Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-27 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
šg a taxiban is bennem élt a MALÉV TU 134- esének sebessége, mert százötvenes tempónál is arra biztattam a Toyota pilótáiát, hogy „dobjon még egy lapáttal oda“ a gépnek, ö azonban szerencsére a földi realitások között élt, s in___________tett, hogy nem lehet, mi vel — az autópálya mentén felállított táblákra mutatott — a megengedett maximális sebesség 90 kilométer. így érkeztem meg Helsinkibe, 1972 júliusában, azzal a titkos elhatározással, hogy egy újabb ezerkilométeres nekifutás lendületével átugrom az Északi sarkkört, s meglátogatom a minden turista egyik legtitkosabb vágyát: Lappföldet. Két órával a szállodába érkezésem után viszont már egy koreai szolidaritási nagygyűlés részvevője voltam, Viťho Setälä barátom és kollégám információs gyorsszolgálata jóvoltából. S hadd mondjak mindjárt az írás elején köszönetét neki, s mindazoknak a finn eszperantistáknak, akik utamat, programomat egyengették, szervezték nyolc napon át. Mert nélkülük csak turista maradtam volna Finnországban, s a lappföldi látogatás is megvalósulatlan álomként utazott volna vissza velem. Egyszóval telefonüzenet várt, hogy fúiius 6-án a Mannerheimite 3 szám alatt, az öreg diákok kultúrházában, a Finn—Koreai Baráti Társaság szolidaritási nagygyűlést szervez abból az alkalomból, hogy napokkal előbb adták ki a két Korea közös nyilatkozatát a békés egyesítés szándékáról. A szállodától mintegy háromszáz méternyire áll a gyűlésnek otthont adó Kulttuurikeskus. Odáig azonban járdaszélen, lépcsősoron, korláton és a puszta aszfalton farmernadrágos, pepitainges, zászlókból . és reklám- zsákokból készített blúzt vagy zakót viselő lányok, fiúk tömegével találkoztam. Csókolóztak, vagy olvastak, vagy éppen semmit sem csináltak, csak nézték cipő nélküli lábuk bütykeit. Tizen- és huszonévesek. Hippik. Fiatalok, akikről a felületes szemlélő az első ránézésre hajlandó súlyos elmarasztaló ítéleteket fogalmazni. Fiatalok, akikkel tíz-tizenöt perc múlva a nagygyűlésen találkoztam. Kezükben Kim ír Szén finn nyelven megjelentetett könyvével, amelyet a velük egykorúak, a hozzájuk hasonlóak árultak öt márkáért. Korea vival — kiáltozták, amikor a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság helsinki nagykövete népeik egyesítéséről, ennek demokratikus úton történő megvalósításáról, s e cél érdekében kifejtett tevékenységükről beszélt. A lapp főváros éjjel Ott, ahol a Lappföld, a finnek kedves Lappi-jának két nagy észak—dél irányú folyója, a Kemijoki és az Qu- nasjoki összeölelkezik, hogy egyesülve Kemijokiként rohanjon tovább délre, s Keminél (a proletár-Keminél, vagy ahogyan lent Helsinki táján emlegetik: a vörös sarokban) találkozzon a Balti-tenger Botteni öblével, s ott, ahol több, mint negyedszázada a visszavonuló német fasiszta hadser egek az utolsó finnországi „ausradie- ren“-t elkövették, ma egy negyvenezer lakost és nap mint nap több- ezer turistát számláló város áll. Tenyérnyi világváros. Egy szédületes forgalmi tempóra épülő nyugalommal. Úgy mondják, hogy ez az egyetlen város — önálló város, mivel a Helsinki külterületén épült Tapióla is hasonló ehhez! — ahol egyetlen közlekedési lámpát sem építettek fel. Közlekedési baleset még- sincs. Az egyetlen törvény itt a nálunk is ismert — és sokszor fel nem ismert! — jobbkéz-szabály. No, meg a józanság, a belső emberi fegyelem, s az udvariasság. A városnézés első órái után csak az enyhén jelentkező fáradtság figyelmeztet arra, hogy későre jár. A Nap még magasan jár az égen. Este tizenegy óra van. — Ezt az éjszakát a bárban töltjük — mondja kísérőm. Minek tiltakozzam? Legyen. Ki lehet bírni — gondolom, s percek múlva fehér ingben, nyakkendőben ielenek me« ^ társalgóban. Ahogy illik Koccan un* az alkoholmentes sörrel — mert frizt is csak este 9—11 között mérnek! — és roveniemi barátom elnézést kér, de neki másnap reggel dolgoznia kell. Mondom, hogy ez természetes, de mintha azt mondta volna az előbb, hogy az éjszakát a bárban töltjük? Nevet, aztán széthúzza a függönyt, s kimutat a Kemijoki fölé, ahol már „arasznyi“ magasan jár a Nap az égen. KAíAY ANTAL FINNORSZÁGI RIPORTJA Fél egy múlt tíz perccel. Az éjszaka mindössze nyolc percig tartott, Rova- niemiben. Lappföld fővárosában, ebben az Északi-sarkkört érintő csodálatosan modern, ragyogóan tiszta új kisvárosban, ahol a múltra, a borzalmak előtti időszakra csak a városka picinyke, de eredeti formájában újjáépített temploma emlékeztet. S egy egyszerűségével lenyűgöző szobor az emberről, aki mindig képes az újrakezdésre. , Aranymosás a Lokanteko tónál Rovaniemiig megy csupán a vonat, aztán utazol, ahogy tudsz — mondták barátaim még Helsinkiben, s mint később kiderült, sajnos Helsinkiben sem ismerik még eléggé a Lappföldet. Talán úgy vannak vele, mint a dunántúli ember a Hortobággyal, vagy a csallóközi Prága tornyaival. Hallottak róla. Rovaniemiben már több tárgyismerettel beszélnek Lappiról. Elmondják, hogy fellendülőben van a nikkelbányászata, némi gyémánt és aranybányászat is segíti az utóbbi időben gyorsuló fejlődését. S a rénszarvasok szabad száguldását bizony a tehenészetek romantika nélküli, iparszerű állattartása váltotta fel! A huszonnyolcezer lappból mindössze néhány- ezren élnek már nomád életet, persze viilannnyal, vízzel, gázfőzőkkel, s a konfekcióipar termékeibe öltözve. Hallottam valamit az aranymosás- ről, s titkon megsimogatva egyre vékonyodó pénztárcámat, megemlítem barátomnak Tankavaarat, a Lokante- kojärvi partján „működő“ aranymosót. Nevet, aztán bevallja, hogy diákjaival régen készül egy ilyen akcióra, de kétszázhúsz kilométernyire van, s kor is, amikor Vuotsoban kiszállunk, hogy a következő tíz kilométert busz- szal tegyük meg az aranymosóig. — A Lada és a Skoda errefelé kedvelt kocsi — mondja Pölönen — és olcsó. Különösen az üzemeltetése, hiszen itt már egy márka a benzin literje, s Häikiö a fakitermelésben 3—4 márka órabérért dolgozik. • • • Személyenként húsz márka a „beugró“ a kis öbölben végezhető aranymosásra. S mert már szaporán szitál az eső, felvesszük a combközépig érő gumicsizmákat és a vízhatlan kabátokat, s fogjuk az 50—60 centiméter átmérőjű mosótálat, ahogyan Yrjö Korhonen és Niilo Raumala aranymosó mesterek mutatják. Fogjuk, mint az a több tucatnyi turista, akik csak ezért az élményért repültek Ide a déli városokból, vagy éppen Svédországból. Mert híres mosóhely ez — mondja Korhonen úr, aki több, mint húsz évvel ezelőtt magányosan kezdte itt az aranymosást, s legendákat mesél sikereiről. Most az Idegenforgalmi hivatal fizeti mindkettőjüket. Ezért aztán nem tudni, hogy Escortjukat, illetve Caprijukat korábbi sikereikből, vagy az idegen- forgalmon húzott hasznon vették-e? Egy biztos: Raumala néhány jelentősebb aranyrögöcskét dob a zsebéből az iszapos vízzel teli tálba, s öt perc sem telik bele, máris tisztára mosta aranyait. A turisták nagy ámulatára. S hogy fokozza a hatást, elmondja, hogy júniusban egy nyugatnémet kisfiú hetven grammnyi aranyat mosott itt két óra alatt, hogy egy holland hölgy a múlt év nyarán három teljes napot töltött itt, annyira kedvezett neki a szerencse ... 1 B ifiM PTTitSruiw a kocsijával éppen nagyfia kalandozik Svédországban. Aztán veszi a telefont, s néhány perc múlva kész a haditerv: légitaxival megyünk. Két óra múlva már a hidroplánon vagyunk. Előttünk egy zömök, koromfekete hajú, negyven év körüli férfi ül a tízüléses gépben. Lábán fekete, ráncosszárú bőrcsizma, bricsesznad- rág, fehér ing nyitott nyakkal, s szűk- reszabott gombos mellény. Mint egy kiskunsági parasztember. Csak arca oválisabb, s szemei mongolosan „metszettek“. — Lapp — súgja a barátom. — Csalódtam — mondom. — De azért ez a realitás, hát jó lenne vele szót váltani. Kísérőm a lapp férfihoz fordul, s néhány mondat után bemutat. Két kézre fogja jobbomat Häikiö, s hosz- szasan rázza. Közben magyaráz. Elmondja, hogy fakitermeléssel foglalkozik Vuotsoban. Van négy gyereke, s most éppen kocsit vásárolt Rovaniemiben. Ladát. Közben megmozdul alattunk a víz, s a hidroplán csónaktalpai szétfröcs- csentik alattunk a „kifutópályát“. További beszélgetésre nincs alkalom, mert ez azért nem egy TU 134-es! De a Ladá-ról meditálgatok még akTörténetek. Lappföldi történetek. Turistasztorik. Oj romantika az éjféli Nap országában. Közben a négysávos autópályán camionok, ötven tonnányi fát cipelő utánfutős Volvók és személygépkocsik ezrei rohannak. Északról délre és viszont. Napnyugta előtt A légitaxi visszafelé Is simán ereszkedett velünk a Kemijoki vizére. Este — azazhogy 22 órakor, 30 fokos hőségben — megtanulhattam a rákevés művészetét, s a gazdagon terített asztalra Ilkka asszony bort is varázsolt, s ez szinte kincsnek számít Finnországban. Másnap kora reggel indult a buszom, hogy háromszáz kilométeres száguldás után megérkezzek Ivalóba, ahol már igazi lappok élnek, hamisítatlan lapp körülmények között — mondták, s elhittem. Fényképezőgépemet, filmfelvevőmet „beélesítettem“ a várható látványra. — Odaérek még napnyugta előtt? — kérdeztem félig tréfásan, félig komolyan barátomat. — Feltétlenül, hiszen itt a Lapin Kansa mai száma, amelyből megtudhatod, hogy: Helsinkiben a Nap kél 2.02-kor, nyugszik 22.49-kor. RovanieSziklák, fák, nyugalom. Ez TAPIOLA, ahol a legkorszerűbb lakásokban ma már negyvenezer ember él. (A szerző felv.) miben kél 0,12-kor és nyugszik 23,58- kor. Ivalóban, Nuorgamában nem kél és nem nyugszik. Tehát napnyugta előtt még gyalog is odaérsz. S hogy lappföldi meglepetéseim még nem merültek ki, azt hadd példázzam az ivalói megérkezéssel: a buszmegállónál kis zöldcsillagos eszperantó zászlóval a kezében egy alacsony, alig 150 centiméter magas, ötven év körüli férfi „Kamarado Kátayí Sinjoro Kátay!“ — kiáltozással adta tudtomra, hogy engem vár. Nooponen úr volt. aki dán eszpe rantistákkal érkezett ide pisztrángoz ni. Egyszóval kész volt a program, s immár négyesben Indultunk el késő délután az lvalojoki-re pisztrángozni. Négyszáz—hatszáz méter magas hegyek, s a hegyeken — csakúgy, mint Helsinkitől Rovaniemiig, s onnét Ivalóig — fenyők, nyíresek, legelők, s a legelőkön — ötven-száz holdnvi részek két-három méter magas deszkakerítéssel elkerítvel — békés rén szarvascsordák Óriási tehenészetek. Az állatgondozók európai öltözékben, lovaik erős „muraköziek“, kutyáik viszont megtévesztésig hasonlítanak az ausztráliai dingókhoz. A pisztrángozás számomra nem csa lógató, inkább csavargók a parton, nézem a német, olasz, francia, dán. holland és ki tudja még hány nemzet színeit képviselő pisztrángozó turis tákat. Mondom, szeretnék fényképezni ős lakó lappokat. Kísérőm azt javasolja, hogy este, ha hazamegyünk, felke résünk egy közeli települést. Éjfél után három órakor taxiva; kiszáguldottunk egy, a kisvárostól mintegy húsz kilométernyire fekvő településhez. Mindössze négy házból állt, villannyal, vízzel. Néhány asz- szony éppen az udvaron teregetett. Közösen végzik a mosást, egy közösen vásárolt automata mosógéppel, öt hat gyerek fadarabokkal, konzer- vesdobozokkal és műanyag kisautókkal játszott a sárga homokban. De fényképezésről szó sem lehetett? A település legöregebbje mogorván csak azt hajtogatta: Manier! Manier Vagyis, fizetni! fizetni! És nem volt igénytelen. Fénykép felvételenként 100 márkát, — vagyis 800 forintot! — a filmfelvételekért ezer márkát kértl Mert okoskodott: én abból élek, hogy az újságban el adom az ő képeiket, ők meg abból, hogy én fényképezem őket. Elmondta hogy nemrégiben a filmesek két hétig forgattak náluk és ezerkétszáz dollárt kaptak fejenként! Szóval az üzlet lappföldre is eljutott már. Talán igazuk van, hiszen 4000—6000 márkába kerül egy kisebb motoros szán, 16—25 000 márkába egv autó. Egy kiló paradicsomért pedig legalább 8—12 márkát kell fizetniük. Tapiola, az alvóváros Helsinki belvárosától mintegy 20— 25 kilométerre az elmúlt években felépítették a „huszonnegyedik század városát“, Tapiolát, az alvóvárost. Tizenötezren lakták még két évvel ezelőtt. Ma már közel negyvenezer ember él és pihen itt. Szökőkutak virágok, tavacskák és erdők csend jé ben, három és tízemeletes lakóházak csupaüveg falai mögött. Három-, vagv hatszobás lakásokban. Mesebeli játszóterek közelségében, fékezéskor gumijukat égető autók, többszólamú kürtjeikkel hangversenyező motorok nélkül. A gépjárművek ugyanis a föld alá kényszerültek. A föld alatti garázs sorokba, ahol automata mosók, s méregdrága szervizek készítik elő a kocsit, rendelés szerint naponta vagy hetente átvizsgálva azt. A sziklák hatalmas tömbjei épp olyan természetes rendetlenségben maradtak itt meg, mint a nyírfák és a fenyők. Az építészek alkalmazkodtak mindenhez: talajhoz, környezethez, de legfőképp az emberhez. Az emberhez, aki napi nyolc órai megfeszített munka után — mert szoros munkafegyelem, megfeszített munkatempó van mindenütt! — regenerálódni akar. Csendben, jó levegőben, pihentető környezetben. Órákig, sőt hetekig lehetne beszélni, mesélni az „Északi hölgyről“, ahogyan Finnországot becézik. Az idegenforgalmi prospektusokon a finnek úgy is ábrázolják országukat, mint egy földig érő ruhában ülő hölgyet, aki jobbkezét üdvözlőn emeli magasba. S ezen a vörös, vagy kék háttérrel ábrázolt fehérségen mindössze egy fekete vonal halad át. rajta egy vörös pont — akár övön a csat —, az Északi sarkkör, s rajta Rovaniemi, a Lappföld fővárosa. Békés, derűs kép. Az életük is ilyennek tűnik Helsinki már régen a békevágyak fővárosa címet nyerte el a világközvéleménytől. Am békéjükért, jólétükért keményen meg kell harcolniuk. 1972. VIII. 27. M
