Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-24 / 172. szám, hétfő
Ivan Bunyin: A „Szaratov" gőzösön Alkonyaikor futó májusi eső suhogott az ablakok előtt. A ragyás képű tisztiszolga, aki a konyhában a bádoglámpa fényénél teázott, a falon ketyegő órára nézett, felállt, és esetlenül — hogy ne csikorogjon űj csizmájával — besomfordált a sötét dolgozószobába, s odalépett a pamlaghoz: — Nagyságos uram, kilenc múlt... A tiszt ijedten felnyitotta a szemét: — Mi az? Kilenc múlt? Lehetetlen ... Mindkét ablak a csendes utcára nyílt, amely szinte elveszett a kertek közt: tavaszi üde nyirkosság és nyárfaillat áradt be. A tiszt éles szaglásával — amilyen a fiataloknál erős alvás után szokott lenni — kóstolgatta az illatokat, majd frissen felült a pamlagon, s lelógatta a lábát. — Gyújts lámpát, és siess konflisért. De gyors legyen ... És kiment, hogy átöltözködjék, megmosakodjék. Hideg vizet locsolt fejére, rövid, göndör haját kölnivízzel nedvesítette, megfésülte, s újra belenézett a tükörbe: arca üde volt, szeme csillogott; egytől hatig népes tiszti társaságban villásreggelizett, otthon egy pillanat alatt elnyomta az álom, ahogy több órai szüntelen ivás, dohányzás, nevetgélés és fecsegés után szokott lenni, de most kitűnően érezte magát. Az előszobában a legény átnyújtotta kardját, sapkáját és vékony nyári köpenyét, kitárta a külső ajtót — ő könnyedén beugrott a konflisba, és kissé rekedten elkiáltotta magát: — Lódulj szaporán! Egy rubel üti a markodl A fák sűrű, olajoszöld lombja alatt az utcalámpák derűs fénye viliózott, a nedves nyárfák üde, fűszeres illatot árasztottak, a ló száguldott, patkói piros szikrákat csiholtak. Minden pompás volt: a zöld lomb, az utcalámpák s a közelgő találka, meg a cigaretta íze, amelyre futtában sikerült rágyújtania. Minden egyetlen boldog érzéssé olvadt össze benne: most bármire hajlandó lett volna. A pálinka, a benediktín, a török kávé tette-e? Badarság — csupán a tavasz és a kitűnő közérzete... Az ajtót egy kicsiny, igen züllött külsejű szobalány nyitotta ki; ringva járt hegyes sarkú cipőjében. A tiszt gyorsan ledobta köpenyét, lecsatolta kardját, a tükörasztalra hajította sapkáját, kissé felfésülte a haját, majd sarkantyúit pengetve, bement a kicsiny s a sok budoár- bútordarabtól zsúfolt szobába. Nyomban belépett a nő is, szintén ringva járt hátul kivágott cipőjében, rózsállott meztelen sarka; magas volt, hajlékony, vállig felhasított, lebegő ujjú, szűk és tarka pongyolájában szürke kígyóhoz hasonlított. Hosszú metszésű és kissé kancsal volt a szeme is. Hosszú, sápadt, kezében cigaretta füstöl- gött, hosszú borostyánszipkában. A férfi megcsókolta a bal kezét, s összevágta a sarkát: — Az istenért, bocsáss meg: önhibámon kívül késtem ... A nő sudár termetének fölényével végignézett a férfi apró csigás, rövid hajának nedves fényén, csillogó szemén, s megérezte a belőle áradó szeszszagot. — Régóta ismerjük mi ezt a hibát... És leült a selyempuffra, bal kezével megfogta jobb karját, a könyöke alatt, s magasra emelve tartotta cigarettáját; lábát egymásra tette, és pongyolája oldalsó kivágásából kivillant a combja. A férfi a szemközti selyemkanapéra ült le, és nadrágzsebéből előhúzta cigaretta- tárcáját. — Képzeld, micsoda história történt... — Képzelem, képzelem ... A férfi gyorsan, ügyesen rágyújtott, az égő gyufát megló- bálta, s a puff mellett levő, keleti asztalkán álló hamutartóba hajította, közben kényelmesen elhelyezkedett, és szokott, mérhetetlen rajongásával bámulta a nő csupasz térdét a pongyola kivágásában. — Nos, jól van, ha nem akarod hallgatni, hát nem kell... Ma esti programunk: el akarsz menni a Kereskedő-parkba? Ott ma valami „Japán éjszaka“ megy — tudod, lampionok, a színpadon gésák, „a szépségemért első díjat nyertem .. A nő a fejét rázta: — Nem kell semmilyen program. Ma itthon maradok. — Ahogy akarod. Ez sem rossz. A nő végigtekintett a szobán: — Kedves barátom, ez az utolsó találkánk. A férfi vidáman elképedt: — Hogyhogy az utolsó? — Ügy. A férfi szeme még vidámabban csillogott. — Már megbocsáss, ez mulatságos! — Én egy cseppet sem tartom mulatságosnak. — Nagyszerű. De mégis szeretném tudni, mit jelent ez a talány? Mi a szösz ütött beléd ... mint őrmesterünk mondja. — Hogy mit mondanak az őrmesterek, ez engem édeskeveset érdekel. És, az igazat megvallva, nem egészen értem, minek örülsz. — Örülök, mint mindig, ha látlak. — Ez nagyon kedves, de most nem nagyon helyénvaló. — De hát az ördögbe is, még mindig egy kukkot se értek belőle! Mi történt? — Az történt, amit már rég meg kellett volna mondanom neked. Visszamegyek hozzá. Szakításunk tévedés volt. — Szent Habakuk! De hát komolyan beszélsz? — Halálos komolyan. Rút bűnt követtem el vele szemben. De ő hajlandó mindent megbocsátani, elfelejteni. — Micsoda nagylelkűség! — Ne komédiázzál! Még a nagyböjt alatt találkoztam vele... — Vagyis előttem titokban, és folytatva ... — Mit folytatva? Értem, de úgyis mindegy ... Találkoztam vele — és persze titokban, mert nem akartam szenvedést okozni neked —, és akkor mindjárt rájöttem, hogy mindig szerettem őt. A férfi összecsípte a szemét, cigarettája szopókáját rágta: — Vagyis a pénzét, ugye? — Nem gazdagabb nálad. És mit számít nekem a ti pénzetek! Ha akarnám __ — Bocsáss meg, így csak kokottok beszélnek. — Hát mi vagyok én, ha nem kokott? Talán a magam pénzéből élek, s nem a tiédből? A férfi hadarva dünnyögte a szokott tiszti mondókát: — Szerelemnél nem számít a pénz. — De hát én szeretem őt! — Tehát én csupán ideig- óráig tartó játék, gondűző mulatság voltam számodra? Vagyonos kitartóid egyike? — Nagyon jól tudod, hogy egyáltalán nem voltál mulatság, sem játék, Hát igen: kitartott vagyok — de mégis aljasság, hogy felhánytorgatod. — Lassabban a testtel! Válogassa meg a kifejezéseit, ahogyan a franciák mondják! — Magának is azt tanácsolom, tartsa magát ehhez a szabályhoz. Egyszóval ... A tiszt felállt. Ojra elöntötte a mindenre elszántság hulláma, amely akkor hatalmasodott el rajta, mikor a bérkocsin ide száguldott; fel-alá járkált a szobában, igyekezett összeszedni gondolatait, még mindig nem hitte el azt a képtelenséget, azt a váratlan eseményt, amely egyszerre szertefoszlatta a mai estéről szőtt örömteljes reményeit; felrúgta a szőnyegen heverő, piros szarafános, sárga hajú babát, visszaült a kanapéra, és farkasszemet nézett a nővel: — Ismét megkérdem: nem tréfa ez? A nő lehunyta szemét, és ta- gadólag megrázta rég kialudt cigarettáját. A férfi elgondolkozott, újra rágyújtott, és megint rágcsálta a szopőkát, s tagoltan mondta: — No és te azt hiszed, hogy én csak úgy odaadom neki a te kezedet, a lábadat, hogy ő fogja csókolni ezt a térdet, amelyet tegnap még én csókoltam? A nő felvonta a szemöldökét: — Mégsem vagyok tárgy, kedves barátom, amelyet oda lehet adni vagy nem adni. És milyen jogon ... A férfi sietve a hamutartóba ejtette cigarettáját, és előrehajolva, egy kicsiny, síkos, tarkafoltos browningot húzott elő nadrágja hátsó zsebéből, s meg- lóbálta a tenyerén: — Ez az én jogom. A nő rásandított, s unottan elmosolyodott: — Nem szeretem a melodrámákat. És szenvtelenül, hangosan kiszólt: — Szonya, hozza be PaveJ Szergejevics köpenyét. — Mi az? — Semmi. Maga részeg. Menjen! — Ez az utolsó szava? — Az utolsó. Felállt, és megigazította pongyolája kivágását. A férfi vidám eltökéltséggel lépett hozzá: — Vigyázzon, nehogy valóban az utolsó legyen! — Részeg ripacs — mondta a nő megvetőn, és hosszú ujjaival haját igazgatva, kifelé indult. A tiszt azonban olyan erősen ragadta meg a csupasz alsókarját, hogy a nő teste ívben meghajolt — hirtelen hátrafordult, szeme még jobban szétfutott, és ütésre lendítette karját. A férfi ügyesen félrehajolt, kajánul elfintorította arcát, és lőtt. Ugyanannak az évnek december hónapjában, a kereskedelmi flotta „Szaratov“ nevű gőzöse az Indiai-óceánon Vlagyivosztok felé tartott. A hajó orrában kifeszített ponyva alatt megrekedt a forró levegő, tikkasztó félhomály volt, csillogtak a visszatükröződő vízcsep- pek; s az izzó ponyva alatt derékig meztelen rabok ültek vagy hevertek a fedélzeten: félig leborotvált fejük félelmetes volt, fehér vitorlavászon nadrágot viseltek, lábuk csupasz, bokájukon bilincsgyűrű. Mint valamennyi, ő is derékig meztelen volt, sovány felsőteste barnára sült. Csak a fél fején sötétlett kurtára nyírt haj, rég nem borotvált, beesett arcát vöröses-fekete kemény szakáll borította, szeme lázasan csillogott. A korlátra támaszkodott, merőn nézte a magas hajófal tövében, mélyen lent to- vasikló, tarajos sötétkék hullámokat, és olykor-olykor belé- köpött. Fordította: GELLERT GYÖRGY HUSZÁR TIBOR FELVÉTELE KLOSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE Hans Kloss a díszegyenruhájában állt a gauleiter kastélyának bejárata előtt. A vaskapun át minden pillanatban kocsik robogtak be, az SS őrök kőszobor- ként álltak. Kloss órájára tekintett; nem volt biztos abban, hogy nem érkezett e túl korán. Nem tudta, minek köszönheti ezt a meghívót. Hiszen álig ismert munkatársa volt a helybeli Abwehr stell ének és soha sem találkozott a gauleiterrel. Talán a felesége? Ennek a szárazkó- ró német asszonynak, aki a fiatal lányok pózában tetszeleg, Brunner mutatta be egy hangversenyen. Aztán elmentek meginni egy csésze kávét és a gauleiter felesége kacérkodva mosolygott; Kloss hazakísérte. Amikor elbúcsúztak, az asszony azt mondta: „Remélem, hogy még látom, főhadnagy“. Es most megkapta a meghívót. Természetesen el kellett jönnie, sőt arra gondolt, hogy valamivel többet tud meg a németek reakciójáról a Reil üzemében történt robbanásra. Kloss főnöke hallgatott. Brunner meg, aki az ügyet vizsgálta a Gestapo részéről, csak azt ismételgette: „Elkapjuk őket“. Kloss nyugtalan volt. A robbanás elpusztította a raktárakat és az egyik kivetőt, de az üzemben tovább dolgoztak és a robbanással kapcsolatos vizsgálatok során nagyon keveset tudtak meg a dolgozóktól. Kloss azt mondta Ed- wardnak: „A fiúk nagyszerűen dolgozlak, de ez még csak a kezdet. A németek fokozzák az éberséget". Fordította: Bába Mihály Edward nagyszerű munkatárs volt, de néha túl meggondolatlanul cselekedett, nem tudta megérteni, hogy az információ gyakran többet ér a cselekedetnél. Foglalkozása tanító volt, a beosztottait néha úgy kezelte, mint a diákjait. „Kazik jelesre felelt" — jelentette ki. De Kazik információi — akit különben Kloss sohasem látott, mert a konspiráció szabályai ezt a lehetőséget kizárták — alapjában véve nem voltak pontosak. Nem volt pontos tervük Reil üzeméről sem, nem tudták, hogy a németek hol tartják Pulkowskit. Apropo: Pulkowski. A központ minden jelentésében szerepel ez a név. Ki kell szabadítani a németek kezéből, vagy ... Kloss erre a vagyra gondolni sem akart. Vajon mondott-e valamit Pulkowski? Edwardnak az volt a véleménye, hogy jellemes ember, hogy nem fog beszélni, de Kloss jobban ismerte azt a módszert, ahogyan a Gestapo bánt a letartóztatottakkal. Nem ámíthatta magát. Mindent meg kell tudni Pulkowskiról. De ha Dankának nem sikerül... Amikor a kastély lépcsőin ment felfelé, még egyszer bankára gondolt. Annak a lánynak vasidegei vannak; sohasem beszélt magáról, bár már néhány hónapja ismerik egymást. Kloss még az igazi nevét sem tudta. Különben ő is... A hallban álló nagy tükörbe pillantott, megtanult uralkodni arcizmain, de szerette ellenőrizni, mint egy színész, ha színpadra lép. A gauleiter felesége számára meg kellett találnia a megfelelő mosolyt, arra az alkalomra, amikor a küszöbön üdvözli. Tudta, hogy néha a legkisebb mozdulat is áruló lehet, tudta, hogy milyen nehéz elrejteni a gyűlöletét. Kezet csókolt az asszonynak, aztán megszorította a gauleiter puha kezét. A szalon már tele volt vendégekkel, katonai és pártegyenruhás férfiakkal, estélyi ruhás nőkkel. Kloss az ajtó közelében állt meg. A pincér rögtön ott termett a tálcával. Levett róla egy poharat és tekintetével ismerősöket keresett. Brunner a főnökével, Horsch őrnaggyal beszélgetett, a küszöbön éppen Puschke métnök állt meg pártegyenruhában. Klosst nagyon érdekelte Puschke, aki Reil helyettese volt. A kövér, nyugtalan tekintetű férfi éppen a háziasszonyt üdvözölte. — És hol van Reil mérnök? — kérdezte az asszony. — Az igazgató rögtön itt lesz — hallotta Kloss Puschke válaszát. — Az igazgató szeret késni. Most egy civilruhás, magas középkorú férfi lépett a házigazdához. Elegáns volt, talán kissé túlzottan is elegáns. Kloss sohasem látta, de elegendő volt egy tekintetet vetni a háziasszonyra, hogy megértse: ez a vendég lesz az este fénypontja. Boldogan mosolyogva üdvözölte, de ugyanakkor, mintha zavarban is lett volna. — Mennyire örülök, Rioletto úr... már féltem ... RiolettoI — gondolta Kloss. — Miféle név ez? — Hogyan tehettem volna meg, hogy nem jövök el! Már régen nem kaptam kellemesebb parancsot. — Ez nem parancs volt, hanem kérés — válaszolt rögtön az asszony. A gauleiter mellett még mindig Puschke állt, az új vendéget bámulta és Kloss úgy érezte, hogy a mérnök tekintetében félelmet és meglepetést pillantott meg. Arra gondolt, jó lenne tudni: mitől fél Puschke, ha valóban fél valamitől. Elhatározta, hogy a központtól tájékoztatást kér erről az ember* ről. Persze nem valószínű, hogy tudnak adni... Különben sokkal fontosabb személy volt Reil, de róla sem sokat tudtak. A Birodalom mérnöke, múlt nélkül. Mennyi idő kell ahhoz, hogy a legkisebb információt is beszerezze az ember! Szüntelenül Reilre gondolt, még akkor is, amikor megpillantotta az ajtóban. Szerencséje volt. A háziasszony ű gyárigazgató társaságában lépett hozzák — Ismerik egymást? Reil mérnök ... Kloss főhadnagy. Kérem, ne felejtse el> hogy vacsora.után táncolunk — fordult Klosshoz az asszony. A háziasszony kettesben hagyta őket. Reil körülnézett. — Kevés a szép nő — mondta. —* A gauleiter nem gondol a magányos férfiakra. Hirtelen csend támadt. A gauleiter megállt a szalon közepén, meliette Rio* letio. — Kedves vendégeim — kezdte a há- zigazda —, az okkultista tudomány nagyszerű specialistája, Rioletto professzor úr körünkben tartózkodik, aki* nek fellépéseit maga a Führer is megtekintette már. — Aztán sokáig beszélt a titokzatos tudományról, amely feltárhatja előttünk a jövőt. — Rioletto úr — fejezte be a házigazda — néhány kísérletet hajt végre. — Szemfényvesztés — fordult Reil Klosshoz, de olyan hangosan, hogy Rioletto is meghallotta. — Ez igazi tudomány — súgta Puschke, aki éppen megjelent mellettük. — A. Puschke — Reil hangja kissé megvetően gunyoros volt. — Tipikus nyugati porosz. Babonás, mint a négerek. /Folytatjuk) ’972. VII. 24. Andrzej Zbych:
