Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-17 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

MEGOLDÁSOK és „MEGOLDÁSOK" Módosul Nixon elnök latin-amerikai koncepciója? • A monopóliumok ellen # Az együttműködés útjai • A távlat: integráció ciális és gazdasági reform megvalósítására szánta el magát. William Rogers, az Egyesült Államok külügyminisztere legutóbb az Amerikai Államok Szervezete philadelphiai ünnepi ülésén körvonalazta konkrétan Nixon elnök latin-amerikai politikai koncepcióját. A nixoni elképzelések végeredményben négy ponťaan foglalhatók össze. így az együttműködésnek a felek egyenjogúságán, kölcsönös kezdeményezésén és felelősségén szükséges elsősorban alapulnia. A latin-amerikai érdekeknek az új nemzetközi valutarendszer és kereskedelmi kapcsolatok szintjén kell megnyilvánulnia. Az Egyesült Államok és a latin-amerikai országok között fennálló ellentéteket — beruházásokat, halászat, felségvizek kérdése — baráti hangnemben, az érdekek kölcsönös tiszteletben tartásának nz elvén, az „Amerika-közi rendszer" .•zellemében válik Időszerűvé megoldani. Végül, meg kell szilárdítani és el kell mélyíteni a kereskedelmi kapcsolatokat, valamint a „kölcsönös segélynyújtást" Ez év elején a Nemzetközi Gazdasági és Szociális Tanács rendkívül érdekes adatokat tett közzé, amelyekből kiderül, hogy az elkövetkező öt esztendőben a latin-amerikai országoknak 11600 milliő dollárnyi adósságot kell visszafizetniük. Tény viszont, hogy a latin-amerikai országok arany- és devizatartaléka pillanatnyilag ennek az összegnek mindössze a felét tenné lehetővé visszatéríteni. Ugyanakkor ebben a vonatkozásban éppen azokról a hitelekről van szó, amelyek a külföldi társaságoknak mesés jövedelmet biztosítanak. A neokolonialista taktika egyik összetevője továbbá a munkamegosztással összefüggő „jótanácsokban" rejlik. Mindenekelőtt a nyersanyagok feldolgozásának első munkaigényes szakaszáról van sző. így például az amerikai monopóliumok egy egész sor feldolgozó Ipari létesítményt helyeztek át Mexikóba, ahol tudvalevően lényegesen olcsóbb a munkaerő. Tény, hogy a mexikói munkás — dolgozzon a mezőgazdaságban, vagy éppen az élelmiszeriparban — 32 cent órabért kap, amíg Kaliforniában az amerikai mezőgazdasági munkás bére eléri a 3,20 dollárt. S ekkor még nem beszéltünk arról, hogy a latin-amerikai országok külkereskedelmi mérlege enyhén szólva is passzív, amelynek egyik alapvető oka az Egyesült Államok valutaválságában keresendő, hisz tán a világnak éppen ez a része fonódott össze legszorosabban a dollárral. Washington hasonló „egyenjogúságot" immár a Rio de Janeiróban 1947ben aláirt ,Jcölcsönös segélynyújtási egyezményben" is felajánlott a számára Ökonómiai hátországot jelentő latinamerikai államoknak. Viszont tény, b :gy Carlos Sanz de Santamaria, a Szövetségben a Haladásért hangzatos elnevezésű Amerikai-közi bizottság elnöke elsősorban az Amerika-közi rendszer és a gyakorlati politika közötti áthidalhatatlan ellentétek miatt mondott le tisztségéről. Ugyanis, amíg világszerte • nemzetközi kapcsolatok normalizálásának a kérdése kerül előtérbe, addig az Amerika-közi kapcsolatokat enyhén szólva hidegháborús elképzelések jellbmzik. Sőt, annak ellenére, hogy az új^yarmatosító törekvések például Chilében zátonyra futottak, de az államosítás hullám nem kerülte el Perut és Políviát sem és a nyersanyagok kiaknázása terén heves ellenállásra talál egész Dél-Ameriká'jan, a monopóliumok és részvénytársaságok nem adják fel a harcot. Ennek tulajdonítható, hogy pillanatnyilag a feldolgozó iparra összpontosítják figyelmüket, tehát arra a területre, amely a latin-amerikai országokban a legsúlyosabb gondokat okozza, öt esztendővel ezelőtt mintegy 10 milliárd dollára becsülték az amerikai tőkeberuházásokat a szubkontinensen, ma viszont elérik a 15 milliárd dollárt Ugyanakkor a jövedelem 80 százaléka kivándorol a latin-amerikai országokból, s mindössze 20 százalékát fektetik be újabb beruházásokba. Nem véletlen, hogy az Egyésült Államok ilyen irányú politikai vonalvezetése — a latin-amerikai szubkontinens vonatkozásában — elégedetlenséget vált kl, s nem csupán a haladó pártok és' társadalmi szervezetek körében, hanem a pillanatnyilag hatalmon levő, nem mindig éppen progresszív kormányokban is. így többek között Venezuela és Mexikó kormánya, amelyek az ország kapitalista fejlesztésének a platformján állanak, szintén keresik a védekezés módjait a korlátlan amerikai tőkebeáramlásokkal szemben. Viszont a kvalitatív változások markánsabban Chilében, a Népi Egység győzelmét követően domborodtak ki. A chilei mozgalmat, mindössze két hónappal, csupán a perui kormány előzte meg, amely leszögezte: a hazai nyersanyagbázison alapuló iparnak az állami igazgatás kezében szükséges lennie. Ami a külföldi tőkeérdekeltségeket Illeti, intézkedés történt, hogy a részvények 51 százaléka hazai kézen maradjon. 1970 decemberében került sor Chile, Peru, Ecuador és Kolumbia megállapodásának aláírására, amely szintén a külföldi tőkebeáramlást hivatott korlátozni. Többek között az említett országok leállították a külföldi invesztíciókat, a szolgáltatásokat, a sajtót, televíziót, rádiót, belföldi közlekedést és belkereskedelmet Illetően, a biztosító társaságok és külföldi bankok tevékenységéről nem is szólva. Az egyes kormányok álláspontja természetesen több vonatkozásban különbözik egymástól, hiszen amíg Brazília nyíltan támogatja a külföldi tőkeberuházásokat addig Chile mélyreható szoKétségtelen, hogy a latin-amerikai országokban elsőszámú kérdéssé lépett elő: melyik az az út, amely függetlenné teheti az ország gazdaságát, mentesítheti kül- és belpolitikáját az Egyesült Államok tőkéjének befolyásától. Chile, Peru és természetesen Kuba a független nemzeti fejlődés útját választották. Több latin-amerikai ország úgynevezett regionális integráció megvalósításában látja a megoldást. Viszont felfigyeltető momentum, hogy egyre nagyobb teret hódít a szocialista társadalomközösség országaival folytatott együttműködés elmélyítésének az alternatívája. Az argentínai Propositos című folyóirat többek között hangsúlyozta egyik cikkében: Latin-Amerika nem közömbös a szocialista társadálomközösség növekvő tekintélye és befolyása láttán, hiszen vazdasági kapcsolatai a kapitalista országok túlnyomó többségével vasszív külkereskedelmi mérleget eredményeznek. A kereskedelmi-gazdasági kapcsolatok ilyen irányú terjesztését mindeddig a Fehér Ház akadályozta a legvehemensebben, viszont jellemző fosé Figveres Ferrera Costa Rica-i elnök kijelentése: „Attól, hogy szovjet berendezéseket vásárolunk, még nem válunk kommunistákká, mint ahogyan nem leszünk buddhisták és protestánsok, mert japán textilt és amerikai autókat importálunk. Viszont a Szovjetuniónak köszönhetjük, hogy a Costa Rica-i kormányt, illetve az országot megmentette a teljes gazdasági összeomlástól, amikor 11 millió dollár értékben vásárolta meg az ország kávé feleslegét." Kölcsönösen előnyös kapcsolatok Uruguay exportjának több mint 12 százaléka a KGST tagországai felé Irányul. Kolumbia exportja a szocialista országokba 1967 és 1970 között 32,4 millió dolláról 60,3 millió dollárra emelkedett. Ismeretes, hogy a Német Demokratikus Köztársaság immár 1970ben az uruguayi húsexportot Illetően az első helyet foglalta el. Ugyanakkor az NDK gépkocsikat, traktorokat, egyéb gépipari berendezéseket, vegyipari termékeket, laboratóriumi készülékeket és gyógyszereket szállít a latin-amerikai országokba. Rendkívül sikeresen fejlőinek a KGST valamint Chile és Peru gazdasági kapcsolatai. A KGST tagországai, köztük a Csehszlovák Szocialista Köztársaság is, mintegy 20 chilei nagyipari létesítmény építésén vesznek részt, a beruházás értéke meghaladja a 100 millió dollárt. A szubkontinensen egyre fokozódik az érdeklődés a KGST Iránt, különösen a Komplex Program elfogadása óta. A gyakorlat bebizonyította, hogy a szóban forgó gazdasági kapcsolatok a kölcsönös előnyökön alapszanak, nem feltételeznek egyoldalú elkötelezettséget sem politikai követelményeket. A latin-amerikai szabadkereskedelmi társulás legutóbbi montévideói ülésszakán a résztvevők megállapíthatták: a szervezet húszesztendős fennállása során „nem sikerült számottevő eredményeket elérni". Az indok? Olyan gazdasági rendszert kényszerített az Egyesült Államok Latin-Aamerikára, amelynek célja az amerikai monopóliumok helyzetének megszilárdítása volt, meszszemenő előnyök biztosítása, ám ezzel egyidejűleg ez a rendszer nem tette lehetővé a latin-amerikai országok számára, hogy egyáltalán védekezzenek az ökonómiai expanzióval szemben. Az ülésszak résztvevői ugyanakkor elismerték, hogy egyedül az Andok térségében kialakult gazdasági tömb — Kolumbia, Ecuador, Chile, Peru és Bolívia — volt képes pozitív eredményeket elérni ebBen a vonatkozásban. Ez a tény viszont csupán azzal magyarázható, hogy az említett országok kollektív védelmi intézkedéseket vezettek be a korlátlan tőkebeáramlás ellen. Kétségtelen tehát, hogy a gazdasági integráció ebben a vonatkozásban és ezen a szinten is feltétlenül politikai lépést jelent. Hasonló döntést — regionális közös piac kialakítását — hozott a CARIFTA hetedik konferenciája is. Sőt, a Karib-tenger térségének országai — miniszteri szinten — egy olyan bizottság létrehozását ls javasolják, amely koordinálná a tagországok nemzetközi politikai vonalvezetését. Természetesen, nem feledkezhetünk meg rőla, hogy Mexikón kívül, amely sohasem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Kubával, felújította ezeket a kapcsola tokát Chile és Peru is. Sőt, az Amerikai Államok Szervezetének nyári ülésszakán nem hiányzott sok. hogy Kuba ismét az említett szervezet tagjává váljék. Mindebből nyilvánvaló, hogy LatinAmerikában kialakultban van egy, ma még csak homályosan körvonalazható egységfront, amely viszont teljesen egyértelműen sikraszáll a nemzeti szuverenitás védelméért. Ide tartozik magától értetődően Chile és Peru, de erre orientálódik Mexikó, Panama, Ecuador, Jamaica, Trinidad és Tobago is. Latin-Amerika tehát kiutat, megoldást keres, fel szeretné számolni az egyenlőtlenségen alapuló gazdasági partnerséget, azt a viszonyt, amelyet erős északi szomszédja kényszerített rá. Ennek a folyamatnak a belső megnyilvánulási formáját jól példázzák a chilei fejlemények. Nyilvánvaló, hogy a nehéz harc győzelmes megvívásához széles egységfront megteremtésére van szükség, amelynek alapját a munkásosztály, a dolgozók széles tömegei, de általában a haladó erők, sőt a hazafias érzelmű és progresszívebb irányvonalat követő burzsoázia ls alkothatja. Előrelátható ugyanakkor, hogy a földrésznyi latin-amerikai szubkontinens az elkö vetkező időszakban éles osztályharc kibontakozásának a tanúja lesz. Arról is sző van tudniillik, hogy a hazai burzsoázia, miután megerősödik, konkurrenCia-képessé válik a külföldi tőkével, tudatosítja helyzetét, kísérletet tesz a munkásosztály befolyásának csökkentésére, a haladó mozgalmak megfékezésére. így kerülhet sor többek között arra is, hogy a korábban viszonylag haladó elveket ls hirdető hazai burzsoázia félelmében a külföldi tőkések kiszolgálójává válik. Természetesen Washingtonban és másutt is, megoldásokat keresnek. Nos, lényeges különbség mutatkozik megoldás és „megoldás" között. ENGELBERT MERKL 1972.