Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-17 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

„A pártpolitika irodalmi és művészeti kérdésekben a pártosság és a népiség lenini elveiből indul ki. A párt amellett foglal állást, hogy a szocialista realizmus talaján formák és stílusok sokrétűsége és gazdagsága alakuljon ki. A párt nagyra értékeli a művész tehetségét, alkotásának kommunista eszmei irányzatát, kérlelhetetlenségét mindazzal szemben, ami előrehaladásunkat gátolja. Szükséges, hogy irodalmi és művészeti kritikánk aktívan érvényesítse a párt irányvonalát, fokozott mértékben legyen elvszerű a művészi értékek alkotóival szemben. Legyen igényes, egyúttal tapintatos, és törődjön velük ... az írók, a filmművészek, a képzőművészek, a zeneszerzők, a színművészek, az építészek szövetségei állandóan kísérjék figyelemmel az irodalom és a művészet fejlődésének alkotói problémáját, növeljék a szövetségek tagjainak eszmei és elméleti színvonalát, szakmai hozzáértését." (A Szovjetunió Kommunista Pártja XXIV. kongresszusának határozatából). AZ ÍRÓK ÉS A MŰVÉSZEK AZ ÍD FELTÉTELEZÉSEK ES A nemzeti kultúrák fejlődése a Szovjetunióban és az anti A

Szovjetunió nemzeteinek és nemzetiségeinek kultúrája csak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakulása után fejlődhetett. A nemzeti kultúrák azzal, hogy mélyen behatoltak a szocialista társadalom fejlődósének törvényszerűségeibe, a szovjet ember jellegébe, a szocializmus és kommunizmus építésében betöltött feladatába, aktívan hozzájárultak a nemzetek közötti barátság elmélyítéséhez, egységes és egyben sokrétű szovjet kultúrát alakítottak ki, amely minőségileg üj jelenség a világkultúra történetében. A soknemzetiségű szovjet kultúra, amely a szocializmus eredménye, az emberek történelmileg új, internacionalista közősségének — a szovjet népnek jellemvonása, a Szovjetunió nemzetei megbonthatatlan testvériségét, céljainak és terveinek egységét, továbbá valamennyi nemzeti kultúra fejlesztése és kölcsönös gazdagítása alapján szellemi életük internacionalizálását tükrözi. A szovjet nemzetek és nemzetiségek gazdasági és kulturális felvirágoztatása közismert jelenség, még az antikommunisták ls kénytelenek tudomásul venni. Ennek ellenére óriási erőfeszítéssel és találékonysággal próbálják bagatellizálni a világ első szocialista országa nemzeteinek sikereit. A Szovjetunió nemzeti kultúrája kiépítésének meghamisításával az antikommunisták egész hadserege foglalkozik. Nem gondolunk itt a burzsoá propagandisták primitív írásaira, hanem az úgynevezett hivatásos szociológusokra, teoretikusokra, a Harward és Kolumbiai Egyetem munkatársaira: A. Lawra, R. Ripesre, E. Goodmanra, S. Zenkovszkijra, A. Meyerre és másokra. A burzsoá tudósok arra törekednek, hogy tanításuk objektív látszatot keltsen. A legkülönbözőbb forrásokra hivatkoznak, a tények egy részét közlik is (de közben tagadják kapcsolatukat a társadalmi fejlődés más tényezőivel), egyes esetekben bírálják a nemzetiségek közti kapcsolatokat a kapitalizmusban, de csak azért, hogy megmutassák, a szocializmus sem mentes a kapitalizmus negatív vonásaitól. Ezeknek az ideológusoknak a művei látszatra tudományosak, de nem találunk bennük tudományos érveket. Állításaik bizonyítására nagyon gyakran meghamisítják a tényeket és jelenségeket, felcserélik a fogalmakat, és önkényes következtetéseket vonnak le. MIT AKARNAK BIZONYÍTANI?, Az antikommunízmus ideológusai elsősorban nyíltan vagy leplezetten tudománytalan feltételezésekből indulnak ki. Az első feltételezésük: a nemzet természeti, történelmi jelenség. Minden nemzetnek bizonyos, évszázadok során kialakult arculata van. A második feltételezés: a nemzetnek mint kollektív személyiségnek lelke, pszichikai tulajdonságai vannak, melyek sajátságos, megismételhetetlen nemzeti kultúrát alakítanak ki. A harmadik feltételezés: létezik kulturális relativizmus, és ebből adódik a kulturális pluralizmus, mely szerint minden kultúra értéke megismételhetetlen vonásaiban rejlik, és ezért minden kultúra (a legelmaradottab és a legfejlettebb is) egyenértékű, PHSHNrtl PicnssúiG BETEKINTÉS A MOSZKVAI PUSKIN MÚZEUM KINCSESKAMRÁJÁBA Érdekes és értékes tárlattal finnepel! az idén a prágai Nemzeti Galéria a Nagy Októberi Szocialista Forradalom Ötvenötödik és a Szovjetunió megalakulásának ötvenedik évfordulóját. A moszkvai Puskin Múzeum képtárának kin. cseskamrájába nyújt betekintést ez a kiállítás, s teszi ezt éppen a múzeum fennállásának hatvanadik esztende jeben, vagyis szintén jubileumi évben. S így aztán a jelenlegi prágai tárlat tnlajdonképpen egyszerre bárom jelentős évfordulót köszönt! ' Ezerkileneszáztizenkettfiben, tehát pontosan hatvan évvel ezelőtt alapították meg a moszkvai Puskin Múzeumot, amelyet azonban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom léptetett elő valódi, rangos múzeummá! Tizenhét dicső oktobere után Lunacsarszkij közbenjárására a múzeum épületéből eltávolították mindazt a sok cókmókot, amit a moszkvai egyetem egykori urai a múzenm épületében elraktároztak. Majd a leningrádi Ermitázs, a moszkvai Tretyakov Galéria és a Rumjancov Képtár depozitáriumából, valamint a két művészetszerető és modern francia festőkkel személyes barátságot fenntartó képgyűjtő, Sz. I. Scsukin és I. A. Morozov gyűjteményéből kiválasztott művekből egy nagyszerű képtár anyagát állították össze, s így aztán 1924 ben a Puskin Múzeum képtárának első negy tarlatterme megnyílhatott. Az, aki Leningrádot és Moszkvát megjárta, aki legalább hozzávetőlegesen ismeri a nyugati múzeumok és galé riák képanyagát, bátran állíthatja, hogy a moszkvai Pus kin Múzeum (akárcsak a leningrádi Ermitázs) úgynevezett francia gyűjteménye a világ bármelyik képtárával felveszi a versenyt. Sőt! Matisse meg Picasso kollekciója paratlan, ami nem is csoda, hiszen Morozov tizenegy, Scsukin pedig harmincnyolc Matisse képet, s körülbelül ugyanannyi Picasso művet ajándékozott a múzeumnak. Mármost, ha ehhez hozzávesszük a régebbi francia testé szet remekeit, kezdve a barokktól egészen a posztimpresszionizmusig, melyek már azelőtt is orosz tulajdonban voltak, akkor a moszkvai Pnskin Múzeum képtára a szó legszorosabb értelmében kincseskamrája a francia kép zoművészetnek. Es ebbe a kincseskamrába enged, mintegy kulcslyukon, sajnos, valóban csak egv kulcsivukon át betekinteni a mostani prágai tárlat! Poussintől Picassóig vonultatja fel az egyes korszakok és művészeti irányzatok francia kiválóságai! a kiállítás. Nicolas Poussin-nel kezdődik a sor. Ez a francia festő (1593—1665), noha a barokk festészet ideiében élt és alkotott, nem sorolható a barokk mesterei közé. Poussin elsősorban a szépség festője volt, mondhatnám kissé a reneszánsz esztétikájának a falfogásában és tulajdonképpen a klasszicizmus, illetve a neoklasszicizmus egyik megalapítójaként említhetném. Bár Rómában élt és alkotott, festészetében a francia szellem tudatosságát képviseli. Antik köntösbe bújtatott alakjait pedig egy elsüllyedt világba, az Ovidius által megénekelt Aranykorba helyezi, akik a barokk nyugtalanságával ellentétben, magatartásukkal, nyugalmukkal a megfontoltság példaképei lehetnének. Ezt bizonyítja különben a tárlaton láhtató Szatír és Nimfa című képe is, amelyen a lomha mozdulattal ivó szatírt, a régi görög szobrot mozdulatlanságával figyeli a nimfa. Azt, hogy az ismeretlen vagy kevésbé ismert festők is alkothatnak remekműveket, mi sem bizonyítja ékesszólóbban mint A. G. Decamps (1803—1860) pompás vászna, a „Vadászat a hegyekben"! Ez a kép, amely mellékesen a tárlaton jelen nem lévő romantika mestereinek, főleg Delacroixnak a hatásáról ls szól, alkotójának dramatizáló erejéről tanúskodik. Gustave Courbet (1819—1877), a realizmus zászlóvivője a Hullám című vásznával mutatkozik be. Ez a kép az ornansi mester későbbi alkotásai közé tartozik. Minden bizonnyal svájci száműzetésében festette, és valószínűleg ezért is hat Courbet legtöbb, jóllehet szintén mélybarnákkal és sötétzöldekkel megfestett képével szemben komornak, sokkal zordabbnak, mint például a caenl múzeum tulajdonát képező Nyugodt tenger című festménye, amelyen a viharelőtti, mozdulatlan, sötétbarna fellegeket, a tenger sötétzöld megmerevedett tükrét a legyőzhetetlen Nap aranysugarai hatják át. Ez a különbség természetesen a republikánus és kommünár Courbet lelkiállapotának változásait tükrözi. Míg az utóbbi kép a népszerűség és a nemzetközi sikerek légkörében jött létre, a „Hullám" a levert Párizsi Kommün üldözött, bebörtönözött és száműzött, ugyan meg nem alázott és meg nem alkuvó, de beteg, öreg és peszszimizmusra hajló harcosának az alkotása, s ismételten bizonyítja, hogy Gustave Courbet példaképe volt az elkötelezett művésznek, és igazi zászlóvivője a sablonmentes realizmusnak. A barbizoniak közé sorolják gyakran Camille Coro-t (1796—1875) is, mivel gyakran járt közéjük és festett velük. Ám Corot sokkal nagyobb művész volt, sokkal nagyobb festői egyéniség, mint a barbizoniak. Lionello Venturi, a neves művészettörténész így jellemzi Corot-t: „ ... témáinak nincsen különösebb szépsége, de megfestése olyan érzékeny, hogy Chardin óta nem volt rá példa a franciáknál. Későbbi képein ezüstös ködfátyolba öltöznek tájai, és édes-bús hangulatot idéznek elő ..." Nagy művész volt, s emberségében is óriási Jóllehet E. Manet, C. Pissaro és E. Degas képelnek hiánya megtöri a tárlat időrendbeli folyamatosságának ritmusát, az impresszionisták három mesterének, C, Monet-nek, A. Renoir-nak és Alfréd Sisley-nek itt látható vásznai újból bizonyítják, hogy az impreszszionizmus valóban az európai festészet virágkorát jelentette és jelenti még ma is, hogy jelentősége és szépsége ma sem vesztett fényéből. Alfréd Sisley (1839—1899), ez az angolból lett francia impreszszionista A Fontainebleaui erdő széle című festményén felvonultatja az impresszionisták minden nagyhatású fegyverét, és él az ő sajátos kiegészítő színeivel ls, a rózsás-violaszínnel. Auguste Renoir (1841—1919), az impresszionisták legkiválóbb figurális festője a Kertben című vásznával ismét elbűvöli a nézőt. Ez az alkotása, akárcsak többi vászna, egy letűnt kor varázsát idézi fel, amelynek nyomát Marcell Proust, a nagy író és E. Manet barátjának a fia is hiába kereste. Igaz, Renoir általában csupán az érem egyik oldalát mutatta meg képein, de minden szándékosság nélkül. Ez a kiváló festő nemcsak jó, de szerencsés ember is volt. Életében csak a szépet látta, az érem túlsó oldalát nem érzékelte. Claude Monet (1840—1926) festménye, a „Szénaboglya" a festő harmadik, azaz giverny-1 időszakából származik, amely a leghosszabb és a legtermékenyebb volt. Ekkor már sora ls jobbra fordul, már nem nyomorog, s éppen Givernyben festi meg a Katedrálisok, a Nyárfák és a Szénaboglyák című so-