha lehetővé teszik hatáskörünk kiterjesztését?“ S lám, Pretoria egyre-másra teszi ajánlatait, kész „segítséget“ nyújtani az afrikai országoknak, „támogatni gazdasági és műszaki fejlődésüket, élet- színvonaluk emelését“, sőt külön alapot létesített a független afrikai országokkal való együttműködés fellendítésére. Az afrikai államoknak nyújtott „segély“ óriási előnyökkel kecsegteti a Dél-afrikai Köztársaságot. A dél-afrikai kommunisták lapja szerint Dél- Afrika a tőkés ipari országok klasz- szikus helyzetébe került, legfőbb gondja, hogy tőkéje és árui számára külföldi piacokat szerezzen, mivel a belpiacokon már nem nyílik mód az értékesítésükre. Ugyanakkor a gazdasági expanzió politikai célokat is szolgál. Drága együttműködés Az „együttműködés“, persze látszatra, teljesen veszélytelen. A valóságban azonban ott rejlik mögötte a fajüldöző rendszer elismerésének követelménye, valamint a dél-afrikai népek igazságos harcához nyújtott segítség beszüntetése. Ily módon akarják tehát kikényszeríteni, hogy az egyes afrikai országok vezetői mondjanak le ellenzéki pozíciójukról az apartheid rendszerével szemben. Schumann, a Nemzeti Párt vezére és egyben közlekedésügyi miniszter nyílt és egyértelmű kijelentése szerint „a Dél-afrikai Köztársaság számára azért szükséges a jó viszony fenntartása Afrikával, hogy minél előbb elfojthassa a nemzeti felszabadító mozgalmakat“. A napnál is világosabb a cél: az apartheid rendszerének bevezetése az egész kontinensen. A Dél-afrikai Köztársaság fokozatosan szeretné megvalósítani a szabad afrikai államok ellen irányuló offen- zíváját. Az első szakaszban a szomszédos országok jönnek számításba, amelyek az egyik dél-afrikai lap szerint a „köztársaság természetes hátországát“ alkotják. Az expanzió következő lépése a Zambezi tői északra fekvő államok, Tanzánia, Kenya, Uganda és a két Kongo ellen irányul. liót. Érthető, hogy a nyugati imperialista köröknek érdeke a dél-afrikai rendszer megszilárdítása Afrikában. Az ún. „új politika“ sokban megköny- nyítheti annak a sokoldalú gazdasági, katonai és politikai támogatásnak az igazolását, amelyet Nyugat nyújt a rasszistáknak. Az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és az NSZK aktív tevékenységet fejtenek ki a „fekete“ és „fehér“ Afrika „kibéküléséért“ vezetett kampányban. A nyugati országok reakciós körei dicshimnuszokat zengenek a Dél-afrikai Köztársaság politikájának „rugalmasságáról“, és nyomást gyakorolnak az afrikai államokra, hogy együttműködésre serkentsék őket. A nemzetközi reakció mesterkedése meg is hozta gyümölcsét: néhány afrikai vezető politikus szájából elhangzott olyan javaslat, hogy hívják ösz- sze az afrikai államok vezetőinek konferenciáját, amelyen kezdetét venné egy „párbeszéd“ a Dél-afrikai Köztársaság rasszista kormányával. Erre — a furcsa érvelés szerint — már csak azért is szükség van, mert az eddigi politika: a felszabadító harc támogatása, a gazdasági bojkott és más szankciók az apartheid ellen nem hozták meg a várt eredményeket. A válasz: nem A „párbeszédről“ szóló javaslat nagy elégedetlenséget és mélységes felháborodást váltott ki a kontinens haladó köreiben. Felismerték benne a kapitulációt a rasszisták előtt, mivel a Dél-afrikai Köztársaságra tárgyalások és szerződések útján semmiképp sem lehet pozitív hatást gyakorolni, még kevésbé a fajvédő rendszer felszámolására késztetni. Az afrikai államok többsége mély megvetéssel veti el ma is az apartheid rendszerével folytatott „párbeszédet“, s hű maradt a kontinens egységéért és nemzeti felszabadításáért vívott harchoz. Az adott politikai helyzet megköveteli az afrikai hazafiak sorainak még szorosabb felzárkózását, hogy sikeresen szembeszállhassanak a függetlenségüket veszélyeztető fajüldözőkkel és neokolonia- listákkal. Mindaddig, amíg a Dél-afrikai Köztársaságban, az imperialisták afrikai felvonulási területén az apartheid uralkodik, Afrika békés, szabad és önálló fejlődése veszélynek van kitéve. . A. URNOV Tízezrek sínyló’dnek a fajüldözők börtöneiben, embertelen körülmények között tartják zár alatt a nemzeti felszabadító mozgalmak harcosait. A Dél-afrikai Köztársaság fővárosának lakosai 1967 márciusában olyan eseménynek lehettek a tanúi, amely „sokkolta“ az apartheid híveit. Egy afrikai csoport nyíltan megszegi a faji megkülönböztetésről szóló törvény előírásait: fekete bőrűek szálltak meg a fehéreknek fenntartott szállodában, egy asztalnál ültek a fehérekkel... A „rendbontó“ három malawi miniszter volt, akik a rasszista kormány meghívására érkeztek a Dél-afrikai Köztársaságba, hogy a két ország kölcsönös együttműködéséről tárgyaljanak. A tárgyalások eredményeként Malawi és a Dél-afrikai Köztársaság között diplomáciai kapcsolat létesült. A független afrikai országok közül tehát elsőként Malawi ismerte el a dél-afrikai fajüldöző rendszert. Ezzel életbe is lépett a Dél-afrikai Köztársaság politikájának „új irányvonala“, melyet 1966 végén hirdetett meg Balthasar Forster. Müller, a Dél-afrikai köztársaság külügyminisztere 1968 májusában már dicsekedve jelentette be a parlamentben, hogy az el- fnúlt 12 hónap alatt a Dél-afrikai Köztársaságot 36 hivatalos küldöttség látogatta meg, és Pretoria ez idő platt Lesothóba, Malawiba, Botswanába és Svazilandba mintegy 50 delegációt küldött.
