Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-16 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

PANASZ Brahovácz panaszkodik: — Szörnyű ez velem az utób­bi időben. Nem ihatok, nem kártyázhatok, lóversenyre sem járhatok. — Miért? — kérdezi tőle a barátja — beteg vagy? Mire Brahovácz legyint: — Még rosszá/.' nős va­gyok ... BSp tjiijrvgg ^ [nriy/gi 2 Jk^Z^rž iT*iiT^fcď mmm^Kmkmkrn mrí BlB/n il!^ HIKSSm: — Most még mondja meg, hogy kinek szurkol! A Slo- vannak vagy a Trnavának? fSvet socializm«i| * — Az atlétikai szakosztályunk elszegényedett... Ezek a serdülők minden héten kinőnek egy mezt... (Sajdik László karikatúrája] KÜLÖNBSÉG — Géza, én a házasságunk során nem találtam meg azt, amire vártam. — Én pedig, Irma, azt talál­tam meg, amire nem vártam. PÁRBESZÉD Két titkárnő beszélget egy közös ismerősükről. — Magdáról nem mondha­tok semmi rosszat — mondja az egyik. — Akkor beszéljünk valaki másról — vágja rá a másik. ÜJ TITKÁRNŐ NŐI DOLGOK Kissné találkozik az utcán Nagynéval. Egy ideig csupa ál­talános dologról beszélnek, az­tán Kissné megkérdi: — Terikém, igaz, hogy el akarsz válni a férjedtől? — Igaz. — Akkor engedd meg, hogy ajánljak neked egy kitűnő ügy­védet. Mire Nagyné: — Köszönöm a szívessége­det, de már találtam egy csi­nos mérnököt! UGYANÚGY Kovács mondja a bíróságon: — Kérem, én nem tudhattam, hogy a felesé­gem fulladozik a vízben, mert olyan hangon kiabált, ahogy otthon szokott... — Azt még értem, hogy valakinek tégla vagy cement kell. De ki lopta el a gyár berendezését?! (Bipe rajza) — Nagyszerű, mindössze három hi­ba! frja a második szót!... (II GiornoJ INDOK — Te, Jenő, ezek a Kovácsék évek óta ve­szekednek, nem bír­ják egymást. Sehogy sem értem, miért nem válnak el. — Azért, mert ek- kora örömet egyik sem akar a másiknak szerezni. VÁLASZ Az egyik napilap „Válasz olvasóink­nak“ rovatába a kö­vetkező kérdést küld' ték: — A vekkerem ál­landóan megáll, s ezért naponta elal­szom és elkésem a munkából. Mitévő le­gyek? A következő választ kapta: — Öt perccel az éb­resztő előtt minden nap rázza meg a vek­kert! SZÖVEG NÉLKÜL (lei Paris) JAVASLAT Hazatér a halász, és így szól a feleségéhez: — Asszony, azt javaslom, hogy ötödikéig ne vegyél hústl — Miért, annyi halat fogtál? — Dehogy. Elittam a fizeté­semet. GEREZDEK Vannak képzelt betegek és beképzelt egészségesek. Az egyik fellép, a másik le­lép. Az utóbbit rendszerint job­ban megfizetik. JANUSZ OSEKA: Kifutóként kezdte, végül mé­gis befutott. Az egyik botrány árán is ke­reste a feltűnést, a másik fel­tűnés nélkül eltűnt a botrány elől. Amióta nyugalomba vonult, nem tud megnyugodni. NOTHOF KÁROLY Fülledt meleg volt, ezért a város előtt, egy tó mellett lefékeztem. Amikor a hűs hullámokban lubickoltam, a part mentén, a gépkocsim mögött egy autóbusz állt meg. Nem a jármű, hanem az autóbusz oldalán díszelgő felirat lepett meg: A városi börtön autóbusza — ezt ol­vastam nem kis meghökker néssel. Az autóbuszból em­berek szálltak ki, s nemso­kára már ők is ott úszkál­tak mellettem. Az oldalamat fúrta a kí­váncsiság, ezért megszólí­tottam a mellettem lubicko­ló csoportot: — Ez igen — mondtam mosolyogva, — a börtönud­vari séta helyett fürdőzés a természetben! A férfiak komor arccal fordultak felém: — Megszöktünk a börtön­ből — bökte ki egyikük. — Micsoda? Maguk el­szöktek a börtönből? — kér­deztem meglepődve. — Mi­képpen sikerült a csoportos szökés? Lefegyverezték az őröket? — Ugyan, — legyintett egy másik — az őrök is ve­lünk vannak. — Nahát! Az őrök is meg­szöktek? — Persze. Az igazgató is, a takarítónők is, s az őrök is. Mindannyian megszök­tünk. — Na, és a rabok? — Nálunk nincs egyetlen rab sem. Most már végképp nem ér­tettem semmit. — Hogyhogy maguknál nincsenek rabok? — Hát úgy, hogy a mi városunkban évek óta senki sem követett el bűncselek­ményt. — Ekkora városban évek óta nem történt semmilyen lopás? — Nem. — Más bűnözés sem for­dult elő? ~ Ogy, ahogy mondja. — Visszaélést sem követ­tek el sehol? — Nem. — Egy üzletesnek sem volt hiánya a leltár során? Ismét a fejüket rázták. — Huligánok sem garáz­dálkodnak itt? — Nem. — Részegek sincsenek? — Ezt is eltalálta, nincse­nek. Nem tudtam hová lenni a csodálkozástól. — Ez egy tündéri város. Micsoda nyugalom honolhat itt! — lelkendeztem. Felkapták a fejüket: — Nyugalom? Nálunk? Kérem, pokol a mi életünk! Tágranyílt szemmel néz­tem rájuk. — Mit jelent az, hogy pokol az életük? — Hát kérem, képzelje, hogy nap, mint nap kényte­lenek vagyunk megszökni a börtönből. Még az a szeren­cse, hogy nálunk nincsenek rabok. — De miért nincsenek maguknál rabok? — Azért, mert a helyi la­kosok úgy félnek a börtön­től, mint az ördög a szentelt víztől. — Miért, van valami kü­lönlegesség az önök börtö­nében? — Hogy van-e? Hát ké­rem az a börtönépület, ahol mi dolgozunk, egy ifjúsági klub szomszédságában van. Ebben a klubban minden délután öttől éjjel tizen­egyig teadélutánokat ren­deznek. Ekkor néhány bo­zontos fiatal szinte megállás nélkül valami szörnyű hang­szeren, elektromos erősítők segítségével pokoli zajt csap. Uram, esküszöm, ezt a lármát nem lehet kibírni! Ahogy beszélt remegett a hangja, és egyre sápadtabb lett. — Hát ezért vagyunk kénytelenek minden délután megszökni a börtönből. Amint hallgattam, eszem­be jutott, hogy nemrég jár­tam egy másik városban, ahol a szálloda mellett volt ilyen klub. Szörnyű éjszaka volt... A kellemetlen emlék ha­tására én is elsápadtam, s remegő hangon mondtam: — Most már mindent ér­tek ... Fordította: —y—f

Next

/
Oldalképek
Tartalom