Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-13 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó

1972. VIII. 13. Hi ERŐ ÉS REALIZMUS K ét világháború emberöltőnyi kö­zelségében, a pilótafülkékből és rakéták mellől irányított indokínai öl­döklés és népirtás, s az amerikai ag­resszió történelmi csődje közvetlen tanúiként aligha ismerünk ma izga- tóbb kérdést a világon, mint a béke, a biztonság és együttműködés kérdését. Jóleső érzéssel vesszük tudomásul, hogy az öreg földrész, Európa az eny­hülés útját járja, s minden ellenkező törekvés, kísérlet, próbálkozás dacára az „érdekek ésszerű egyensúlya“ úgy alakult, hogy ma már szinte minden út az európai biztonsági értekezlet elő­készítése felé halad. A nagy tanácskozás lázas előkészü­leteivel egyidőben egyre inkább elő­térbe kerül egy másik kontinens, az ázsiai földrész békéje és biztonsága is. Az előretekintő, türelmes, követke­zetes és kezdeményező szovjet külpo­litika nemcsak érdekeltségénél fogva veti fel ezt a kérdést, hanem azért is, mivel az egyetemes béke érdekei oszthatatlanok, ily módon Ázsia, a nyugtalan földrész éppúgy érdekelt a biztonságban és együttműködésben, mint az az Európa, amely alig három évtized alatt két világégést szenve­dett, s indított el. Messze vagyunk, persze, még attól, hogy légvárakat építsünk, s illúziók­ra bízzuk magunkat. Nemcsak azért, mert a hidegháborús szellem még nem veszett ki, hanem azért is, nemcsak a szocialista közösség országainak aka­ratán múlik, hogy az értekezlet való­ban sikeres legyen, s megtegye az el­ső lépést az európai biztonság rend­szere kimunkálása felé. Jtatet vagy folytatás? A szovjet külpolitika mindenkor a globális biztonság stratégiai céljaiból indult ki, s már a húszas, harmincas éVek diplomáciai erőfeszítése arra irá­nyult, hogy megteremtse az európai és ázsiai biztonság alapjait. A szövetséges hatalmak közötti együttműködés a második világhábo­rú idején (így a jaltai konferencia is) érintette az európai elrendezés kérdé­sét, az együttműködés ígérete azonban csakhamar megbukott a dullesi hideg- háborús politikán. S bár a Szovjetunió 1954-ben ismételten felvetette az eu­rópai biztonság és együttműködés két- dásét, a nyugati hatalmak több mint egy évtizedig szóra sem méltatták ezt a kezdeményezést. Az „atlanti szövet­ség“ erősítése és a NATO-ütőerő ki­építése foglalta le őket, azzal a nyil­vánvaló céQlal, hogy a „erő helyzeté­bői“ tárgyaljanak a „vörösökkel“. Ki hitte volna ekkor, hogy másfél évtizedes kitartó politikai erőfeszítés eredményeként végül is célt ér a szov­jet külpolitika, s fedél alá kerül a szovjet—nyugatnémet és a lengyel— nyugatnémet szerződés. Mert ez volt a „kezdet“, amely az enyhülés, a nyu­gat-berlini négyhatalmi megállapodás, valamint az NDK és az NSZK között kötött szerződések útját egyengette. Az események tehát azt tanúsítják, nem az ERŐ, hanem a REALITÁSOK követeltek maguknak helyet. Ezek a politikai realitások kényszerítették Nixon elnököt arra, hogy a moszkvai csúcstalálkozón — a legnagyobb szo­cialista hatalom képviselőivel — fel­mérjék azokat a lehetőségeket, me­lyek a kialakult erőviszonyok foly­tán a közeledés és az együttműködés sürgető kérdését tűzik napirendre. S bár az erő fitogtatása, hangoztatása a Pentagonnak ma is állandó „kelléke“, az elmúlt években tudomásul kellett venniök, hogy a világ — még a nyu­gati térfélen sem — nem mindig úgy fejlődik, ahogy azt Washington sze­retné. Nem utolsósorban ezek az „erő- eltolódások“ okozták, hogy maga a NATO-vezérkar is — mentsük, ami menthető alapon — felülvizsgálta ad­digi politikáját, s minden látványos­ság nélkül jő arcot próbál mutatni a biztonsági értekezlet öszehívásához. Igaz, a kapcsolásos taktika most sem maradt el, s a biztonsági értekezlet megtartásával egyidőben az ameri­kaiak a kölcsönös haderőcsökkentés­ről folyó tanácskozásokat javasolták, a Szovjetunió azonban nem tért ki a javaslat elől. Gromiko külügyminisz­ter a benelux államokban tett látoga­tása során elképzelhetőnek tartotta ezt a tanácskozást. Ezek szerint tehát hónapokon belül realitássá válhat mindkét európai tár­gyalási fórum. Feltehetően már az elő­készületi időszakban választ kapha­tunk néhány olyan kérdésre is, mely ma még nemcsak homályos, hanem ellentétes is. Érdek&k és oiotleM Ahány ház, annyi szokás alapon azonban különbözőképpen közelítik meg a nyugati országokban az euró­pai biztonság kérdését. Különböző in­tézetek különböző modellokat dolgoz­tak ki, melyek jóformán csak a nem­zetközi helyzet értékelésében, vagy a bekövetkezhető események megíté­lésében különböznek. A modellok többségére az jellemző, hogy Európa alatt csupán Nyugat-Eu- rópát értik, s ennek a fejlődését kísé­rik figyelemmel. Az angol kutatók el- kőpzelhetetlennek tartják az egész Európára vonatkozó elképzeléseket, s előkészületeik az elkövetkezendő tíz évre nincsenek is megalapozva. A nyu­gatnémetek a Szovjetuniót kizárják azok sorából, mely országok hozzá­járulhatnak az európai elrendeződés­hez. A olasz és a francia modellok körültekintőbbek, itt is azonban főleg a közép-európai szemlélet dominál. Az „atlantizált Európa“ elképzelés főleg az angol terveket jellemzi. Ez elutasítja a nyugat-európai országok függetlenségét, s azonosítja ezen or­szágok érdekeit az Egyesült Államok érdekeivel. Az Egyesült Államok ve­zetését elfogadva az elképzelés kép­viselői az atlantizmushoz való hűsé­get hangsúlyozzák, s elutasítják hogy a nyugat-európai országok kezdemé- nyezően lépjenek fel a külpolitikai kapcsolatok fejlesztését illetően. A „saját Európa“, vagy a „partneri kap­csolatokra épített Európa“-modellok mindegyikére a szűkszempontúság, vagy a saját köldoknézés szemlélete a jellemző. Ezt, persze, befolyásolják azok a közös piaci viták és politikai, illetve gazdasági ellentétek is, me­lyektől évek óta képtelen szabadulni a nyugati világ. A párizsi modellok nemcsak formá­ban, hanem tartalomban is eltérnek a többitől. Nem alternatívákat kínálnak, hanem a de gaulle-i elképzeléseket — Enyhülés, Egyetértés, Együttműködés — testesítik meg. Ezek az elképzelé­sek nem az „atlantizmus“, vagy a de- zintegrálódó Európa jegyében szület­tek, hanem az egész európai rendezés és a kollektív biztonsági rendszer sok­kal szélesebb lehetőségeivel számol­nak. Az Enyhülés azokat a távlatokat je­lölte meg, melyek ma már politikai realitássá váltak. A második modell feltételezi ugyan a NATO és Varsói Szerződés létezését, kölcsönös kapcso­lataik azonban már az enyhülés kéz­jegyeit viselik magukon. E szerint a két német állam részét képezné egy kölcsönösen ellenőrzött övezetnek, s államközi kapcsolatokat létesítenének egymással. A harmadik fokozat — az Együttműködés — „feltételezi a NATO és a Varsói Szerződés szervezetének megszüntetését“ és ezek helyettesíté­sét az európai biztonság rendszerével. Közép-Európában atommentes-övezetet létesítenének. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió bizonyos idő múlva visz- szavonná hadseregét és a nagyhatal­mak a „középeurópai szövetséggel“ kapcsolatos álláspontjukat arra korlá­toznák, hogy együttes erővel biztosí­tékokat teremtenek az atomfelfegyver­zés ellen, valamint az agresszív ak­ciók és határsértések megakadályozá­sára. Következtetéseikben azonban a fran­cia modell szerzői is azt hangsúlyoz­zák, hogy az egész Európát felölelő rendszert pillanatnyilag megvalósít- hatatlannak tartják. Az olvasó tehát óhatatlanul arra a következtetésre jut, hogy a nyugati országokban „korai­nak" tűnik az európai biztonság rend­szerének megteremtése, jobbára fel­készületlenek erre, s nincs szándé­kukban az eddigi tömörüléseken vál­toztatni. A franciához hasonló az olasz mo­dell is, mely a sokoldalú biztosítékok rendszerére épít, s előtérbe helyezi a nemzetközi szervezetek, mindenek­előtt az ENSZ szerepének növelését. S bár a szóban forgó elképzelések a jelenlegi status quo-ból indulnak ki, jellemző, hogy — a két német állam közötti kapcsolatrendezésen kí­vül — egyetlen modell sem tesz em­lítést az NDK nemzetközi elismerésé­ről. Ezek az elméletek az imperializ­mus térhódításait tételezik fel, s a szocialista rendszer „átváltozását“ re­mélik, mindenekelőtt a konvergencia bukott elméletének felmelegítésével. Nem is beszélve arról, hogy a francia modell kivételével mindegyik számol a katonai tömörülések, mindenekelőtt a NATO fennmaradásával. Abban vi­szont megegyeznek ezek a tervek, hogy a Kelet—Nyugat közötti együtt­működést hasznosnak, a hetvenes évek áldásának tekintik a világ né­pei számára. A tárgyalások időszaka Az események azt mutatják, hogy a szembenállás korszaka után a tár­gyalások korszaka következhet. Min­denekelőtt azért, mert csődöt mondott a szembenállás politikája. A nyugati hatalmak rádöbbenhettek arra, a Szov­jetunióval és a szocialista közösség országaival nem lehet az ultimátumok és az erő nyelvén beszélni. Az őszin­te és becsületes békepolitika mögött hatalmas katonai és gazdasági erő, valamint a szocialista közösség népei­nek összeforrottsága áll. Ezek a té­nyezők mindennapi realitássá tették a békés egymás mellett élés lenini elvét. A párbeszéd hasznáról, sikeréről azonban csak akkor beszélhetünk, ha a jóindulat, az együttműködés igénye és a béke megőrzésének szándéka az imperialista hatalmak részéről sem hiányzik. S bár a szovjet békepoliti­ka megtörte az elmúlt negyedszázad hidegháborús szellemét, az atlanti szövetség mai „igen“-je azonban még nem minden. Ezek a körök ugyanis továbbra is azon mesterkednek, hogy békeszólamokkal álcázva próbáljanak előnyökhöz jutni. Az amerikai taktika a NATO-ban most az „összehangolt fellépésre" épít. Ennek az a célja, hogy a NATO- országok a biztonsági értekezlet meg­tartásával összefüggésben ne kezdje­nek önálló akciókat. A manőverrel — egyrészt — semlegesíteni akarják azo­kat a NATO-országokat, melyek érde­keltek a biztonság rendszerének megteremtésében, másrészt az érte­kezletet a szónoklatok és szócséplés fórumává szeretnék változtatni. Azzal a céllal, hogy ne a biztonság rend­szeréről vitatkozzanak, hanem az im­perialisták rossz emlékű „hídépítésé­nek“ elméletét taglalják. A kollektív biztonság rendszere megteremtésének elodázása volna a hallgatólagos cél, ez a szándék azon­ban ma már a nyugati országokban is egyre kisebb támogatásban része­sül. Jellemző egyébként a NATO-stra- tégák asszímetrikus elképzeléseire, hogy az újabban nagy hanggal szor­galmazott haderőcsökkentést illetően azt követelik, hogy a NATO és a Var­sói Szerződés 1:3, sőt 1:6 arányban csökkentse erőit. Talán mondani sem kell, hogy a mai modern haditechni­kában a „földrajzi tényező" hangsú­lyozása csupán ürügyül szolgálhat a NATO-fölény megteremtésére, vagy a tárgyalások zsákutcába juttatását il­letően. Ezek a tervek, bármilyen mez- ben bújtassák is, aligha érhetnek cél­hoz. A biztonság alapjai A szovjet külpolitika nem a meg­félemlítés, vagy a haditechnika patt­helyzetére épít, hanem abból indul ki, meg kell szüntetni azokat az oko­kat, melyek konfliktus-veszéllyel jár­nak, vagy a fegyverkezést fokozzák. A történelmi tapasztalat azt bizo­nyítja, a háborúk kirobbantásában a múltban a határrevíziók és a terület­igények játszották a főszerepet. Ezért az erőszakról való lemondás az álla­mok közötti kapcsolatokban egyik alapvetően fontos követelménye a biztonságnak. Az egymás mellett élés további alapelvei: a szuverenitás és a határok sérthetetlenségének tisztelet­ben tartása (azokat is beleértve, me­lyek a második világháború után ala­kultak ki), a más államok belügyeibe való be nem avatkozás, valamint a széles körű gazdasági és másfajta együttműködés, a teljes egyenlőség és a kölcsönös előnyök alapján. A biztonság ilyen rendszerének ki­alakítása nemcsak Európa, hanem a világ más részei számára is jelentős, példamutató lehet. Példamutató töb­bek között az ázsiai biztonság megte­remtése számára is, ahol ma már a fejlődő kétoldalú kapcsolatok — ahogy azt a szovjet—indiai barátsági szerződés is mutatja — ezeket az el­veket respektálják. Talán mondani sem kell, a véle­ménykülönbségek ellentétek, másként­akarások közepette a biztonsági érte­kezlet nagy eredménye lesz, ha — első lépésként — sikerül az alapel­vekben megállapodni. Ez ugyanis nemcsak az együttműködés megszilár­dítását, s az „európai szervek“ létre­hozását eredményezi, hanem a biz­tonság rendszerének intézményesíté­sén túl a jövő Európának alapjait is jelenti. Ez a közös érdek azonban csak közös erőfeszítéssel képzelhető el. Csak így érhető el, hogy — Brandt szavaival élve — az európai bizton­sági értekezleten (vagy az értekezle­tek során) aláírják az „európai bé­keszerződést“ s tanúi lehessünk az „európai békeszövetség“ létrejötté­nek. ...És ez a történelem egyik leg­fényesebb fejezetét jelenthetné. A há­borúskodás, öldöklés és népirtás kor­szakai után az igazi békét! ... Ez azonban ma még ábrándnak is me­rész, s mérhetetlenül hosszú a hoz­závezető út. FONOD ZOLTÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom