Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-17 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

nevelőnő már jó Ideje A

figyelte a lányokat. Aatán az egyik vasárnapi ebédnél félre hívta a szőke, csinos Gitát. — Gita kérem, különleges megbízatásom lenne a maga számára. — Tessék, nevelő elvtársnő — felelte készségesen a lány. — Az a helyzet, hogy az igazgatóhelyettes elvtárs megkért, keressek egy szolid lányt, aki jól ismeri a magyar nyelvtant, hát én magára gondoltam. — Hát... nem is tudom . .. köszönöm szépen, hogy rám tetszett gondolni de ha szabad kérdeznem, miről lenne szó? — Most menjen szépen ebédelni, és ebéd után keressen meg a szobámban. Majd ott mindent megbeszélünk. — Igen. Ott leszek. „Vajon mit akarhat?" — töprengett Gita. Beharapta keskeny ajkát s elgondolkodva ült le a lányok közé. — Na, mit duruzsolt a füledbe, csak nem kötöttetek barátságot? — Nem tudom, mit akar, a szobájába hív. — Reméljük, nem valami kémkedési kísérlet ellenünk. — A fenét, jó magyarost keres. — Na, akkor benned megtalálta. Pont. Akkor nem félünk. Nyugodtan folytatták az ebédet. Lassan ettek. Élvezve az időt, mely most rendelkezésükre áll. Hétköznap alig érnek rá lenyelni, máris rohanni kell tovább. Vasárnap az más. Szombat este jut idő. frizurára-igazításra, hajcsavarásra. Mindig akad, aki a fodrásznőt helyettesíti. Vasárnap sokszor még reggelire sem mennek, azért a kis kávéért nem érdemes felkelni. Hanem az ebéd az igen! Legtöbször rántott hús is van. Igaz, elég vékony, de ha lassan, kényelmesen, késsel-villával eszi az ember, még talán jól is lakik vele. Halkan kopogott a nevelőnő ajtaján. — Tessék, Gita, jöjjön beljebbl Üljön csak le egész nyugodtan. — Köszönöm, igazán felesleges, nem szeretnék sokáig zavarni. — No jól van kislány. Figyeljen idei Amint már említettem, egy jó magyarost keresünk. Az A-ban van egy fiú, aki szlovák iskolából került ide. Különben elég jól tanul, de a helyesírás s az irodalom elég gyatrán megy szegénynek. — Egy fiú? És hol tetszik elképzelni az órákat? — Éppen ez az, amit szeretnék magával megbeszélni. A fiú itt lakik a városban. Nem kellene minden nap tanítani. A szülei kértek meg bennünket, hogy segítsünk nekik a probléma megoldásában. Mi már meg is egyeztünk, hogy azon a vasárnap délutánon, amikor nem mennek haza, a fiú papája ide jön magáért mondjuk ... két órára, és ötre visszahozza. Megfelel? — Nem is tudom, olyan váratlanul ért ez az egész... és én nem is tudom, hogy tudnék-e egyáltalán tanítani valakit. — Hát persze, csak meg kell próbálni. — Nem bánom, ha úgy tetszik gondolni. És mikor kezdenénk? — Ma, kedvesem. Nem akartam előbb megmondani, hogy fölöslegesen ne idegeskedjen. Ez aztán a meglepetés! — Nem baj, kedves, csak siessen, mindjárt itt lesznek. Nem kell semmit vinnie, hisz a fiúnak éppen az a leckéje, mind magának — szólt még az elsiető lány után. Az autó az internátus ajtaja előtt állt meg. Gita karjára dobta könnyű kabátját, s a kinyíló ajtón beszállt. — Jónapot kívánok! Szervusz! — igyekszik közömbös hangon üdvözölni az érkezőket, s míg a nevelőnő a férfival beszélt, ők a fiúval szemügyre vették egymást. „Egész csinos, csak egy kicsit sápadt... és elég sovány ..., de a szeme, az nagyon szép ... milyen hosszú a szempillája, akár egy lánynak! S milyen fekete a haja!..., eddig nem is vettem észre, hogy ilyen jóképű ... pedig köszönni is szokott" — gondolta a lány, s óvatosan nézegette a fiút. — Kislány, maguk ismerik egymást, ugye? — kérdezi a férfi. — Ö, természetesen! „Mi is lehet a neve... a fiúk azt hiszem valamilyen becenéven szólítják". — Látja, én meg be sem mutatkoztam, no, nem baj, majd otthon kipótolom. „Irtó kedves, hogy vigasztalgatja magát, még hogy nem baj .. neki nem,... különben engem sem érdekel ..." — Megírtad már a leckét? — fordult hangosan a fiúhoz. Kissé fölényes hangon, amitől az alig észrevehetően összerezzent. — Még nem, rád vártam — feleli halkan. — És biztos voltál benne, hogy jövök? — Igen. Sz. Jozefik Edit: „Még ilyen pimaszságot, meg sem kérdezik az embert, ő már előre tudja, hogy eljövök. Pukkadjatok megl Legszívesebben visszafordulnék... és még vágjak az egészhez jó képet... az öreg is úgy ül a kormány mögött, mint valami., .nem is tudom mi... mint egy nagyfej...". Csend lett. Néha egymásra lestek a fiúval, mintha száz titkos gondolatot szeretnének kiolvasni egymás szeméből. A ház, ahová érkeztek ápolt és tiszta. Városi öröklakás. A függönyökről s az ápolt virágágyasokról látszott, hogy jómódú, rendes emberek lakják. Becsöngettek. Kedves, szőke asszony fogadta őket. Látszólag örült a lány érkezésének. Sürgött, forgott körülöttük, kérdezgetett s ezernyi apró kérdésével segített a lánynak zavarát leküzdeni. Néhány perc múlva magukra hagyták őket. — Miért ment ki a mamád? — Nem akart zavarni. Csend. Nézték egymást. — Miért éppen engem hívtatok? — Nem tudom. Nem én akartam. Nem is tudtam, hogy te leszel az. — Jó, most már mindegy. Tanuljunk. A fiú engedelmesen szót fogadott. Rótta a sorokat, bólogatott a magyarázatra, s igyekezett érdeklődő arcot vágni. Átrágták magukat az új anyagon, aztán megpihentek. Kényelmesen hátradőlt a fotelben s alaposan körülnézett. Szeme megakadt egy-egy képen, szobron, a gyönyörű szőnyegen s az ápolt szobanövényeken. — Szép ez a lakás. Boldog lehetsz ilyen környezetben! — Gondolod? — kérdezi a fiú minden meggyőződés nélkül. — Nagyon jó lehet ilyen lakásban lakni. Reggel melegben felkelni. Nincs széngáz, hamu, por, hideg. — Az nincs. — És milyen csönd van. Mintha senki sem lenne itthon. Testvéreidet hová dugtátok? — Nincsenek testvéreim. — Egyedül vagy? A fiú nem felelt. Fáradt mozdulattal a könyv fölé hajolt. Gitát bántotta, hogy szemlátomást eljárt a szája. Szerette volna leharapni a nyelvét. Nem tud semmit a fiúról, s ezért hátha valamilyen buta kérdésével fájó sebet okozott neki. Nem érdemelné meg. Igazán olyan rendes. Fölényes lehetne, játszhatná a nagyfiút, de csöndes és alkalmazkodó. Halk kopogás rezzentette fel. A fiú anyja jött be süteményt s tejszínhabos epret hozott. Kedvesen invitálta őket az uzsonnához. „Ápolt, szép asszony, nyilván sok pénzt költ kozmetikára. Biztosan van miből". Jó étvággyal evett. Ez a nem mindennapi csemege kitűnően kárpótolta borongós hangulatáért. Mosolygott. A délután kellemesen telt el. Egy hét múltva különös gonddal öltözködött, fésülködött. Két óra előtt már izgult, hátha nem jön az autó. Felesleges volt. Pontosan kettőkor érte jöttek. Az út csak pár pillanatig tartott. A férfi szállt ki először a kocsiból és udvariasan kisegítette a lányt. „Milyen csinos. Olyan, mint a fia. Talán valamivel alacsonyabb ... és fekete szeme van!" A lány egy pillanatra a férfin felejtette a tekintetét. Az észrevette s elmosolyodott. Gita mélyen elpirult, s futott fel a lépcsőn a fiú után. Nem kérdezgetett, csak magyarázott, mintha lázban égett volna, úgy ontotta magából a szavakat. A fiú hűségesen jegyzetelt, s figyelte minden szavát. A kopogtatást még sem hallották, csak a belépő férfira lettek figyelmesek. — Hoztam egy kis harapnivalót. Biztos jólesik. Ha nem zavarok, egy kicsit itt maradok, jó? — Tessék csak, egész nyugodtan. Azt hiszem elég sokat átvettünk ma. — Ennyi elég is lesz. — Hát ez pompás. Ügy is támadt egy remek ötletem. Elmehetnénk egy kicsit sétálni. Szép idő van. Ilyenkor gyönyörű a Duna is. A két fiatal egymásra nézett, majd a férfira. — Komolyan gondoltam. Ma már eleget tanultak. Nem árt, ha egy kicsit beszélgetnek. Gita mosolyogva öltözni kezdett, s nevetve nógatta a fiút is. — Siess. Tudod, nekem nem sok az időm és most szülői engedéllyel sétálunk. Kora őszi napsugár kellemesen simogatta a sétáló embereket. Vágyat keltőn fújdogált a szél. A padokon ittott még szerelmesek vagy idős bácsik, nénik üldögéltek. „Olyan boldog vagyok, úgy örülökl Olyan gyönyörű ez a délutáni Szeretném magamhoz ölelni az egész világot!" Gita előre sietett, s egy későn nyíló rózsához lépett s mámorosan szívta be illatát. Lehajol, minhta meg szeretné csókolni. A fiú nézte a lányt. Arca szomorú maradt s a mosoly halvány fénye derengett az ajkánt. A lány felnézett rá, kissé bosszantotta a fiú szótlansága. Lehajtott fejjel ballagtak tovább. — Miért vagy mindig ilyen szomorú? Te nem örülsz ennek a délutánnak? — Nekem mindegy — mondja a fiú. — Nem mindegy, nem igaz, hogy mondhatsz ilyet! — tiltakozott a lány, s feltörő könnyeit igyekezett lenyelni. — Jól van — mondta kissé megnyugodva — ha neked mindegy, én többet nem is jövök hozzátok. Minek hívtatok? Én nem akartam hozzátok jönni. Nem is ismertelek, csak annyira, hogy létezel. — Ne sírj — kérlelte a fiú — ne sírj, igazán nem akartalak megbántani. — Otthon ne említsd, hogy ilyen rossz voltam hozzád. „Még ne is említsem! Milyen kérései vannak! Csak nem fél tőlük? Valami nincs náluk rendben. Mindjárt észrevettem. De mi? A szülei olyan kedvesek. Tapintatosak. Ö meg olyan rideg. Tartózkodó. Pedig már kezd tetszeni nekem. Vagy csak azért vonzódom hozzá, mert olyan szomorú? Mindegy, most, úgy viselkedem, mintha semmi sem fájna." — Gyere, fussunk. Nekem máris mennem kell! Másnap kellemetlen érzésekkel gondolt tegnapi buta viselkedésére. „Mit is akart, miért jött dühbe, hogy a fiú egyszerűen kijelentette, hogy neki mindegy? Nagyon tisztességes volt. 197 XII 5. Szabó Erzsi: Csipkerózsika (Száraztű)