Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-17 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

hogy ilyen nyíltan megmondta, hogy mást nem lát benne, mint segítő barátot. De akkor miért fá] ez a kijelentés? Vagy talán az izgatja csupán, bogy a fiű nem törődik vele? ... Duzzogva ágyazott. Lehangoltan ballagott fel az osztályba. Sorra jöttek az órák, gyorsan elszállt a nap. A fiú jól haladt a tanulásban. Engedelmes, csendes, szófogadó. Öröm volt vele tanulni. A dolgozata is kettesre sikerült. Gita nagyon elégedett lett volna, ha ... de hát a fiú tisztelettel és tartózkodóan viselkedett. Egyik napon úgy a hét közepe felé a nagyszünetben valaki mellé lépett, s puhán megfogta a karját. — Te vagy? — fordul meg a lány — Rég nem láttalak. A fiú szomorú szeme kérve tapadt a^ lány arcára. Magas, vállas, mégis olyan lányos. Gita várakozással figyeli, s szemében megrezdül az öröm parányi szikrája. — Anyám kéri, hogy gyere el most vasárnap is. — De hiszen tudod, hogy hazamegyek. — mondja méltatlankodva Gita, s már már kitör rajta összes sérelme. — Tudom, de úgy ls messze laksz, nem érdemes hazamenned. Már ebédre is jöhetnél. — Hogyan képzeled?! - — Gyere el, kérlek. — Nem bánom, nem Ígérem, ne gyertek értem, de lehet, hogy a déli vonattal visszajövök. Minden nap gondolt rá. Utolsó percig habozott, hogy mit tegyen. Vasárnap féltizenkettőkor becsöngetett. A fiú nyitott ajtót Mosolygott, mint aki biztosan várta, és nem csodálkozott. Ez egy kicsit bosszantotta, de uralkodott magán. Mosolyogva viszonozta a fiú kedvességét. Elhatározta ma, vagy sohasem. Nem megy így tovább. Meg kell tudnia a titkot. Mert határozottan érezte, hogy valami mély titok von árnyékot a fiú arcára. Elveszi szemének sugarát s Ifjú évei kacér vidámságát. A csínyt, az örömöt, s érett, fáradt, csalódott mosolyt rajzol fiatal arcára. Félrehúzódik s Jelentéktelenné teszi magát. Csinos, sőt szép, s mégis úgy kecelik még a lányok is, mint „aki nem számít". Pedig ezekben az években még az igaz, őszinte szerelem lakozik a szívekben. Ilyenkor még nincs pénz, dicsőség, becsvágy. Ezek a szavak hiányoznak még szótárukból. Mégis mintha a lányok is éreznék, hogy ő „nem olyan." Egy pillantásra látják, hogy „ő más", hogy vele „nem lehet". És igazuk Van. ö tényleg más, és vele tényleg nem lehet Játszani, ö már felnőtt, komoly. Tizenhét éves felnőtt. A gondolatai s talán még valami más tették lelnőtté. Ebéd után szokott helyükön verseket olvasgattak. Klasszikusokat és moderneket. Elbeszélgettek róluk, és a lány meglepődve vötte tudomásul, hogy a fiú szereti és olvassa a verseket. Ezek szerint, ha nem ls tanAnyag szerinti sorrendben, de azért némileg ismerte a magyar irodalmat. Az egyik kötetből egy újságból kivágott pár soros versike esett kl. Gita gyorsan felvette s elolvasta. Csak tnnyi volt kivágva. magányát siratta árva volt az Isten egyetlen könnycsepp hullott ki szeméből — a világ" — Egyedül érzed magad? — Talán — vont vállat a fiú. — Miért nem barátkozol valakivel? — Volt egyszer egy barátom, nagyon szerettem, de már nem jár ide. — összevesztetek talán? — Én vele, á ... attól sokkal Jobban szerettem. — Hát akkor miért? — ydvarol, — mondta méltatlankodva a fiú. — Na, és mi van abban? Nem mindig udvarol. És ha nem megy a lány után, akkor eljön hozzátok. — Ide ne jöjjön többet! Nincs rá szükségem! — De hát miért? Mi okod ván rá? — Én nem tudok osztozkodni. Vagy a barátság, vagy az a lányi — Nahát, hogy milyen önző vagyl Dehát, hogy kívánhatod, hogy ebben a korban már ne udvaroljon? — Ügy, mert mi megfogadtuk, hogy minket a lányok nem érdekelnek. — Te milyen buta vagy! Mi akarsz lenni, szerzetes?! — ámult el a lány, s a gondolatok sebesen váltották egymást agyában. Rögzítik a szavakat, • képeket, a fiú arcán először látott érzéshullámokat, s szenvedélyt s szeme kékjén elszürkülő gyűlöletet. — Te, te gyűlölöd a lányokatl — kiáltott fel Gita. — Én, ugyan, miért? Engem nem érdekelnekl — kiáltott a fiú. — Nem igaz, gyűlölöd őket! Miért tűrsz meg engem is a közeledben? Egy fiú ís taníthatna! — Nem, fiú engem ne tanítsonl — tiltakozott a fiú, s meggörnyedt alakján látszott az eltitkolt szenvedés. — Miért nem? — kérdezte izgatottan a lány, s szavai sisteregtek a levegőben. — Mert anyám ..., mert én sem ... nem akarom ... — motyogta zavartan, s arca újból egy sápadt maszk lett, de mögötte ott hullámzott a meghatározhatatlan vágy. Fáradtan, töprengve álltak egymással szemben. A fiú lassan leült, s egy mozdulattal helyet mutatott a sírással küzdő lánynak. Am, az észre sem vette, odalépett az ablakhoz, kibámult, talán kereste a békét, ami elillant. Majd hirtelen megfordult, végignézte a fiút egy felmérő, átható pillantással, s kiment. Csöndben, lassú mozdulattal öltözni kezdett. A másik szobából a televízió fénye és halk beszélgetés szűrődött ki. Amint sapkáját igazította, fülhez ért egy érthető szófoszlány. Csak annyit észlelt, hogy tükörképe halott sápadt lett, tagjai merevvé váltak, s agyában egyetlen gondolat motoszkál el, el innen, nem szabad meghallgatni, most azonnal el kell menni! Érezte, tudta, hogy ez lenne a leghelyesebb, mégsem mozdult. Ott állt az ajtó előtt, s minden szó belehasított tudatába. — Csinos és értelmes lány. S ami a fő, abszolút becsületes. Ez az asszony hangja volt. A becsületességére épít. Mit várnak tőle? Legalább beszéltek volna nyíltan, és akkor okosan meggondolhatta volna, hogy vállalja-e. Talán az sem lett volna jó. Pár pillanatig tartott, míg ez végigsuhant agyán, s már döntött is. Ismét a kemény, rugalmas, céltudatos Gitává változott. Gyorsan levette a sapkát, s kabátot, és már kopogott is a másik szoba ajtaján. — Bocsássanak meg, hogy ilyen váratlanul bejöttem, de meg kell mondanom, hogy hallottam, amit az előbb beszéltek. Nyugodtan állt. Sem zavar, sem harag nem volt az arcán. Csak várt, átható tekintettel nézte a férfit és az asszonyt, akik hol rá, hol egymásra néztek döbbenten. Sehogy sem találták meg az első szót. Az asszony fehér lett, akár a fal, s könnyezett. — Kérem, üljön le, Gita — szólalt meg végre a férfi —, s azt hiszem számon kéri cselekedetünket. „Nem tudom mit akarok, csak azt érzem, hogy valami fojtogat, és nagyon szomorú vagyok, tanácstalan, mint valamikor gyerekkoromban, ha elvesztettem kedvenc játékomat. Sírni szeretnék, üvölteni azért, hogy megkönnyebbüljek." — Bocsásson meg nekünk) Nem vagyunk olyan önzők, mint talán gondolja rólunk. Nem a magunk feje után cselekedtünk. Kérem, Gita, ne. künk csak ez az egy fiunk van, óvtuk a széltől ls! Képzelje el, mit éreztünk mikor megtudtuk, hogy beteg! Depresszióban szenvedi Maga okos lány! Segítsen nekünkl Nálunk sérelem nem érheti... az orvos azt mondta, egy kis türelem ... egy kis öröm ... olyan társaság, amelyet megszok... és magát már megszokta... úgy örültünk ... Kérem segítsen nekünkl Az asszony hangtalanul sírt, s könynyein át mély fájdalommal nézett a lányra. Nem kért, nem szólt egy szót sem. A férfi is elhallgatott. A tv halkan szólt, s képernyőjén Chaplin csetlett-botlott esetlenül, tragikus arccal valami régi burleszk filmen. — És arra nem gondoltak, hogy ml, lesz, ha én ... beleszeretek? — a szavak úgy hagyták el a lány ajkát, mint halálos ítélet előtt az utolsó kívánság. A filmen Chaplin éppen egy repülő habostorta áldozata lett, lehuppant a földre, s tehetetlenül feküdt, míg különféle siető alakok átléptek rajta, vagy éppen belerúgtak. — Gita, gyere, vegyük át Juhász Gyula lírai költészetét — lépett be váratlanul a fiú. — Gita, akarsz velem tanulni? „Engem hív, mit tegyek, menjek, ne menjek? Nem vagyok én kísérleti nyúl! Mit akarnak ezek tőlem?" öszszeszorítja ajkait, szeme összeszűkül, s valami megfoghatatlan érzés szorítja torkát. Törni, zúzni szeretne tehetetlenségében. A férfi néma szemlélője lett a dolgoknak. Érzi, hogy nem azt mondta, amit kellett volna. Érzi, hogy a lány nem ilyen nyavalygást várt tőle. Nem volt-e túl körai ez a kísérlet?- Hisz a fiú még csak 18 éves leszi Ki tudja? Lehet, hogy nem is beteg. Talán csak tartózkodóbb volt a lányokkal s egyáltalán az emberekkel szemben ... A férfi saját gondolataiba keveredve várta, míg a lány megszólal. A lány azonban nem szólt semmit. Az asszony is kiszáradt szemekkel nézett. — Nem szabad lett volna... — mondta nagysokára a lány. — Én szívesen jöttem ide, azt akartam, hogy megszeressen — suttogta. — Sajnálja — gondolta a férfi és mosolygott. Szeme gyöngéden, féltőn megpihent az összetört, ébredő fiún. Városunk a közeljövőben nevezetes jubileum ünneplésére készül. Száz éves lesz a helybeli Tűzoltó Egyesület. tfevezetes jubileum ez, hiszen a becsületes emberek százai, talán ezret egy évszázada teljesítik nemes, emberi hivatásukat, betartva a zászlóra írt jelszót: „Egymásnak segítség!" Válóban, sokszor életüket sem kímélve harcoltak és harcolnák a „vörös kakas" pusztításai ellen. Emlékszem, még gyermekkoromban is, amikor tüzet fújtak, vagy félreverték a harangokat, milyen tisztelettel néztük a szaladó tűzoltókat, akik sokszor éjjel, ágyból ugorva futottak a szertár felé, hogy aztán vágtató lovakkal siessenek bajbajutott embertársaik segítségére. De nemcsak ilyen emlékek élnek bennünk, vannak vidámak is. Például, amikor a nevezetes tűzoltózenekar vonult ki majáliskor a városi erdőbe. Hogy tudtunk mi gyerekek azokra az Indulókra lépegetni, s hogy hallgattuk tátott szájjal a kört formáló zenekar ércesen csengő vidám indulóit! Mondom, minden tiszteletet megérdemel városunk tűzoltósága, de ha már megemlékezünk róluk, azt hiszem nem lesz ünneprontás, hogy néhány vidám epizódot is elmesélek a tűzoltókról. Már amelyek nálunk megtörténtek. A második világháború után nagyon szegényes volt a tűzoltók felszerelése, s nálunk ts átszervezés alatt állt minden. Az ötvenes évek elején többek közt elrendelték, hogy nagyobb üzemek ts saját egységekkel rendelkezzenek. Így kapott az az üzem is, ahol dolgoztam, egy szép, új motorfecskendőt, a hozzátartozó egyéb jelszereléssel. A vezetőség ügyes emberekből megszervezte a csapatot, és kinevezték parancsnoknak az öreg technikai referensünket, Ziccer bácsit. Hát ha valaha volt ember, akire azt lehet mondani, hogy hivatása magaslatán állt, ő az volt. Éjjel-nappal szervezett, rendezett, riadóztatott minket, és még a hivatalában is ott lógtak a falon parancsnoki szerszámai: a kéthangú trombita, a díszsisak, csákány, miegyéb. Hetente kétszer kivitte a csapatot gyakorlatozni a Dunához, ahol aztán nagy boldogan vezényelt és tntézkedett, szinte ragyogott az arca, hogy ő lehet a parancsnok. Mert valamikor a régi pozsonyi tűzoltóknál szolgált, és ahogy mondani szokták, ha a régi huszárló trombitaszót hall, hát vágtázni kezd. Olyan volt 6 is. Szinte megváltozott, ha meghallotta a riadót, a szirénát, vagy a harangozást. Jó is lett volna minden, csak ne üldözte volna az öreget valami rejtélyes bálszerencse. Hisz szegény alig várta, hogy akcióba léphessen, de valami mindig közbe jött. Egyszer, mire nagy lihegve odaértütik a tűzhöz, közben már eloltották a helybeitek, máskor meg defektet kapott a traktorunk, azért késtünk el. S higygyék el, nincs komikusabb, mint egy elkésett tűzoltó. Volt, hogy odaértünk időben, akkor azonban nem szívta fel a vizet a motor, esetleg gyertyát kellett cserélni, vagy nem volt a kútban elég víz. Mondom, ilyen balkezes tűzoltócsapat voltunk. Pedig az öreg, amint megérkeztünk a helyszínre, mindig komolyan vette a dolgát. Rögtön kis beszédet tartott, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát, kérte, ne közeledjen senki a tűzhöz, és mindenki tartsa be az ő parancsait, mert csak így tudja biztosítani a tűz lokalizálását. Aztán kordont húzatott a tűz köré, és helybeliekből segédcsapatot toborzott. Volt úgy, hogy mire mindezt elintézte, addigra a falusiakkíblikkel meg vizesrongyokkal eloltották a tüzet, s mehettünk haza. Olyankor aztán lógó orral zötyögtünk hazafelé. Nagyon szomorú látványt nyújthattunk. Az öreget is bántotta a sorozatos balszerencse, és sokat törte a fejét, hogy mit csináljon. Egyszer aztán tsmét tüzet jeleztek, méghozzá telefonon. Az öreg boldogságtól ragyogó arccal, de a hivatástudat komolyságával kiáltotta a telefonba: „Itt Ziccer tűzoltóparancsnok! Igenis megértettem, azonnal ríadóztatom a legénységet, és megyünk oltani. De ne hagyják elaludni a tüzet, amíg meg nem érkezünk. Megértette?!" S azzal lecsapva a kagylót, máris fújni kezdte a kts trombitát, közben káromkodott hozzá, mert a trombita végét a kollégája mindig bekente erőspaprikával. Minden ment, mint a karikacsapás, s már a félúton robogtunk, szörnyű rossz úton, a fogunk vacogott a zötyögéstől, de már láttuk a távólban a füstfelhőt, amikor váratlan baj történt. Megdördült az ég, s mi pillanatokon belül ázottan, csapzottan érkeztünk a füstölgő szalmakazalhoz, amit közben eloltott a zápor. Végre Időben érkeztünk volna, s akkor sem sikerült. így lett az öreg Ziccer csúfneve az, hogy: Jeégett tűzoltó!" SlPOSS ERNŐ RACSKÖ ZOLTÁN RAJZA