Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-08 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

la j donságomat tudom, mely bennem, velem él. Ez "is kimondatott, lenyomtattatott: Petőfi aljasl A Honderű ugyanebben az esztendőben „hetedhét országra szóló bárgyúság"-o\. említ. Petőfi egyik cikkéről szólva. A Szépirodalmi Szemle Petőfi összes verse bírálatában Petőfi költészete címén a dagályt Jelöli meg, meghatározva a fogalmat: „Dagályos az, mi nem nagy s mégis nagynak akar látszani, s azért jelfája magát..." Milyen halknak, észrevétlennek tűnik e pergőtűzben Eötvös József báró szava: „Ki huszonnégy éves korában ennyi jelest alkotott, mint Petőfi, mindenkit kielégíthet, de magái bizonyosan nem...', írja a Pesti Hírlapban. A Pesti Divatlap hangja már elüt: „Petőfi eszelős gyerek... az országot felmaszlagozzák vele, a hitvány belyár csappal." Amit róla írtak E

gyedülálló tünemény az irodalomban: a költői pálya, szinte a villámfény fellobbanásával és kihamvadásával csupán hét esztendeig tartott. Az első vers, a Borozó című 1842. május 22-én jelent meg az Atheneumban, s az utolsó, mely még Petőfi életében látott nyomdafestéket, a Jött a halál volt, amelyet 1849. június 28^án közölt a Respublica. Hét év a mérlegen törpeség, semmiség, morzsa, hirtelen ellebbenés. eliramlás, hogy a Szeptember véqén gyönyörű szavát használjuk. Mégis, e hét évből élünk. E hét év sarán szikráztunk föl a csillagokig. Ami e hét év alatt tőle és róla az egykori magyar lapokban megjelent, azt Endrődi Sándor (1850—1920) a hívő alázatával, a szorgalom égő kitartásával felkutatta, időrendbe szed. te, s irodalmunk legizgalmasabb repertóriumát 1911-ben Petőfi napfai a magyar irodalomban címmel kiadatta. A megvásárolhatatlan, már antikváriumokban ls kaphatatlan könyvet a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Petőfi születésének közelgő 150. évfordulója előtt tisztelegve, fakszimile kiadásban, tehát a régi hasonmásában Benjámin László, Kiss József és Pataki Ferenc közreműködésével kiadta, asztalunkra helvezve egy ridegpontos, több mint 500 oldalas dátumsort, adatgyűjteményt, amelynek hideg adatai, ha belemerülünk, az égés koromszagát, a fojtó füstöt sodorják felénk. Megvilágítva a csillagpályát, a gyötrelmest, a gyönyörűt, s a sorozatlövések dobpergésével beszélve el a pergőtüzet. Illyés írja Petőfi-jében, hogy olyan pergőtüzet, mint Petőfinek, egy magyar írónak sem kellett kiállnia, még Adynak sem. Milyen volt ez a pergőtűz, kérdezem e könyvtől, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár ajándékában lapozva? Válogatva nem abból, ami tőle, hanem ami róla megjelent, a silányat, a fondorlatost, az ármánykodót, az ördögit szemelve ki, hogy halljam, hogy felidézzem a pergőtüzet, melyben Pe. tő fi állni kényszerült. Az első bíráló. Bajza József, ezt közli Petőfi Én-jéről (ilyen című Petőfi-verset nem ismerek, a költő beküldte talán, de az Atheneum nem közölte) az Atheneum Lapszemléjében, 1843. június 30-án: „Petőfinél kevés a gond a rímekre. Ily játszi schéma szigorúbb tisztaságú mértéket is kíván." Az első puskalövést a pozsonyi Hírnök 1844. november 19-1 számának Könyvismertetés című rovata adja le: „E napokban jelent meg egy poétái munkákat ily cím alatt: *Á helység kalapácsa. Hősköltemény négy énekben. írta Petőfi Sándor, 1844.' Mi jót remélhet a nyájas olvasó e munkából, már a czím furcsa összhangzata mutatja ... A hősköltemény nevezetét tlly mesefajta bitorolni, több mint képtelenség. ' Nádaskay Lajos nyila már metszőbb, élesebb. A helység kalapácsá-ról és a megjelent Versek című kötetről írja lapja, a Honderű 1844. december 21-1 számában: „.. - a milly örömmel méltányolom e feles tehetséget P. - úrban, annál nagyobb sajnálattal, de kénytelen vagyok kimondani^ mikép e népköltői tehetség álirányban kezd indulni s hogy kimondjam hímezés nélkül, a pórias verselés alant régiójába kezd mindinkább alásüllyedni. Szomorú példája ennek a »Helység kalapácsa* főleg, s a »Versek«-ben számos helyek ... lealjasul a pórhoz, hogy sületlen viczeivel azt meqkaczagtassa." Az Életképek nem bírálni, csupán csípni akar. A Hírlapi méh című rovatban 1845. február 15-én ezt írják: A Pesti Divatlap ... „Petőfi verse világ és én*, noha két szívből van kitrva, szerzőjéből t. i. s a szerkesztőéből, mint ezt a költemény alá tett csillagokban magáról megvallja, úgy hiszem, nem sok szívben fog visszhangzani s nem Is kívánom, hogy visszhangozzék ez éjfélsötét embergyülölési s megvetésI hangulat." éhJönnek a különös változatok, jönnek a furcsa alakzatok. Megjelenik a színen Szeberényi Lajos. A volt barát. A volt diáktárs. Hátulról döf. Álnéven. Etőfi Andor aláírással azt írja a pozsonyi Hírnök 1845. február 25-1 és a 28-i számaiban, hogy Petőfit „a népszerűség vadászása gyakran a legkellemetlenebb túlzásokra vitte", a költőt pöffeszkedőnek nevezi, költészetének rút botlásait emlegeti, a Disznótorban című vers néhány szavát idézve — Hosszan nyúljon, mint e / Hurkaszál... — pedig kijelenti, hogy ez a költemény benne „csaknem émelygést okoz". Kijut az Életképek-ben közölt Otl Jegyzetek-nek ls. „Ha P. S. — írja egy olvasói levél — öt évig semmi prosát sem írna s egyszersmind verseit megtizedelné, tíz év múlva nagy kôszôjietet mondana e jó tanácsért." E mondat 1845-ben jelent meg. Ha... öt évig semmit sem írna. öt év múlva nem él. Már egy esztendeje eltűnt halott. „Petőfi folytatja úti jegyzeteit, s bennök méq. nagyobb rakonczátlansáqqal, méq üresebb dolgokat mond el..." A Honderű 1845. július 29-t száma már gyalázatot emleget, ha Petőfiről szól. Habzik az örömtől, mikor bejelenti, hogy a „Zöld Marczi, Petőfinek ez olly tele torokkal hirdetett színmüve, a bíráló választmány által egyhangúlag — elvettetett". \ Petőfi—Garay ellentétre utalva megjegyzi: „Szomorú dolog, s gyalázat, hogy ily önbőrükben nem férők által ekkép sértegettetni engedjük koszorúsainkat — szótlanul újabb arrogantiákra merészítve őket." A pergőtüz puskáinak sorába lép Császár Ferenc: „a

1 puszták és csárdák félvadságban sínlő embereinek nyersen durva szójárásalt hozzuk-e be á' magyar művészet szent csarnokába?", kérdezi 1845-ben megjelent hosszabb hírlapi bírálatában. „Póroknak, a pórok legalsóbb, legnyersebb osztályának énekel többnyire a költő s nem a népnek, mert feledte: hogy a' nép, nem ugyanaz a' betyársággal, az emberiség söpredékével. A cikknek augusztusi dátuma van: Petőfi három év múlva már nem élt. „Már kérem alássan — írja Császár —, ha ez művészet, ha ez költészet: akkor az alföld legkicsapongóbb csikósa ... a legeredetibb költő a' magyar világban!

1' ô A nagy úr Szemere Miklós, a jótevő, a költő Szemere névtelenül közli Petőfi-ellenes szatíráját a Honderű, a mágnáslap 1845. augusztus 26-1 számá. ban: „Ha költővé akarsz lenni e hazában, / Jár

f el jól s okosan a költés dolgában. / Memento, kis öcsém! s ha még találkozunk, / Lehető, hogy veled — kezet is foghatunk." Szemere már kirekeszt. Már becsmérel. Már a puszta kézfogást is föltételekhez kötve. Egy névtelen, a „Hírlapi őr", még ugyanebben az esztendőben megjegyzi, hogy „Petőfy már néhány hason irányú verset mutatott be az olvasó közönségnek; kívánjuk, hogy ezentúl minél kevesbet mutasson ...". Zerffi ne állna be a sorba, Zerfft Gusztáv ne lövöldözne? „Egy magyar lyricus. Irodalmi levelek Dr. Laube Henrikhez Lipcsében" címmel cikksorozatot közöl tőle a Honderű. „Egy illy utazót fogok önnek bemutatni... Ezen utazó neve Petőfi. ki lyrai ömlengésekkel kereskedik, s ha megharagszik, •HóhérkCtelet» fon olvasói számára." Több számon, több folytatáson át döf-mar: „Mindig csak az élet szennyes, a társaság árnyoldalai, az elfajult erkölcstelenség és torz természetlenség — a pórnép kinövései, juhászverekedések és csikósaljasságokban fogja-e lelni örömét, mulatságát?". S a tárgyilagosság látszatát keltve búcsúzik egy elismerő mondat, hogy az ütés utána még hitelesebb legyen: „Ezen 1844-ben megjelent versek közt sok kitűnő van — de mindnyája minden benső összefüggés nélküli. Az őrült érzelgésben, dythirambicus rángatózás, síró kéj és mosolygó fájdalomban hiányzik a magasb ihlet. Költeményei csak a nyers erő és érzékiség apotheosisai." Az émelygés, a gyalázat, az esetleges kézfogás után új képlet rajzolódik ki. Petőfi és a „síró kéj". Nem kell sokáig várni, míg megjelenik a színen a „zabolátlan aljasság" fogalmazása is. A Budapesti Híradó egyik 1847-es számában olvasható „Adatott és nem adatott drámák Januárban" cím alatt. Petőfi Tigris és hiéna című művét is érintve: „Petőfi előttem igen kedves lyricus — néha. Ha a nyers, zabolátlan aljasságot magában fékezni tudja ..." Fékezni csak olyan tuNegyvennyolc március idusa után egy ország emeli vállára a költőt, egy ország szavalja a Nemzeti dal-t. Ez a felemeltetés, ez az üstökös-ragyogás, az egész országot betöltő, az országhatárok falairól visszadörgő Nemzeti dal elnémította volna a pergőtüzet? Még jó néhány oldalon át idézhetnék. Csak Mező Dániel hajdúböszörményi nemzetőrt, végső idézetként. A költő versére, A királyokhoz, Honfiszózat-ban felel a Debreczen—Nagyváradi Értesítő-ben-. „Süss gyalázat• béljeget arczára / Polgártárs! ki eddig hű valál, / Ah! ne hallgass áruló szavára, / S mondd-sza velünk: éljen a király!" A Jelenkor olvasói levelének kommentárjából: Mező Dániel Petőfi ellen „szörnyen kikel", s „Betyár, pimasz, éretlen, hazaáruló, dögmirigyes" jelzőkkel illeti őt. Folyik a pergőtűz de már a csatamezőkön is. Még egyszer átlapozom Petőfi napjai-nak roppant repertóriumát, végigolvasva újra A borozó-1, eL ső megjelent versét és a másik hasonmás, fakszimile közlést, a Jött a halál címűt, az életében megjelent utolsó költeményt. Valahogyan egybeolvastam az első vers utolsó, s az utolső vers első két sorát. Borzongató a csillagív eleje és vége. „Méq egy korty — s nevetve dőlök / Jégöledbe, temető!" S az utolsó első két sora: Jött a halál, hogy elsöpörjön minket / A föld színéről, jött a döghalál..." RÜFFY PÉTER SEJTELMEK (Könözsi István felv.) MBMBWWWBMtriilÉMiBB