Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-17 / 166. szám, hétfő
C sönd, júliusi éjszaka s a két hegy között alszik a falu. Két hegy? Nem, inkább csak domb mind a kettő. Egyik, a távolabbi, legfeljebb ha háromszáz méter magas, a másik, a közelebb fekvő, nincs több száznál *és lapos lankában nyúlik el mesz- szire. A faluvég fölmegy a lanka közepéig, onnét háromszáz lépésre kezdődik az erdő, középütt derékszögbe törik és megy egyenes vonalban tovább. Olyan, mint egy országhatár, mintha a mesgye mögött sorompók volnának, szigorú határőrség, azon túl más vallás és más törvények, mint a mezőkön. Az erdő párát lehel, a növények és fák lélegzetét, s a sötétben is meg lehet ismerni, hogy bükkerdő mert a lombrengetegből a bükk fanyar és vasszerü szaga árad, a dús klorofil hűvöse, alulról meg moha- és páfrányillat. Rengeteg páfrány lehet az erdőben s a fák tövén és oldalán sző- nyegnyi moha. Ezek most elteltek az éjszakában nedvességgel, kinyíltak a lélegzőszerveik, erősen dolgoznak és illatoznak. Olyan a leheletük, mint a friss fehérnemű érintése az emberi tésteken. Valahol harangvirágok is lehetnek, ez a hűvösségből és a tisztaságból következik, amely az erdőből árad. A hűvösség és a tisztaság színe kék. Sok harangvirág lehet valahol, a szirmaik duzzadtan és keményen állnak most, a száraik rugalmasak és magosuk, olyanok, mint egy falka hűvös testű, túlvilági leány, királyi vérből, akik titokzatos módon és jéghideg, fejvesztett paráznasággal szeretkeznek a csillagokkal. Mindez nem látszik, mert éjszaka van, éjfél után félkettő lehet, sötét. Mindez csak úgy rejlik és érzik a csöndben. Csillag millió van az ogen, fényük kék, villogó és jégszerű; kóborló, kék húsú és falánk hímek ők, akik az éjszakában meglepik, megigézik és megejtik a virágokat. Ez az erdő. Csoda és béke. Kint a földeken valami baj van, valami nincsen rendben. Nem lehet tudni, mi, de valahol zavar van, valahonnét izgalom árad és diszharmónia. Valami történt a mezőkön az éjszakában, csak nem lehet tudni, hol, mi és miért. De valami rendellenesség van és va- lami titok az éjszaka alatt, okvetlenül innen az erdő mesgyéjén, okvetlenül kint a mezőkön, amelyeken az emberek uralkodnak. Mi lehet? A sötétséget éppen csak a csillagok fénye szűri át, hogy a nagy tömbök meglátszanak, de más már nem, s eligazodni csak az illatok után lehet. Illat van ezer, de a mezők áradását valami zavarja. Meteor esett le, vagy földrengés készül talán, vagy holnap leég a falu? Valami veszedelem lappang a közelgő idő méhében, meghal valaki, vagy valami készül a föld irdatlan mélységeiben? Valami zavar van, valami sérti az éjszakát. Mert a mező lüktetése ideges és izgatott. A falu felől jön? Nem, a falu csendes és nyugodt, a faluban nem történhetett semmi sem. Az emberek alusznak és onnét nem jön semmi rendellenes lüktetés. Az állatok piheg- ve feküsznek az istállókban, az emberek a tetők alatt, a gyufákban nincs veszedelem, ott alusznak a tűzhelyek párkányain s a fejük hideg. A mezőkön van a zavar, valahol a mezőkönl Mi lehet? Csak az illatok vannak, semmi más, a csillagfényben fellátszó nagy foltok és az illatok, az erdőé és a mezőké, de az erdő nyugodt, a baj kint lehet a földeken. Igen, a földeken valahol, mert a földek izgatottak, ezt világosan érezni lehet. A világ élete csupa pihegés, csupa dobogás, csupa sejtelem. A világ keresi önmagát és keresi, hogy az éjszakát mi zavarja. Talán valami állat hullott el valahol. Illatozik a mező, mint a kert. Valahol bükköny guggol egész táblával, illata olyan, mint a mézé, kábító és meleg, de messze lehet, talán a másik domboldalon, mert az illat csak egy-egy foszlány és semmi nyugtalanság nem jön onnét, semmi aggodalom. Hát tovább, csak tovább. Amott a gabonák ülnek nem messze keresztekbe rakva a tarlókon, a magolt és az érett, sárga szalma lusta és lisztszerű szaga súlyosan és kövéren jön, egészen a föld felett száll, hömpölyög barázdáról barázdára, mesgyéről mesgyére — és oly nyugodt, mint a zsír, vagy a kenyér, vagy a kenet olaja. Béke — mondja. — Rend. Mag, élet és kenyér. A gabonák körül rend van. De valahol él az izgalom és valahol nyugtalan a mező. A lucernák szaga nyers, friss, tele nedvességgel, ízzel £s zamattal és nevetve száll: — Hajhó! Mit láttam? Mit láttami 1-Iát ő már tud valamit, biztosan tud, csak nem árulja el. Amott bíborhere terül az éjszaka alatt piros virágjaival, a vándor és poszméhek virága, csak úgy vibrál az illata, csak úgy árad, csak úgy árulkodik, ideges és piros szag. — Barna haja volt és a szeme kék! — mondja. — Még holdvilág volt és láttam kék volt a szeme. — De kié? — kérdi minden. — Kié? DALLOS SÁNDOR: Hajnal a mezőn Hanem akkorra már tovaszáll és a mécsvirág felel rá az út széléről a fehér, viaszszerű szagával: — Igaza van. Igaza van. Itt ment el melleltem, én is láttam, igaza van. — De miben? Mit akarsz mondani? — Hollói — kacsint. — Hohó! A szeme kék! Ez bizonyos, a szeme kék! — Kinek, te ostoba? — Valakinek! Valakinek! A szeme kék volt és a haja barna, azt mondhatom. A galagonyabokorra ugrik a figyelem. — Láttad?-r- Aluszom — mondja. — Aluszom. Vénasszony vagyok, aluszom. De szörnyűség, mi történt, szörnyűség! Tömlöc jár érte és kötél! A bürkök fölnevetnek: — Haha! Haha! Csupa vénasszonybeszéd! Mi minden van itt! Cicfarok és papsajt és fű, ördög- cérna, akác, pimpimpáré, tyúkhúr, nyövőtény és má- csonya és kutyatej és cigányzab, húsz, harminc, negyven féle növény az útszélen s ez mind látott valamit, mind tud valamit, mind sejt valamit. — Itt ment — mondják — Itt. Erre. Ide lépett. Rámlépett. Engem megtaposott. Ott megcsúszott. Az arca éget. Barna haja volt. Izzott a kék szeme. Csak erre menjünk! Erre! Erre! Itt történhetett! Az izgalom él, ég és dobol, a faluban kettőt üt a toronyóra, az ég alja dereng s a nyomok a baltacin- táblához vezetnek, melyet nemrég kaszáltak le s amely most sarjában van. A sarjúbaltacinhez vezetnek a nyomok s ott a növények élete izgatott és nyüzsgő éis fejveszett. Csupa lihegés és csupa félelem. — Mi történt? — kérdezik a dolgok. — Mi van itt? Csönd és akkor egyszerre a sarjadó tábla felkiált kétségbeesetten: — Egy emberi A kiáltás olyan, mint két vas, ha összecsap, hideg, erős és csattanó, elnémul tőle minden s a földön vé- gigszáll a hang, mint a kődobás. — Ember! Betölt mindent, kihűt mindent, megdermeszt mindent, az éjszakai világ remeg, vár, s egy pontra néz, ahol a sarjú baltacinen ott sötétlik a félhomályban valami idegen, idegen fekete folt. — Ö az? — kérdik suttogva. — Igen — mondja a baltacin. — Él? — Psztf — súgja a baltacin. — Nem. Halott. Egy le-, gény. Megölték az éjjel. — Kicsoda? — Egy társa. Egy másik legény. — Régen történt? — Nem. Két órája lehet. Valamivel éjfél után. — Beszéltek valamit? — Nem. Ez kiáltott és a másik, aki itt várt rá, a mellébe szúrt. Ennyi volt. — Istenem! — mondják a dolgok. — Istenem! Milyen szörnyű az ember! — Igen — súgja a baltacin. — Nem érthetem. A mát sík elszaladt, ez összerogyott, csak annyit mondott; értem, értem. És: kár, kár. Értitek? Én nem. Miért mondhatta s mit jelenthet ez? Aztán csakhamar megr halt. Most már itt fekszik két órája, a hajtásaim nem ludnak nőni tőle, mert nehéz. Szörnyű nehéz. Nem szól és hideg. Olyan hideg, mint télen a jég. Halott. — 0 — mondják a dolgok —, milyen szörnyűség! A mezőn egy halott! Néznek és félnek és sajnálkoznak, közben megzen? dűl az erdő, állatok törtetnek a patakhoz, a kukorica^ táblák felé, csivitelni és rikoltozni kezdenek a mada^ rak, feljön a nap elönti fényével a világot, fölcsillan a harmat és akkor a hajnali fényben látszik, hogy a bal- tacintábla szélén, közvetlenül az erdő mellett, hanyattvágódva fekszik egy legény, mellén két ujj szélességű seb és alatta feketéspirosan nagy tócsában vér. Az arcán hangyák s egy hatalmas erdei hangya ül az egyik lehunyt szemén. Az erdő még zeng, énekel és ragyog. Csodálatos és a harmat rajta csupa kék, csupa smaragd, türkiz, gyémánt és rubin, aszerint, hogy milyen színt szűrnek ki a cseppek a napból. Hajnali három óra van ekkor s túl a távolabbi há* romszázméteres hegyen van egy másik és azon túl megint egy, ennek a hegynek az oldalán visz fel egy fehér, keskeny út, amelyet süt a nap. Az úton lihegve törtet fölfelé egy ember, egy legény, a homloka izzadt, a szeme karikás, egy kést dob az egyik bokorba s azt mondja: — Bitang! De nem a késnek szólt a szidalom, nem, az elvégez- te dolgát. A szidalom ide szólt a baltacintábla szélére., Ide. A legény meg összeszorítja a fogát, letörli a homlokát és menekül. Ennyi az egész. Csak ennyi. Most két óráig nem tör- ténik semmi sem, csak felébrednek az emberek a faluban, etetnek, itatnak, senki se tud a dologról semmit, béke van, harmat, hűvösség, szép reggel, megvillannak a kaszák és megzörrennek a szekerek. — Meleg lesz ma — mondják az emberek. — De hát július van, most van az ideje. És elindulnak; szép, nyugodt, erős parasztok. öt órakor történik még annyi, hogy az egyik házo» kinyitnak egy ablakot. Az ablak nagyot villan, a fény bedől a szobába s egy édes testű, fiatal leány áll egy- szál ingben a fényözön közepén. Semmit se tud róla, hogy mi történt az éjjel, semmit. És nem oka semminek. A haja szőke, a szeme kék, az arca hamvas és a szája vérvörös, dús vonal. Fogja két kezével a két ablakszárnyat, kis szél van és odatapasztja borzongó kis testéhez a vásznat, amely talán nem is vászon, hanem batiszt. Egy szűz. Igen. Harmatos, hamvas szűzleány, holnap lesz tizenkilenc éves. Áll, mosolyog, issza a fényt és nem gondol semmit, csak érez. Csak érez és árad és mikor a szívét már csaknem úgy szorítja valami, mint egy kéz, felsóhajt, vagy kiált és ujjong: — De szép vagy, világ! De szép! És igaza van neki. Annak ellenére is, ami a mezőn történt. Igen, annak ellenére is, sőt talán éppen azért. Igaza van. * Elfordul, már nem bír magával és csattogva, mint j madár, fölénekel. 24. — De nagyapa, arról van szó, hogy az édesapám találmánya ne kerüljön a németek kezébe. Elviszik Londonba, a szövetségeseknek szüksége van rá... — Én jobban tudom, kinek mire van szüksége. Hagyj békén a szövetségesekkel! — mondta megvetően a gróf. — Ezekkel a kereskedőkkel! Apád olyan, amilyen, de én szavamat adtam neki, hogy a tálálámányát senkinek sem adom ki, csak a háború után. — És ha ez az édesapám utasítása? — Van erről írásod? És az aláírást hitelesítette a közjegyző? No látod? Ha meghaltam, rendelkezz vele, ahogy akarsz. Ha előbb halok meg, mielőtt ez az átkozott háború befejeződne, megkapod a papírokat. Ügy rendeztem mindent, hogy megkapod ... Zosia — mondta szelídebben — ez a te vagyonod, minden, amit édesapád után örökölhetsz. Látod mi történik a világban. Halála előtt az ember nagyon messzire tekint. Ismerőseid vakok — Én tudom, hogy a háború után egyetlen Przetocki nem marad Przetokban. No, ne bőgj. Jól van, na jól van, csak ne sírj. Mondd meg nekik, hogy jöjjenek ők ide hozzám, és közöld velük azt is, amit mondtam. Kloss tudta, hogy tovább tartózkodnia a szobában céltalan és veszélyes is. Kulcsra zárta az ajtót. Mindennek úgy kell maradnia ahogy van, mert ide még egyszer vissza kell térni. Ismét megnézte a felfelé vezető lépcsőt. Órájára tekintett és egy pillanatnyi ingadozás után döntött. A kesirtny, kényelmetlen lépcsők meredeken vezettek jelfelé. De szerencsére nem csikoFordította: Bába Mihály rogtak. Körülbelül abban a magasságban volt, ahol a manzárdszobája. Kloss- nak eszébe jutott a padlástérre vezető kisajtó, amelyre már az első napon felfigyelt. Arra gondolt, hogy talán ezen az úton is eljuthatna a szobájába, de észrevette azt is, hogy ennek az előtérnek semmi köze nincs a padlástérhez. Már vissza akart térni, amikor eszébe jutott, hogy a fal mellé támasztott létra tulajdonképpen a lépcső meghosz- szabbítására szolgál, tehát valahol fent még lenni kell valamilyen kis padlástérnek. Gyorsan felkapaszkodott a létrán, és az egymásra halmozott bőröndök, kosarak között eljutott egészen addig a helyig, amely alatt a szobája lehetett. Amikor egy bőröndöt kikerült, csaknem a mélységbe zuhant. Letekintett. Azonnal felismerte azt a helyiséget, amely közvetlenül a manzárdszobája mellett van. Leerszekedett és mindent- tudó kulcsával kinyitotta saját szobájának az ajtaját. Lefeküdt a keskeny kanapéra és közel egy óra hosszat lxeve- részett. Amikor ebédre szólította a gong, már kész terve volt. Az ebéd szokás szerint csendben zajlott le. Kloss észrevette, hogy Zosiának vörös a szeme, folanta pedig szüntelenül a szája szélét harapdálja. Kloss csak most vette észre azt is, hogy keskeny és nem szép ajka van. Ebéd végén a lovaskapitány megkérdezte, hogy beszélhetne e a gróf úrral négyszemközt, mire az öreg bólintott, hogy igen, természetesen, csak egy kicsit később, mert legalább egy órácskát szundítani szeretne. A gróf különben ebéd után azonnal felállt, visszavonult a szobájába. Kloss azonban még megkérdezte tőle, hogy nincs-e az ellen kifogása, ha egy rövid ideig a szalonban dolgozik, fontos iratokat kell áttanulmányoznia, az 6 szobájában viszont hideg van. A gróf bólintott, hogy dolgozzon csak, aztán megfordult és felsietett a szobájába. Kloss egy kis asztalhoz telepedett, amely valamikor kártyaasztal lehetett, s most ott állt az ablak melett. Elővette a „G-298“ dossziét, amelyet magával hozott a szalonba és tanulmányozni kezdte az iratokat. Tulajdonképpen arra az alkalomra várt, hogy akcióba léphessen. Távolabb a vendégek beszélgettek, csak egyes szavakat hallott, de ezek kiegészítették azt, amit már tudott, és így a helyzet számára világosabb lett. — Előbb megpróbálom meggyőzni — mondta a lovaskapitány. — Kényszerítjük — tette hozzá Edward. — Kell... — ezt folanta mondta. — Szükségem van ... Kloss szeme sarkából észrevette, hogy Edward állandóan szemmel tartja őt. Ügy érezte, hogy végre eljött a megfelelő pillanat. Ügy tett, mintha keresne valamilyen fontos iratot a táskájában, néhányat le is ejtett a padlóra, az egyik — mint ahogy Kloss előre látta — csaknem egészen Edward lába közelébe repült. Felügrott, hogy összeszedje az iratokat, de úgy igyekezett, hogy Edwardnak sikerüljön felemelnie a lábánál fekvő lapot. Kloss rögtön odalépett hozzá és elvette a felé nyújtott dokumentumot. De amikor Kloss Edward arcára tekintett, tudta, hogy a másik észrevette azt, amit ő akart, hogy észrevegyen. Ez a szó, hogy „Latoschek“ nagy betűvel volt felírva, és a szövegben néhányszor megismétlődött. Kloss megköszönte Edwardnak a segítségét. — Semmiség — főhadnagy úr, — mondta Edward és rögtön vissza is tért Majewskihez. — Nincs kedve sétálni velem nagybácsi? Nem árt egy kis fris$ levegő. Majewski felállt, bár nem nagyon értette, hogy mit akar Edward. Amikor az ajtóban álltak, Kloss főhadnagy felemelte tekintetét az iratokból. —Bocsánat — mondta elfelejtettem önöket értesíteni, hogy kénytelen vagyok gondot okozni önöknek. Jelentést kaptam, hogy a környéken partizánok mutatkoztak. Ezzel kapcsolatban bizonyos óvatossági intézkedéseket lettem. Az embereim parancsot kaptak, hogy senkit ne engedjek ki. — Észrevette, hogy Edward keze veszedelmesen közeledik nadrágzsebéhez. — Ha ebben a házban lövés dörr enne el, a kastélyt azonnal fölégetik, és az itt-tartózkodó személyeket túszokként elfogják. Természetesen, uraim, ha önöknek kedvük van az udvaron sétálni, semmi kifogásom az ellen, de abban az esetben, ha megpróbálnának — kissé felemelte hangfát — elmenni, katonáim minden lehetséges eszközt felhasználhatnak önök ellen. Különben nem hiszem, hogy valamilyen értelmetlen lépésre szánnák el magukat. Valószínűnek tartom, hogy holnapra elmúlik a veszély és mindenki utazhat, ahová akar. — Tehát le vagyunk tartóztatva? — kérdezte Edward. — Csak ne idegeskedjenek — mondta nyugodtan Majewski — a főhadnagy úr megígérte, hogy holnap már minden úgy lesz, mint régen volt. Különben közülünk senki sem akarta elhagyni a házat. Egy kicsit sétálunk, friss levegőt szívunk és visszatérünk. — Elmondtam mindent, amit akartam — mondta Kloss és tekintetét ismét az iratokra vetette. Nem emelte fel fejét akkor sem, amikor hullotta, hogy Zosia leszedi az asztalt és Jolanta cigarettára gyújt. (Folytatjuk), 1972. VII. 17. Trrrf» * JE o >* _n • ■■■*% o> N-a c
