Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-06 / 157. szám, csütörtök
pillantás az egyesült államokra tu. HOGYAN DÖNT EDWARD KENNEDY ? Pár órával azután, hogy rálőttek George Wallace alabamai kormányzóra, az egyik demokrata elnökjelölt-jelöltre, Nixon elnök elrendelte, hogy ugyanazt a fegyveres védelmet adják meg mások mellett a Kennedy- család életben maradt szená- tor-tagjának, Edward Kennedy- nek is, amit maga az elnök megkap és most egy sor, a választási kampányban részvevő vezető politikus számára is biztosítanak. Akkor, közvetlenül a revolverlövések következtében kialakult sokk-hangulat első óráiban Edward Kennedy megismételte, hogy mint már ezt 1971- ben és az idén is több alkalommal is kijelentette: nem szándékozik jelöltként fellépni az idei elnökválasztásokon. Ugyanakkor a demokrata párt legkülönbözőbb árnyalathoz tartozó vezető köreiben fölmerült az a kérdés, hogy vajon ha Miami Beach-ben egyik most futó elnökjelölt-jelölt sem kapja meg a szükséges támoga- lást, elképzelhető-e, hogy Edward Kennedy mint kompromisszumos jelölt, végül is odaáll a pártkonvenció elé? Ebben a kérdésben legutóbb, a személyében érintett Edward Kennedyn kívül az a Pierre Salinger, John F. Kennedy egykori közeli munkatársa, a Fehér Ház volt sajtótitkára nyilatko- zozott, akit úgy tekintenek, mint az „új baloldal“ egyik tekintélyes képviselőjét a demokrata párton belül. Salinger a következőket mondotta: „Hogy mi a helyzet Edward Kennedy szenátorral? . Feltűnik-e mint kompromisszum-jelölt, ha a demokraták nem tudnak megegyezésre jutni? Én azt hiszem, a demokraták a máris szereplő személyek közül fogják megválasztani jelöltjüket és biztosra veszem, hogy Kennedy szenátor ezúttal nem akarja jelöltetni magát“. Tekintettel arra, hogy Salin- gernek Edward Kennedyvel baráti kapcsolata is van, elképzelhető, hogy kijelentéseiben a szenátor álláspontját fejezi ki. Nagyon lényeges kérdés azonban, hogy vajon hogyan vélekednek a fiatal választók a lehetséges demokrata jelöltekről. Hozzávetőleges becslések szerint a huszonötmillió új választóból legalább 13—14 millió él is majd a szavazati jogával és ezeknek a fiataloknak a döntő többsége valószínűleg demokrata-jelöltre szavazna szívesebben. A pillanatnyilag legesélyesebb demokrata-jelölt, George McGovern vezérkara, választási segédcsapata yiajd- nem kizárólag harminc éven aluli ifjú emberekből, szinte csak értelmiségiekből áll. A fiatalok 1968-ban tömegesen csatlakoztak a demokraták akkori leghaladóbb jelöltjéhez, Eugene McCarthy-hoz és természetesen Robert Kennedyhez. Robert Kennedyt meggyilkolták és a demokrata párti konvenció egyszerűen nem vette figyelembe a fiatalok millióinak hangosan kinyilvánított véleményét arról, hogy nem „régi demokrata gépezetbeli ügyeskedőket“, hanem nyíltszavú és a fiatalokat is megértő politikust szeretnének látni az elnökválasztás során a demokrata listán. McCarthy nem tudott megbirkózni a demokrata párt belső hatalmasságaival, amelyek nem akarták őt jelöltként látni; aztán a szenátusból is kikerült és elment költészetet tanítani a marylandi egyetemre . .. Hadd idézzük ennek kapcsán újra Pierre Sálingért, aki azt állítja, hogy a vietnami háború elleni tiltakozás növekvő erejű hulláma mellett az amerikai politikai élet másik fontos tényezője: az állampolgárok millióinak erősödő lázadása a „rendszer“ ellen. „Egyre jobban úgy érzik, hogy egyéni életük nem tud beilleszkedni a rendszerbe. Úgy látják, hogy a kormány fütyül az ő gondjaikra. Azt mondják: Valahányszor megválasztunk valakit és Washingtonba küldjük, pontosan az ellenkezőjét csinálja, mint amit ígért. Ebből eredhet az a paradoxon, hogy az előválasztásokon oly sok csalódott választó szavazott a politikai színkép két szélén álló személyekre, George McGovernre és George Wallace alabamai kormányzóra“ — írta nemrégiben Pierre Salinger, A Kennedy-család még amerikai méretekben is jelentős vagyonának most Edward Kennedy az ura. Az elmúlt esztendőkben többször is úgy szerepelt a televízióban, hogy nagyobb tömegek előtt mint a kormány élesszavú bírálója, a középrétegek és a kisemberek ügyének védelmezője szerezhetett népszerűséget. Az egyik televíziós szereplése során fekete bőrű polgárokkal együtt járt egy kisváros elhanyagolt negyedeiben és követelte az állami lakásépítés meggyorsítását — bizonyos mérsékeltebb színes bőrű csoportok előtt szerzett ekkor jó pontokat. A választási esélyszámításokban, persze, mint hatalmas mínusz szerepel Edward Kennedy terhére még mindig az a zavaros, a sajtóban is összekuszált történet Mary Kopechne kisasszonnyal. A szenátor autójában ülő és a vízbefulladt titkárnő ügye fel-felbukkan Edward Kennedy ellenfeleinek megjegyzéseiben. Ezek az ellenfelek egyáltalán nem csak a republikánus párt soraiban keresendők. Igaz: akadt olyan elemzés is, amely megkísérelte és nem is eredménytelenül azt sugallni a közvéleménynek, hogy az egész szerencsétlenség-ügy előre kitervelt és gondosan kiszámított Kennedy-el- lenes mesterkedés volt. Természetesen ma már nem lehet az ügy minden részletét újravizsgálni, de sok lap, televízió- adás ír ma úgy Edward Kennedyről, mint „minden alap nélkül megrágalmazott fiatalemberről, akit azért akartak bemocskolni, mert túlságosan jól ismeri a republikánus kormányzat sötét ügyeit.“ De Edward Kennedy egyelőre újra meg újra megismétli, hogy legfeljebb 1976-ban indul és most, az elmúlt két-három hónapban többször is odaáll! George McGovern mellé. Mindazok a politikailag aktívnak tekinthető értelmiségiek, akik annak idején John Fitzgerald Kennedy elnöksége idején a család mellett álltak, majd Robert Kennedy választási kampányában szerepeltek, rövid töprengés után (a töprengési idő alatt megkísérelték rávenni Edward Kenne- dyt az indulásra) McGovern mellé álltak. Nagynevű tudósokról, néhány tekintélyes helyi politikusról, zenészekről, filmszínészekről van elsősorban sző, akiknek a hatását az egyszerűbb választókra nagyon fontosnak kel] tekinteni.' A szenátus egyik legfiatalabb tagja Edward Kennedy és az előbbiekben említett fontos kérdés, a fiatal szavazók állás- foglalása sokban függ az ő véleményétől is. Amikor McGovern megkezdte kampányát, sokan emlékezteitek arra, hogy az Egyesült Államok elnökeinek sorában nem sok ötven év alatti elnök volt (Kennedy 43, Theodore Roosevelt 42, Cleveland 47, Garfield 49, Grant 46, Pierce 48, Polk 49 éves volt, amikor esküt tett — George Stanley McGovern az idén tölti be 49. életévét.). Richard Nixon éppen 56 éves volt, amikor beköltözött a Fehér Házba. GÄRDOS MIKLÓS A kairól Al Ahram cáfolja azokat a véleményeket, amelyek szerint a Szovjetunió a Közel- Keleten „a se háború, se béke" állapotának fenntartásában érdekelt. Az ilyen kijelentések csupán nehezíthetik az izraeli agresszió következményeinek felszámolásáért vívott harcot, azt a harcot, amelyben az arab országok legfőbb szövetségese a Szovjetunió — állapítja meg a szemleíró. Akik azt állítják, hogy a Szovjetunió elsősorban „viiághatalom“ és csupán másodsorban az imperializmus ellen küzdő nemzeti felszabadító mozgalmakat támogató szocialista állam — tévútra kívánják vezetni az arabokat. Amikor az imperialista körök egyenlőségjelet tesznek Izraelnek a Sinai félszigeten való katonai jelenléte s az Egyiptomnak nyújtott szovjet katonai segítség közé, egy kalap alá vonják az amerikai imperializmus által támogatott izraeli agresszort és akt a szocialista államot, amely segítséget nyújt Egyiptom igazi harcához. A közel-keleti országoknak nyújtott szovjet katonai támogatás fokozódása növeli az arabok lehetőségeit az izraeli agresszió ellen vívott harcban. St Wmii A párizsi polgári lap „Az ezer gyilkosság“ címmel közöl cikket Guatemaláról. „A színpadra alkalmazás“ módja már jól ismert Guatemalában: egy ember vacsorázik a főváros valamelyik éttermében, belép két ismeretlen, egy méterre az asztaltól megáll és kilő kőt golyót. Hogy az áldozat ez alkalommal a guatemalal parlament alelnöke volt, az legföljebb csak némi fontosságot kölcsönöz az ügynek. A módszer azonban már régen — vagy tíz esztendeje — beveti szokás Lalin-Amerika legszebb országában. Olioero Casteneta Raiz azért halt meg egy szép vasárnap, mert megfeledkezett a kötelező óvatosságról; nem vitte magával testőreit... Castenetát úgy ismerték, mint a kormánypárt vezetőjét, Arana Osorio köztársasági elnök kebelbarátját, s mint olyan személyiséget, aki a Manó Blanca (Fehér Kéz) nevű szélső- jobboldali szervezet aktív vezetője volt. E szervezet ölt meg és rabolt el több baloldali vagy csak annak mondott állampolgárt. Csupán 1971-ben tizenöt polgármestert, három képviselőt, kilencszázhatvan egyszerű polgárt és ötvenöt rendőrt gyilkoltak meg az országban. Nem múlik el nap anélkül, hogy az utak mentén ne találnának agyonlőtt — gyakran megcsonkított — embereket. A szélsőjobboldali erőszak válogatás nélkül végez szakszervezeti vezetőkkel, egyetemistákkal. Mint mondják, a Manó Blanca részben rendőrökből áll, de legalábbis épít cinkosságukra, s támogatói megtalálhatók a hatalmon levők között is. George McGovern szenátor, az amerikai magazinnak adóit interjújában közölte: ha a Demokrata Párt megtorpedózza elnökjelölését, független politikusként indul az amerikai elnök választáson. „Úgy gondolom, eljutottam már arra a pontra, hogy számíthatok pártom jelölésére, de ha a Demokrata Párt bizonyos csoportjai megakadályozzák jelölésemet, függetlenként indulok“ — közölte nyilatkozatában. THE JAPAN TIMES A tokiói lap közli a japán tervhivatal jelentését az idei március végén befejeződött 1971- es gazdasági év eredményeiről. A bruttó nemzeti termék az 1971-es •költségvetési évben 5,7 százalékkal nőtt, vagyis erőteljesebben, mint azt a kormány feltételezte. A hivatalos becslés 4,3 százalék volt, ami a háború utáni időszak legalacsonyabb mutatószáma. A bruttó nemzeti termék eddigi legalacsonyabb növekedése az 1965-ös 5,6 százalék. Ennek ellenére az 1971-es gazdasági növekedés elmarad az 1970. évitől. Ekkor a bruttó nemzeti termék 9,5 százalékra növekedett. KLOSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE — Ott kell várnom, igen? — Brávó, Oberleutnant! Bevezetteti a tábori telefont és állandóan kapcsolatban lesz velem. Ezenkívül egy kiilönle. ges ügynök áll a rendelkezésére, aki majd ott jelentkezik. — Hogy ismerem meg? — Ö majd megismeri magát. Rám hivatkozik. Talán szüksége lesz önre, talán nem. Önnek ott kell lenni, fenyegető, bizonytalan atmoszférát kell teremteni, járja be az egész házat, kukkantson be minden sarokba, de egyedül ne keressen semjnit, mert ha észrevenné- nek valamit és megsemmisítik a dokumentációt, akkor repül a feje. Különben mit érdekel engem az ön feje?! Tulajdonképpen — gondolkozott el — más valakit kellene oda küldenem. De nincs senki a kezem ügyében, Kloss. Legjobb lenne, ha egy nőt küldhetnék oda. Sajnos, ez lehetetlen — mondta mintegy önmagának. És hirtelen, mintha visszatérne a qondolatban a valósághoz, közömbös hangon megkérdezte: Oberleutnant, tudja, hogy az ilyen finom munkára a nők a legjobbak? — Igenis! — csapta össze bokáját Kloss. Megfordult és kiment. Lassan lépkedett a lépcsőn, hóna alatt volt a „G—298“-as feliratú dosszié. A Przetokra váló azonnali utazás teljesen lehetetlenné tette minden tervét, pedig mindenáron értesítenie kell Leont. Hofberg nem szereti, ha halogatják parancsának végrehajtását. Vajon ott Fordította Bába Mihály áll-e most az ablaknál és hallgatja-e az induló autók zaját? Sajnálom. Még vár két percet, gondolta Kloss, amikor lenyomta a toalett kilincsét. Körülnézett a szűk helyiségben, megbizonyosodott róla, hogy nem figyelhetik. Egy kis papírlapra sietve felírt néhány szót, aztán felnyitotta az óra fedelét, és a papírdarabkát belerejtette. Az óra, mint sejteni lehetett, megállt. A katonák kártyázással ütötték el a várakozási időt. Annyira el voltak foglalva a játékkal, hogy alig vették észre Kloss érkezését. A Feldwebel jelentette Klossnak, hogy a telefonista csoport útra kész. Nem kérdezte meg Klosst, hogy hová mennek. A parancsot biztosan más adta ki neki. A sofőr nagy nehezen fordult a régi mezőgazdasági iskola épülete előtti utcán, ahol Hofberg királysága székelt. Az autó egy pillanatra megállt a széles Warszawska utca kereszteződésénél, hogy elengedje a végtelennek tűnő katonai gépkocsi oszlopot. Kloss, mint- ha önkéntelenül tette volna, órájára tekintett csodálkozva, hoqy megállt. Szidta a lengyel órást, aki olyan rosszul csinálta meg óráját és intett a Feld- webelnek, hogy szálljon le az autóról. — Itt, nem messze — mondta s átadta neki az órát — van egy órásműhely. Adja át neki, mondja meg, hogy Kloss főhadnagy küldte, akinek az óráját javította, és ha öt perc múlva nem javítja meg rendesen, akkor ... Az altiszt hátra arcot csinált. Arcán látszott, hogy nem nagyon lelkesedett a feladatért, Kloss nem vette le róla a tekintetét, amíq be nem ment az óráshoz. Azzal játszadozott közben, hogy pisztolytáskáját kapcsolta ki és be. Nem a legbiztonságosabb módot választotta, de nem volt más választása. Ha a Feldwebel nem tér vissza három perc múlva... j Az órásmúhely ajtajában megjelent az altiszt. Futott az autóhoz. — Az órás elnézését kéri. Azt mondta, ha ismét elromlana, ingyen javítja meg a főhadnagy úrnak. Kloss érdeklődéssel pillantott a himlőhelyes arcú Feldwebelre. Ez a legény, parancsától felhatalmazva, úgy mehetett be Leon üzletébe, hogy lármát csapott, megfenyegette. A többségük így cselekszik — akkor is, ha felesleges —, csak azért, hogy megmutassák az uralkodókhoz való tartozásukat. Ez a legény lelkesedés nélkül ment, valószínű, hogy amikor eljött, megkérdezte, mennyibe kerül a javítás. Banális megállapítás, hogy a németek is különfélék, hogy közöttük is vannak egyszerű, lelkes emberek, akiket erővel öltöztettek egyenruhába, akik gyűlölik a háborút. Csak nem lehet megkülönböztetni a jót a rossztól, nem tudja megfigyelni mindent külön-külön. — Indulás! — szólt a sofőrnek. Przetocki úszott a boldogságban, azt sem tudta, hová ültesse folantát. Végül is úgy döntött, hogy a szalon sarkában a fal mellett álló biedermeier fotel, amely fölött a házigazda ősének portréi függtek, lesz a megfelelő hely. Felemelte a súlyos réz petróleumlámpát, kissé feljebb csavarta. — Hadd nézzelek meg, gyermekem. Hiszen amikor utoljára láttalak... Zo. sía — jutott eszébe hirtelen. — Meg- mondtad a konyhában, hogy készítsenek valamit Krzeminska kisasszonynak? Szegénykém, nagyon elfáradtál. Mi újság Krakkóban? Az ember nem tud semmit a világról a háború miatt, mert fél kidugni az orrát a négy fal közül, sót még az otthonában sincs biztonságban ... — Igaz, nagyapa — mondta Zosia — fanowa rántottát készít és azonnal hozza. — Köszönöm, gyermekem. Nem tudom, folanta asszony, bemutattam-e már az unokámat. Ebben a felfordulásban ... Elszoktunk a vendégektől. Ö a Zosia — tüntetően elhúzta a szája szélét — Zosia Latoszék. És gondoljon arra, hogy valaki, aki ezt a nevet viseli: Latoszek, az a Przetocki unokája. — Nagyapa — szólt sértődötten Zosia. Fiatal, alig tizennyolc éves kislány volt, szőke hajú és kék szemű, nem túlságosan szép, de magas és csinos. Világos bőre és könnyen elpiruló arca bájossá tette. — Nagyon örülök — mondta folanta. — Apám gyakran emlegette az ön lányát, Helenát, ha nem tévedek. — Nem tévedsz, gyermekem. Sajnos, semmit sem tudok Helenáról. A háború kirobbanásakor szem elől vesztettem, és őt is, nos, ezt a Latoszeket. Na, de elég a szomorú témákból, Zosia — bocsánat, kérőén megcsókolta arcát — bocsáss meg az öregnek. Gyakran emlegettem neked a barátomat, Henryk Krzeminskit, akivel fiatal korunkban Bécsben lumpoltunk és nézz csak oda ... Henryk későn nősült, mert szerette a legényéletet, aj, de nagyon szerette, hogy szín- te bűn a kislányok előtt emlegetni. Ezért van az én barátomnak olyan fiatal lánya, aki aliq idősebb az unokámnál. Más doloq az, hogy az én lányom sietett — legyintett. (Folytatjuk) 1972 VII. THE Ifi II»! Miről ír a világsajtó? Andrzej Zbych:
