Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-26 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

o GYŐRFFY LÁSZLÓ: Bódog Imre és társai ügyében újabb ítéletet hir­detett a járási bíróság. Az ítélethirdetés után páTSO­ros közlemény jelent meg a járási újságban. Kezam­ben tartom az újságot, olvasom a hátsó oldalon a bí­rósági közleményt. Épp egy utcasarkon állok, a kis­város egyetlen parkja mellett, erősen süt a nap, ta­vaszodik, a tér padjain anyák ülnek, gyerekkocsit ringatnak, könyvet vagy újságot olvasnak, a park másik oldalán a kocsma előtt férfiak támaszkodnak a fal mellett, sörös krigliket szorongatva a kezükben, összehajtom az újságot, elindulok a park salakos útján, leülök egy padra. Magányosan szuszogva bó­biskol egy öreg, borostás férfi. A közleményben az állt, hogy Bódog Imra és társai ügyéjen perújrafelvétel történt. A tárgyalás folya­mán kiderült, hogy az áldozatot nem az áldozat apó­sa, Bódog Imre, hanem feleségének szeretője, Juhász Béla ölte meg. Az áldozat apósát, az öreg Bódogot felmentették. Az ügyvéd aktatáskáját hóna alá szorítva nézte az öreg Bódog kezét, ahogy a térdét simogatja. Az őr tőlük pár méternyire, a fal mellett sétáit. Bódog hallgatott és a földre bámult. Az ügyvéd ingerült moz­dulattal megigazította az aktatáskáját: — A felesége már nincs börtönben — mondta. Az öreg most felemelte a fejét: — Hát hol? — Beteg. — Mi baja? — Az idegei. Kórházba vitték. Érti már? Holnap csak magát és a lányát hallgatják ki. És ne fecseg­jen megint össze-vissza. Egy kisebb helyiségben tartották a tárgyalást. A per­újrafelvétel után. Itt padok sem voltak. Tavaszodott. Az ablakon bevert a napfény, pontosan az U-alakú bírói asztal és a vádlottak hosszú padja közé az olajos padlóra. A fényfolt közepén állt az öreg Bódog lánya. Vagy tíz perce állt már ott és válaszolt a kér­désekre. Amikor felállt a kopott, zöldszínű fapadról, tenyere alatt nedvesen villant a pad széle és ráné­zett az apjára. — Hogy került magukhoz a férje? — kérdezte már másodszor a vád képviselő] 3. — A háború alatt. Egyszer csak jött. Nem sokat tudott magyarul. Nem volt katonaruhában. Az apám­mal beszélt. Az apámé volt a hegyben a legnagyobb szőlő. Beállt dolgozni. Én még akkor kislány voltam. Este mindig találkoztunk az asztalnál. Vacsora után az anyámmal lefeküdtem, ők meg kint maradtak. It­tak. Néha kiment a ház elé, leült a kút szélére és német marsokat énekelt. Senki nem lakott a közel­ben, de az apám olyankor mindig hangosan kiabált vele. — Az asszony lélegzetnyi szünetet tartott, az­tán folytatta: — Egyszer az apám bement Kapósba. Akkor már nagylány voltam. Ö, az anyám meg én maradtunk otthon. Az apám csak késő éjszaka jött haza... Már nagylány voltam... — Elhallgatott. A tenyerét a ruhájához dörzsölte. — Aztán elvatt — mondta. — Az apám odaadott neki. Már magyarul is megtanult. Elég fiatalon került hozzánk, hát köny­nyen tanult. — Tudja, mi volt az a két tetovált betű a hóna alatt? — Katona. Német katona. — Nem azért akarták megölni? Az ügyvéd a kérdés feltevése ellen tiltakozott. A bíró helyt adott a tiltakozásnak. — Miért ölték meg? — kérdezte az asszonytól a bíró. — Vart. Engemet is meg az anyámat is. Csak az apámmal beszélt, Annak meg mindegy volt. Akkor rú­gott be, mikor közösbe ment a szőlő, azóta ki se jó­zanodott. — Tudja mit csináltak a német katonák, akiknek két betű volt a hónuk alá tetoválva? — Nem. Most a vád képviselője tiltakozott. A bíró elutasí­totta. — Háború volt, amikor hozzánk került — mondta később az asszony —, aztán apámmal együtt ivott. Amióta közösbe ment a szőlő, az apám nem törődött velünk. Sokszor elment hazulról. Le a faluba. Ö meg fent maradt velünk, Ivott, olyan pattogó német da­lokat ordibált, és ha szóltunk neki, megverte az anyámat meg engem ls. Esta kiült a kútkávára és énekelt, ha szóltunk, ütött. Azért csináltuk. — Milyen kapcsolatban vott Juhász Bélával? Az asszony egy pillanatra hallgatott, kezét a ruhá­jához dörgölte. Megint az apjára nézett. — Azt kérdeztem, milyen kapcsolatban volt Juhász Bélával? — Ogy ígérte, majd elvesz — mondta az asszony. — Maga biztatta, hogy ölje meg az áldozatot? — kérdezte a bíró. Az ügyvéd tiltakozni akart a kérdés ellen, de az asszony gyorsan rávágta: — Tette az akkor magától is. Az öreg Bódog az olajos padlót bámulta. Egyszer sem emelte fel a fajét. Göröngyös kaptató vitt a hegygerinc felé. Azon bo­torkált felfelé. Részeg volt. Két asszony jött vele szembe. Megálltak, kikerülték, rábámultak. — Hát maga? — kérdezte az egyik. Az öreg Bódog nem válaszolt, eldülöngélt mellettük. A kaptatót szegélyező sűrű akácfáktól alig le­hetett látni a vidéket. Ahogy felért a hegytetőre, ne­hezen fujtatva megállt: körben szőlőtáblák húzódtak, a táblák szélén ágaskodó, alacsonytörzsü barackfák. Az egyik vágó mentén lerövidítette az útját. Gar­dénia és galagonya cserjék szegélyezte tisztáshoz ért. A magas fűben a bürökkóró és kék búzavirág fölött az erős napsütésben méhek, dongók zizzentek, és az öreg kaszáló járása alatt zümmögve szétreb­bentek. Egy tisztás túloldalán bukszusbokroktói kerltetten 4Ut a ház. Kapu helyett nyílás maradt a bokrok kö­FOLOTT zött. A bejárati ajtó mellett, a házfal tövében sza­márkóró és magas dudva terpeszkedett. Kilincsével egymagasságban alacsonyan vágott bedeszkázott ab­lak. Több apró darabbal zárták el az ablaknyílást; a legfelső egyik oldalán lazulva lefelé himbálódzott. Az öreg a magas gyíksásban a bejárati ajtó felé botladozott. Beszögelték. Hiába rángatta a vaskilin­cset, nem engedett az ajtó", csak recsegett. Bezár­ták. Beszögelték. A saját portáját. Ahogy a kilincset rángatta, csikordult a gyomra is. Ma még semmit nem evett. Csak bor volt a gyomrában, meg pálinka. Savanyu, kocsmai bor. A féldeciket nem számolta. Ahogy kijött a börtönből, rögtön agy kocsmát ke­. resett. Túl élesen vert a tavaszi napfény az arcába, elszokott a fénytől, hunyorgott is: hol a szárazság, hol meg a szabadulás kaparászott a torkában. Belesett az ablakmélyedésben fityegő deszka fe­letf a házba. A törött üvegen át csak az asztalt látta, meg a konyhaszekrényt. Megint az ajtóhoz ment és belerúgott. Negyedbe fürészalt akáctörzs hevert a fedetlen kútkáva és a házfal között. Érte botorkált és az ajtóhoz cipelte. A zár körül kezdte döngetni, de csak porfelhő és fasziiánk csapódott a levegőbe. Belerúgott. Hirtelen a sarokvasaknál engedett a fa: kifordult az ajtó, alig félméternyi rést hagyva meg­akadt a földön. Az öreg bepréselte magát a földes konyhába. Körültámolygott, a szoba felé nyíló ajtó­hoz dülöngélt. Benn a szobában hűvös és sötét volt. Néhány lépés után belebotlott az ágyakba. Gyorsan, ijedten visszaosont a konyhába Egy bádogkancsót felemelve a csikótűzhelyről, kiment az udvarra. A kútkáván állt a vödör. A lánc jó darabon a kútba lógott. Vlzat húzott. A lyukas vö­dörből hangos csurranással folyt vissza a víz a kútba, amennyi benne maradt, abban megmerítette a korsót és lebámult a völgybe. Arra. ahol a domb tövében az erő kezdődik. Izzadt. Visszament a házba. Egy ideig a konyhában és a szobában téblábolt, aztán az ágyakhoz tapogatózva, ruhástul lefeküdt. Amikor felébredt, a kifordított ajtóhoz ment, be­lebotlott egy kis négylábú székbe — ez nekiütközött valami bádogvödörnek — és maga után hagyva a csörömpölő zajt, kiment a házból. A kút mellett odébblökte a földön heverő kancsót és a láncon lógó vödröt a szájához emelte. Remegett a karja, mikor a vödör alján maradt vizet itta. Ahogy visszatette a vödröt a kútkávára, kis időre lefelé bámészkodott a völgybe, aztán a ház alatt hú­zódó pinceajtó felé indult. Csak az ajtón faragott nyíláson kukucskálhatott befelé, mert a pinca le volt zárva. Kiszáradt hordókat, görbült, széteső dongákat takart a hűvös homály. Tapogatta egy ideig az ajtót, forgolódott maga körül, végül legyintett. Körbejárta a házat, a ház mögött húzódó gyom­verte szőlőt. Babrált a tőkék között, káromkodott: — A rosseb egye meg! Se metszve, se kötözve nincsenek a tőkék, a karókat ellopkodták. — Hogy ne lássa, ott­hagyta a szőlőt, a ház környékét és magindult lefelé a völgybe. Koraesti holdfény verte már a hegytetőt, mikor visszafelé dülöngélt. Lihegett és a tavaszi virágfür­töktől nehezült útmentl akácfák felé köpködött. Kö­zel a házhoz elbotlott. Két növendékfa között vékony drót csillogott, nem látta. A házat övező bukszusbokrok felől gyerekek visítoztak: — „Gyilkos, gyllkosl" Egy ideig a földön maradt és ahogy feltápászko­dott, nagy csomó földet markolt a keze. A bokrok felé hajította. Káromkodott. Aztán a kertben a kút mailett még megállt, de nem látott semmit. — Gyilkos, gyilkos! — hallatszott a sivalkodás a bokrok felől. , Bedülöngélt a házba. A konyhában forgolódott, tapogatózott egy Ideig: gyertyát és gyufát kotort elő a szekrényből, világot gyújtott. Alig lobbant a gyertya fényre, mikor a kémény felől egyenetlen dübörgés remegtette a kürtőt. Fentről, a háztatő felől. Elnyújtott, vékony huhogás követte az egyenetlen dübörgést és megint a sivalkodás: — Gyilkos, gyil­kos, megölted a Vogelt, megölted a feleségedl Gyil­kos!" Az öreg kirohant a ház elé. Felerősödött a baglyo­kat utánzó huhogás, kövekkel dobálták, ő meg kap­kodta a karját az arca elé és ordibált, valahova fel, a sötétbe, az ég felé Berohant, vissza a házba. Egyszerre megszakadt a huhogás és zörgés. Az öreg imbolyogva figyelt a földes konyha közepén, csak a gyertya sercegését hallotta. Csand volt. Állt. Figyelt. — A kórházba kell mennem — motyogta maga elé. — Ha lát, hazajön. O . A kórházépület előtt a szélesre tárt vaskapunál, félkörben álltak. Az ablakból férfiak, nők hajoltak ki, a kerítés felé kiáltoztak, türelmetlenkedtek, nem 1972. XI. 28. Szél Ferenc: A kis Duna partján című sorozatból

Next

/
Oldalképek
Tartalom