Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-17 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

EK at aladó voltukról, egyetezélni. Szerintük a nernSrizniük kultúrájuk megtosságát, nem szabad áták értékeit, amennyiben akarnak maradni, pontok szemszögéből az ernacionális vonásokat redukálják, a nemzetieommunisták ezt osztályminősítik) nacionalistákítélnek meg. Az SZKP zmus csökevényei ellen úgy magyarázzák, mint isságok felszámolásáért mzetek és kultúráik obúgy értelmezik, mint a irájának nivellálását és emzetek által. NEMZETI KULTÚRA ľOSSÄGAl izetek kultúrája a nemokratikus és szocialista itását és fejlesztését jekultúra azonban minő ni jelenség, és így nem kapitalizmusban, hanem lusban. tés folyamán a nemzeti ít és internacionalizálását il szakaszban folyt bizonemzetek közti kulturáalizmusban azonban új zerűség valamennyi nemijlesztése és közeledése, lés elmélyül a nemzetek közti szociális egyenlőség és testvéri együttműködés sokoldalú fejlődése következté ben. A szovjet nemzetek és nemzetiségek kultúráját az egységes szocialista gazdaság és ideológia, a művészetet pedig a művészi felismerés és a valóság visszatükröződésének egységes módszere határozza meg. A szovjet nemzetek és nemzetiségek kultúrája szociális, esztétikai tartalmát tekintve egységes, nemzeti formáját tekintve pedig sokrétű. A SZOVJETUNIÓ TAPASZTALATAI A kultúrák közeledése és kölcsönös gazdagítása a zsánerek, stílusok és különböző ábrázolási eszközök sokszínűségének fejlődéséhez vezet. Minden nemzet kultúrájának legnagyobb értékei a többi nemzet értékeivé válnak. A kultúra szocialista tartalmát nemzetek összessége alakítja ki. Ez a tartalom internacionalista. Amíg különböző nemzetek léteznek, a szocialista tartalmat különböző nemzeti formákban fejezik ki, melyek relatíve önállóan fejlődnek, tökéletesednek, gazdagodnak, miközben a tartalom döntő befolyást gyakorol. A tartalom és a forma dialektikája egységüket, kölcsönös hatásukat jelenti, de nem egyértelmű kölcsönös feltételezettségükkel. Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a szocialista tartalmú, de nemzeti formájú kultúra megfogalmazása nem érvényesíthető a művészetben, mivel ez állítólag nem esztétikai, hanem politikai kategória. Ezért ezt a megfogalmazást javasolják: tartalmilag és formailag nemzeti művészet. Ez a megfogalmazás figyelmen kívül hagyja azt a legfontosabb tényezőt, amely meghatározza a művészetet, a társadalmi-gazdasági formációt valamint azt, hogy a művészet a poétikai, ideológiai és esztétika tényezők egysége, ezért nem értékelhető csupán esztétikai szempontból, nem beszélve arról, hogy az esztétika sem létezhet elszigetelten, ezer kapcsolat fűzi a társadalmi tudat más formáihoz. A szocialista kultúra nincs megfosztva a nemzeti sajátosságoktól, s bár a múlt haladó hagyományainak bizonyos folytatását jelenti, általánosságban üj viszonyok között alakul ki. Éppen ezek az új viszonyok határozzák meg a nemzeti, szocialista kultúra lényegét. A kultúra osztálytartalmának tagadását, a nemzeti mentalitás biológiai értelmezését, a kultúrának mint az eszmék és értékek sajátos nemzeti birodalmának magyarázatát az antikommunizmus a nemzeti kultúrák internacionalista alapja és szocialista tartalma ellen használja fel. Minden internacionalista és szovjet vonást „kulturális és Intellektuális oroszításnak" tüntet fel. Ezzel ellenségeskedést akar szítani az orosz nemzettel szemben, amely oly sokat tett a Szovjetunió valamennyi nemzete és nemzetisége gazdasági és kulturális felvirágoztatásáért. Az antikommunisták azonban hiába törekednek a szovjet emberek egységének megbontására, nem sikerült őket meggyőzni arról, hogy csupán az a nemzeti, ami az évszázadok múltjából indul ki, és a nemzetek elvesztik nemzeti arculatukat, amikor megválnak az elévült hagyományoktól. A szovjet nemzetek és nemzetiségek tagjai saját tapasztalataikból győződtek meg arról, hogy minden nemzet sikeresen fejlődik, gazdagabbá lesz és új arculatot kap a szocialista viszonyok között. Nagyra értékelik azt is, hogy a művészet szocialista jellege nemcsak a nemzeti élet eseményeinek eszmei tolmácsolásában, hanem az esztétikai ízlésben és az egyes nemzetek művészeinek alkotásaiban is megnyilvánul. A Szovjetunióban nagyot változott a nemzetek gazdasági, kulturális és szociális élete és egyúttal nemzeti öntudata. A szovjet emberek jelleme nem veszítette el nemzeti sajátosságát, de az internacionalista közösség szellemében fejlődik. A kultúra szocialista tartalma minden nemzet kincsévé vált, és ezért a nemzeti és a szocialista tartalom közötti ellentmondás alaptalan. A kultúrában a nemzeti és az internacionalista egység elsősorban abban nyilvánul még, hogy a szocialista nemzetivé válik, a nemzeti pedig szocialistává. Az, aki a kultúra szuverenitását úgy értelmezi, hogy más kultúrák nem befolyásolják, áki a nemzeti sajátosságokat öncélnak té« kinti, és figyelmét az életmód egyes, gyak« ran már elévült nemzeti sajátosságaira for« dítja, az elszigeteltségbe kényszeríti, szel* lemi elidegenedésre ítéli a nemzeti kultúrát. Az egyéniség nem kereshető csupán a nemzeti valóság visszatükröződésében, de ugyanakkor helytelen a nemzeti szellemtől való megfosztása is. Aki azt gondolja, hogy a nemzeti művészet az, amiben az egyik nemzet a másiktól különbözik, az a nemzeti fogalomból kizárja a legfontosabbat, az össznépi elemet, az csupán a formára korlátozza a nemzetit, és a formát a tartalom elé helyezi. A szuverenitás nem nyilvánul meg a mellékes hatásoktól való látszólagos függetlenségben. Ellenkpzöleg, éppen azok a nemzetek fejezték ki egyéniségüket amelyek a legtöbb „idegent" vették át és dolgozták át, s nem azok, amelyek csak sajátosságaikkal törődtek. Sohasem léteztek és létezhettek nemzeti kultúrák, melyek más nemzetek és kultúrák hatásától függetlenül fejlődtek volna, ugyanúgy, nincsen kultúra, amely egy adott nemzet kiváltsága lenne. A szocialista viszonyok között lehetetlen a nemzeti elzárkózottság. Az SZKP XXIV. kongresszusán valamennyi köztársaság kéviselői meggyőzően rámutattak, hogy a kulturális értékek fokozódó cseréje a nemzeti kultúrák felvirágoztatásának, közeledésének és kölcsönös gazdagításának jelentős tényezője. A kommunista párt programcélja: a párt segítse elő a kommunista társadalom jövőbeli össznépi kultúrájúnak kialakítását, internacionalista alapjának megszilárdítását A párt politikája biztosítja a nemzeti kultúrák fejlesztését internacionalista alapjuk megszilárdítását, de nem a kis nemzetek kultúrájának a nagy nemzetek kultúrájával szembeni alárendeltségével, vagy mechanikus összekapcsolásukkal, hanem azáltal, hogy megteremti a legkedvezőbb feltételeket minden nemzeti kultúra fejlődéséhez, szerves összekapcsolódásukhoz kölcsönös gazdagításukhoz. SZ. KALTAHCS1AN a filozófiát tudományok doktora IAPN/ 9 özé tartozik a kiállított „Szénaimint a Tavirózsák (Nympheák) idált, égig magasztalt és számtat szériáját is, amely a már előbb t • tulajdonképpen az imperesszioa múló, a röpke pillanat lerög5 bizonyítéka. Monet idővel egyre magát a fény visszaverődéseinek, [us életébe (Csabai István), ami önkretette szemét, hogy a teljes ián az operáció menthette meg. ki szerette és tisztelte. Nagysága resszionizmus ellen rebelláló P »lt, és meghatottan mondta: „Hogy zt is Monet-től kellett megtanulpresszionizmusból kiinduló, majd is ellen hadakozó Paul Cézanne ásznában, az Akvadukt és a Lahegy tövében című festményeiünk. P. Cézanne Pissarro tanítresszionizmus módszerében és viegyáltalán lehet ilyenről szó — at emberi és művészi problémáiitvesztőjéből. Mentalitása szerint és a szerkezet híve volt, olyan a dolgok természetében gyökereerek érzésvilágában. Ezért ís harinisták formabontása ellen, bár s oldó festészetük reá is hatott M azonban nem volt hajlandó lelegl Azokat a színfoltokat, melyelisták formabontásából kapott, a sítésére és tömörítésére használta jrtani testek, a kúp, a henger és irűségeit igyekezett átvetíteni a ie valójában nem is az impreszellen harcolt, amit különben ki npresszionizmusból olyan szilárd galkotni, mint a múzeumok műért még a távoli tárgyaknak foását sem fogadta el, ami a légei szerint természetes valami, s 1 gyakran a háttér hegyeit vá•iszont csak a középső tájszakasz iOzhatók közvetlen közelünkbe, bizonyít a tárlat már említett i St. Victoire hegy tövében"! kell itt említenem A. J. B. GuilJean L. Forain Degas-t idéző ren című festményét. ún (1848—1903) három festméa „Gyümölcs" és a „Tahiti aszi a nézőt elgondolkodásra. P. Cégh mellett ugyanis Paul Gauguin :mus harmadik óriása. Ez a tenIgynökből lett festőművész is az indul ki. Megalapítja a szintestflus pont-aveni iskoláját, és a ÍZ nagydobosa. Majd a társadalomból kiábrándulva, a Csendes-óceán távoli szigetvilágába, a Marquesas-szigetekre menekül. Festészete nélkül nem lehetne elképzelni a szimbolistákat, sem a szecesszió festőit, igaz sem Matisset, de Picassót seml A századforduló táján létrejött párizsi művészcsc port, a Nabis (Próféták), amelybe M. Denis, E. Vuil lard, A. Maillol, a szobrász és ennek magyar barátja Rippl-Rónai József, a festő tartoztak, Pierre Bonnard festményével, a „Normandiai Nyár"-ral van képviselve. A. riabis és Pierre Bonnard festészete úgyszintén az impriesszionizmusból indult ki, és a dekoratív posztimpresszionizmus, valamint a szecesszió határmezsgyéjén mozgott. P. Bonnard későbben, ezt különben a „Normandiai nyár" is tanúsítja, a polgár: jólétnek lett a lantosa, és a derűs, puha pasztellszíneknek a mestere. A Nabis-csoport azonban csak epizódot, jóllehet jelentős epizódot jelentett a XX. század elején, ami kor is olyan sokoldalú és bonyolult emberi tulajdon ságokkai rendelkező művészek jelentek meg az euró pai művészet porondján, mint Henri Matisse, Pablti Picasso és fegyvertársaik, akik tanultak ugyan az impriesszionistáktól is, de elsősorban Cézannut val lották mesterüknek és példaképüknek. Am sajátos egyéni útjukon haladva más-más póluson kötöttek ki. De nemcsak Paul Cézanne játszott nagy szerepet a XX. század modern festészetében, hanem Paui Gauguin és Vincent van Gogh is, akinek hiánya ezen a tárlaton erősen megérződik. Nagy kár az is hogy a jelenlegi tárlaton a Puskin Múzeum gazdag Matisse-anyagából csupán a „Műteremsarok" került bemutatásra. Ogy vélem, hogy Othon Friesz („A téli München"), H. Ch. Manguin („Fürdőzés") és Albert Marquet („A téli Párizs a Sain-Michel híddal"), de főleg André Derain („Kastély"), jellegzetesebb mű vekkel van a tárlaton jelen, mint maga Henri Matisse ... A sort Nicolas Poussin nyitotta meg, és Pablo Picasso (1881*) zárja le, az a Picassó, aki elvetette az európai művészet ötszázéves hagyományait, aki legnagyobb elhagyatottságában és nyomorában is a világ dolgai felé fordult, aki művészetében az ember legsajátosabb dolgait idézi, és aki megindította a kubista forradalmat. Két, itt látható képe, a „Csók" és a „Ház a kertben" két, különböző korszakból való. Az első még a konkvisztádorok Spanyolországából első ízben Párizsba érkező Picassóra emlékeztet, míg a „Ház a kertbten" a kubista forradalom elindítójának nagy tehetségét dicséri. Picasso azonban nemcsak a XX. század életrajzírója, hanem mint ember és mint művész is a szebb, a daloló holnapok lantosa, akinek fellépése óta a festők, ha igazi művészek, nem festhetnek úgy, mint tegnap és tegnapelőtt. Nagy kár, hogy ez a tárlat valóban csak kulcslyukon át enged betekinteni a festészetnek olyan kincseskamrájába, mint a moszkvai Puskin Múzeum képtára! BARSI IMRE Nicolas Poussin: A SZATÍR ÉS A NIMFA