Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-09 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó
V. PAVLOV: 1972. VII. 9. A nyíltan nagyhatalmi szerepkörben fellépő kínai kormány mind Európában, mind a világ más részein arra törekszik, hogy fenntartsa a nemzetközi feszültséget, és megerősítse pozícióit befolyásának kiterjesztése érdekében. Kína a legkülönbözőbb diplomáciai és politikai kombinációkba kezdett, szembe akarja állítani egymással az egyes országokat, egyre gyakrabban lép fej az imperialista hatalmak legreakciósabb köreinek oldalán. A kínai vezetésnek az európai ügyekben való érdekeltsége olyan mértékben nő, ahogy Peking hegemo- nista ambíciói nőnek. Különösen az utóbbi években fokozza aktivitását, amióta az európai országok közvéleménye egyre inkább felismeri: a tartós béke és az európai együttműködés megteremtése érdekében szükség van arra, hogy normalizálják az országok egymás közti viszonyát, felszámolják a kontinens katonai-politikai csoportokra való megosztottságát, fokozzák a népek biztonságát és mindenekelőtt kizárják az erőszak alkalmazását vagy az erőszakkal való fenvegetőzést az államok közötti kapcsolatokban. A kínai álláspont változása az európai biztonság kérdésében és más nemzetközi problémákban tükrözi a KNK megalakulása óta átalakult külpolitikai vonalát, s ez főként jelenlegi szovjetellenes, antiszocialis- tat álláspontjával magyarázható. Az ötvenes években a Kínai Népköztársaság alapjában véve egyetértett a Szovjetuniónak és más szocialista országoknak az európai béke és együttműködés megteremtésére irányuló kezdeményezéseivel, leleplezte a revansista és militarista köröknek, az európai feszültség enyhítése ellenzőinek mesterkedéseit. A Kínai Népköztársaság 1955 áprilisi nyilatkozata a Németországgal fennálló hadiállapot megszüntetéséről kimondja: a Kínai Népköztársaság támogatja a Német Demokratikus Köztársaságot és az egész német népet, valamint a Szovjetuniót és az összes béke- szerető országot és a népet a kollektív európai biztonságért folytatott harcukban. Az 1957 januárjában kiadott lengyel—kínai közös kommüniké helyeselte az európai béke biztosítására tett szovjet javaslatokat, felhívta a figyelmet a Német Szövetségi Köztársaságban újjáéledő revansista jelenségekre, és kijelentette, hogy Lengyelország nyugati határa a béke határa, és megfelel az európai biztonság érdekeinek. „A két fél — hangsúlyozza az 1957. január 18-án kiadott közös szovjet—kínai nyilatkozat — úgy ítéli meg, hogy az összes zárt katonai csoportosulást a kollektív béke és biztonság rendszerével kell felváltani. lA Varsói Szerződés védelmi jellegű katonai szövetség, amelyet az európai szocialista országok kénytelenek voltak megalakítani az agresszív jellegű északatlanti paktum megkötése után. A Varsói Szerződés tagállamai következetesen síkraszállnak az észak-atlanti és a varsói paktum felszámolása és egy kollektív európai biztonsági szerződéssel való felváltása mellett.“ A hatvanas évek elejétől azonban, amikor a nemzetközi kommunista mozgalomban külön irányvonallal lépett fei a kínai vezetés, kezdett eltávolodni az európai biztonság kérdésében a többi szocialista országgal közösen kialakított állásponttól. 1960. február 4-én, a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülésén a kínai megfigyelő — még mielőtt kifejtette volna kormánya álláspontját a német kérdésről — kijelentette: „A Kínai Népköztársaság nem tartja magára nézve kötelezőnek a részvétele nélkül hozott határozatokat“, 1961-től a Kínai Népköztársaság nem küldött megfigyelőt a Varsói Szerződés szerveibe. A 60-as évek közepétől a Kínai Népköztársaság élesen negatív álláspontot foglal el a szocialista országok azon javaslataival kapcsolatban, amelyek -az európai rendezés ügyét gyakorlati vágányokra szeretnék átvinni, és meg akarják teremteni a reális előfeltételeket a kollektív biztonsági rendszer létrehozásához és a kontinens országai együttműködésének fejlesztéséhez. A Kínai Népköztársaság vezetői mindent elkövetnek annak érdekében, hogy diszkreditál- ják az európai biztonság megteremtésének a szocialista országok által kitűzött programját, és ezzel megnehezítsék az európai rendezést. A kínai vezetők rosszindulatúan támadják az európai szocialista államok és a kommunista pártok vezetőinek találkozóin elfogadott dokumentumokat, amelyekben kidolgozták a béke és biztonság megerősítésére vonatkozó szocialista javaslatokat. E történelmi jelentőségű dokumentumokat és javaslatokat a kínai propaganda igyekezett arra irányuló kísérletnek feltüntetni, hogy ezen országok „ellenforradalmi szentszövetséget szándékoznak összetákolni, elnyomják az európai forradalmi mozgalmakat, stabilizálni akarják a tőkésvilág rendjét.“ Az európai rendezési program elleni fellépést azzal a demagóg és rágalmazó megjegyzéssel „igazolták“, hogy a Szovjetunió és más szocialista országok „a továbbiakban is árasztani akarják Kína ellenes, a nti kommun ista és népellenes kombinációikat“. A kínai vezetők alá szeretnék aknázni magát az európai béke biztosításának épületét, és annak elismerését, hogy a jelenleg fennálló európai határok szK lárdak és sérthetetlenek. Mao Ce-tung még 1964-ben, a japán szocialisták egy csoportjával folytaiott beszélgetése során nyíltan kifejezte fenntartásait a második világháború eredményeként kialakult európai határokkal kapcsolatban, és kijelentette, hogy meg kell azokat változtatni. 1969 decemberében a Zsenmin Zsipao amiatt kesergett, hogy az európai biztonság gondolatának célja a „status quo fenntartása Európában“. Ez az álláspont a legfontosabb oka annak, hogy Peking támadja a Szovjetunió és a Német Szövetségi Köztársaság közötti szerződést, amely többek között kimondja: nemzetközi jogilag el kell ismerni a fennálló határokat, mindenekelőtt az Odera—Neisse-ha- tárt, valamint a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság közötti határt. 1970. szeptember 13-án a Zsenmin Zsipao olyan cikket publikált, amely e szerződést „a német nép, a szovjet nép és Európa összes népe érdekei elárulásának, a nyugatnémet militarizmus bátorításának“ tünteti föl. Hasonló módon „értékelte“ Peking a Nyu- gat-Berlinről kötött négyhatalmi megállapodásokat, A kínai vezetés mindenekelőtt azért fogadta ellenségesen ezeket a szerződéseket és megállapodásokat, mert azok elősegítik a politikai légkör javulását a földrész országai közötti kapcsolatokban és kedvezően hatnak az európai ügyek menetére. Peking igyekezett szétrombolni vagy legalábbis megnehezíteni az európai enyhülés folyamatát: nagy erőfeszítést fejtett ki annak érdekében, hogy bizalmatlanságot keltsen magával az összeurópai biztonsági és együttműködési értekezlet összehívásának gondolatával szemben is, amellyel a Szovjetunió és más szocialista államok öt évvel ezelőtt léptek fel. Amikor kihasználja a szocializmus és a kapitalizmus között Európában fennálló ellentéteket (azon körök aktív tevékenységét, amelyek szeretnék a visz- szájára fordítani az enyhülési folyamatot), Pekinget az a cél vezérli, hogy kiélezze a feszültséget földrészünkön, s ily módon maximálisan növelje a konfrontációt az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Az Egyesült Államok figyelmét elsősorban Európára terelve kívánja könnyebben megvalósítani saját ázsiai terveit. 1968. november 8-án, Nixon elnökválasztási győzelmét kommentálva, az Oj Kína hírügynökség helyeslő- leg szólt Nixonnak azon választás előtti ígéreteiről, hogy korlátozza az Egyesült Államok elkötelezettségét azokban a körzetekben, ahol „ez az elkötelezettség túlzottan nagy méreteket öltött“ — azaz Ázsiában —, és jobban fog támaszkodni a fontos körzetekre“. A maoista terveket tükröző hivátalos kínai hírügynökség szerint a nemzetközi feszültség tűzfészkeit Kínától minél távoLabb kell lángra lobbantam, s az ilyen „elsőrendű körzet mindenekelőtt Európa“. Ugyanazon év november 26-án Peking javasolta Washingtonnak: az ismert öt alapelv alapján kössenek szerződést a két ország békés együttéléséről. Békés egymás mellett élés az Egyesült Államokkal, cserébe azért, hogy az Egyesült Államok Ázsiából Európába helyezi át agresszív politikájának súlypontját — ez a pekingi vezetők elgondolása. közzétett interjúja ilyen centrumoknak nevezi az Egye. sült Államokat, a Szovjetuniót, Nyugat-Európát (£ „második átmeneti zónában“ levő harmadik hatalmat, amely szembeáll az Egyesült Államokkal és versenyt folytat vele), Japánt (a „negyedik hatalmat“) és Kínát (az „ötödik, potenciális hatalmat“), amely „néhány évtizeden belül erős és virágzó országgá változik“ (Megjegyezzük, hogy ezt a felosztást a kínaiak lényegében az amerikai elnök 1971. július 6-i Kansas Cityben elhangzott beszédéből vették kölcsön.) Ebben a sémában is, akárcsak a „két szuperhatalom monopóliuma elleni harc „ismert pekingi doktrínájában, nyíltan lelepleződik korunk eseményeinek osztályszempontok nélküli vizsgálata. A kínai vezetők, figyelmen kívül hagyva a két ellentétes társadalmi politikai rendszer létezését, megpróbálják a világot mint országok konglomerátumát bemutatni. Korunk alapvető ellentmondásának nem ezen rendszerek harcát, hanem a szűk állami érdekek összeütközését tekintik. Peking elgondolása szerint ebben a harcban kell kikovácsolódnia a „harmadik hatalomnak“, Nyugat- Európának. A maoisták javaslatainak megfelelően, tí hatalmat az „egység és együttműködés megerősítésével" kell létrehozni, amit úgy tálalnak fel, mint a nyugat-európai országok egyetlen lehetőségét „pozíciók megőrzésére, fennmaradásuk biztosítására“. Nyugat-Európának mint harmadik hatalomnak a gondolatát Peking nem véletlenül karolta fel (a2 Egyesült Államokkal összhangban). A kontinens eme részének önmagában is jelentős politikai, gazdasági és katonai egységgé való változtatásában a kínai vezetők az összeurópai együttműködés alternatíváját látják. Peking elképzeléseinek valóra váltása azt jelentené, hogy Európa visszatér a hidegháború korszakához, megmarad a megosztottság, a szocialista és a kapitalista országok között kibontakozó együttműködést az antagonizmus és a feszültség növekedése váltja fel. Az európai megosztottság fenntartására szántak és dolgoztak ki a maoisták a mikro-euróoai egységek — a „Földközi-tengeri Szövetség", a „Balkáni Blokk“ stb. — formájában létrehozandó kis csoportosulások megalkotásának „eszméjét“ is. A nagyhatalmiság indulatától fűtve a kínai vezetés a Földközi-tenger medencéjében fekvő országok részére még „recepteket“ is kidolgozott, mivel ezek az országok — úgymond — „nem képesek ellenállni az ellenük irányuló szovjet, illetve amerikai hegemónia-törekvésének“. Ezért a maoisták tanácsa szerint a felségvizek határát 200 mérföldre kell kiterjeszteni, ami „automatikusan eltávolít a Földközi-tengerről minden idegen flottát“. Peking Európával mint harmadik hatalommal kapcsolatos „elméleti“ fejtegetéseivel együtt járnak és erősítik azok a gyakorlati lépések, amelyek célja, aktivizálni kapcsolatait a nyugat-európai államokkal, mindenekelőtt a NATO-országokkal. 1970 októbere óta Kína öt NATO-tagállammal létesített diplomáciai kapcsolatot. Hozzájuk fűződő kapcsolatai alapelveinelt meghatározásakor Peking számon tartja az Atlanti Szerződésben való részvételükből folyó kötelezetted- geiket. Igen sajátosan alakult Pekingnek a Német Szövetségi Köztársasághoz fűződő viszonya. A kínai vezetőket kétségtelenül kielégítette a Kiesinger-kormány politikája: az európai feszültség fenntartása, a szomszédos országokkal szembeni revansista igények, a szocialista közösséggel szembeni provokációk. Ebben az időszakban a kínai—nyugatnémet kapcsolatok mind szorosabbakká és sokrétűbbekké váltak. Pekingnek azonban szemmel láthatólag nem volt ínyére az új nyugatnémet kormány politikájában eluralkodó realizmus, az, hogy e kormány szerződést kötött a Szovjetunióval és Lengyelországgal. Emiatt a kínai—nyugatnémet kapcsolatok fejlődése az utóbbi két évben lelassult. . Pekingnek a nyugat-európai tőkésországok „egyesülésével“ való törődésével, a „tömörülési tendencia“ dicsőítésével feltűnő ellentétben áll a szocialista közösséggel szembeni nyíltan ellenséges magatartása, s az a próbálkozása, hogy „elméletileg megalapozza“ a KGST-vel és a Varsói Szerződéssel szemben folytatott bomlasztó aknamunkáját. Mivel jól tudják, hogy az egész szocialista közösség ellen nem folytathatnak frontális támadást, a maóisták igyekeznek differenciálni viszonyukat a szocialista országokkal, kiszélesíteni a csatornákat ideológiai behatolásukhoz, politikájuk eszközévé tenni ezeket az országokat, és végeredményben szétrombolni vagy gyengíteni a szocialista rendszer egységét és erejét. Az európai népek saját tapasztalataik alapján győződtek meg arról, mennyire veszélyes ez az út, amely felé Kína a hidegháború bajnokaival „egységfrontba“ tereli őket. A maoista politika perspektívátlansága nyilvánvaló, mivel éles ellentétben áll Európa népeinek, az összes békeszerető erőnek a létérdekével. És kétség sem férhet ahhoz, hogy a jövő az összeurópai biztonság megszilárdításáért, az együttműködés megteremtéséért és fejlesztéséért harcolóké; e körülménynek pedig elsőrendű jelentősége van a világbéke megszilárdítása szempontjából. Az utóbbi hónapokban a kínai vezetők néhány új gondolatot kezdtek hangoztatni Európa jövőbeli fejlődését illetően, s kezdték kiemelni és megalapozni a világpolitika ún. öt centrumáról szóló tételüket. A Kínai Népköztársaság Államtanácsa elnökének a Sunday Times tudósítójának adott, s 1971. december 5-én (Rövidítés) (MEZSDUNARODNAJA ZSIZNY)
